A kereszténységről (részvétem az érettségizőknek)

Ahogyan az mindig nyilvánvaló volt, most is az: az alant következő, a szokásosnál valamelyest hosszabb írást az olvassa el, akinek kedve van hozzá - ahogyan a rádiót is ki lehetett kapcsolni, ha valakinek nem tetszett, amit mondtam.

A történelem érettségi egyik tétele a kereszténység elterjedésének leírását várja. Nem akarom elképzelni, milyen a jó dolgozat a mai kurzus szerint. Inkább ideteszek egy részt a nem egyhamar megjelenő Ezerév  című könyvemből, a kereszténység elterjedéséről. Hetvenöt évig vártam, hogy valahol magyarázatot kapok arra a jelenségre, amit "a középkor sötétségének" nevezünk - nem kaptam. Végül megkerestem magam ezt a magyarázatot. Sem azelőtt, sem azóta nem olvastam ilyesmit, azért ajánlom figyelmükbe, mert nem a véleményemet írtam meg (az egész Ezerév dokumentumokat, adatokat tartalmaz), hanem olyan ismert tényeket, amikről bárki tudhat, ha érdeklődik, legfeljebb ezeknek az adatoknak az egymáshoz illesztése és értelmezése lehet az új, szokatlan feladat. Ez itt egy kiragadott, az egészhez képest rövid részlet, de a lényeget tartalmazza:

Íme a kereszténység diadala a hanyatló Róma fölött. Én csak azt nem értem, akik ezt a baromi lódítást le merték írni (és merik ma is), azok tényleg ennyire szemellenzősen tudatlanok, vagy titokban tisztában vannak vele, milyen hülyeségekkel fertőzik az emberiséget, csak hát a kereszténység hatalma ugyebár…

Keresem a megfelelő kifejezést: hervasztó, szánalmas? Azt hiszem, inkább borzalmas, már-már iszonyatos az a bornírtság, amivel az egyetemes kultúrtörténet évszázadok óta elkeni a kereszténység dúlását. Iszonyatos, hogy nincs egyetlen ember ezer éve (vagy ha van, én nem ismerem, minélfogva legalábbis nem nevezhető általánosan ismertnek), aki leírná a sokszázéves űrt a világi ábrázolásban. Aki szólna, hogy az nem lehet véletlen jelenség, mely szerint minden mű, a legnagyobbaké is kizárólag a katolikus vallás témáit jelenítik meg, az ember és az ő köznapjai nem számítanak. Hogy Cimabue és Giotto születéséig nincs egyetlen említhető festő, szobrász, építész – ez bő 1200 (ezerkétszáz) év. És még ők is csak vallási történeteket festenek. Giotto bátortalan próbálkozása a Találkozás az aranykapunál civil figuráinak ábrázolásával ritka és úgyszólván észrevehetetlen kivétel. Masaccio önarcképe (bődületes képzőművészeti kultúrforrás a „kollégák”, Masolino, Leon Battista Alberti és Brunelleschi arcai a saját képmása mellett) már a quattrocento, azaz ezernégyszáz év, mire valaki le meri verni az egyházi bilincset. Ghirlandaio Nagyapa az unokájával meg már a 15. századnak is a második fele. Mégegyszer, hogy világos legyen: ezernégyszáz évig nincs világi téma a művészetekben, nincs életkép, nincs csendélet vagy tájkép, aktról már nem is beszélve.

És nincs irodalom. Semmilyen. Homérosz, Szophoklész, Aiszkhülosz, Arisztophanész, Horatius, Vergilius, Plautus után következik a néma csend, ugyancsak bő ezerkétszáz, inkább ezerháromszáz évig, Dante születéséig, Boccaccióig, Petrarcáig. A dobrudzsai Exiguus a fordításai által maradt ismert, a Theodorik szolgálatában állt Cassiodorus a másolóműhelyével vált Exiguus-hoz hasonlóan hasznossá, műveik nem tartoznak a bestsellerek közé.

Tetszik érteni? Sok évszázadon át nincs semmi, csak a fojtogató vallás, nincs az a vehemensen nyomuló politikai pártpropaganda, ami bármikor képes lett volna megközelíteni ezt a rémisztő agymosást. És persze nincs az a kultúra, ami ennek az ideológiai szökőárnak képes lett volna ellenállni. A római birodalom összeomlása szükségszerűen következett be, minthogy ez volt a kereszténység legelső célja, fontosabb bármi másnál. Megkérdezem sokadszor: hogy a fenébe’ kerülnek ide a „barbárok”, miféle érdekük fűződött volna  Róma és az ő kultúrájának elpusztításához?

Tartozom némi magyarázattal, miképpen lehetséges a fentebb látható képek közötti bődületes különbség, inkább megint csak címszavakban. Ma már divatossá vált a zsidó-keresztény párosítás, ha erről a vallásról van szó, azaz ha nehezen is, de a „tudomány” elismerte, hogy Jézus zsidó volt – az a förtelmes hiedelem, miszerint neki bármi köze lett volna a kereszténység születéséhez, eléggé nem fájlalható módon a jelen pillanatig tartja magát. Namármost. Előbb vegyük szemügyre az ókori zsidó művészetet és tudományt. Ezzel gyorsan tudunk végezni, minthogy nincs mit szemügyre venni. Azok a szánalmasan egyszerű, immár keresztény emberek, akik indíttatást éreztek a „Krisztus” és az isten ábrázolására, szembe találták magukat a hagyomány nélküliséggel, a Bibliának a tudás és a művészet iránt való végtelen megvetésével. Szellemi felkészültségük és rettegésük a földi élettől semmiben nem különbözött az altamirai barlang ősemberéjétől, aki azokat a bölényeket festette, azaz a keresztény „művészeknek” mindent elölről kellett kezdeniük, lényegében az őskorral azonos szellemi szinten, nem volt honnan tanulniuk, a bűnös Rómát megvetették – volna, ha egyáltalán ismerik.

A kereszténység az evilági élet örömeire irigy szűkagyúság ideológiája, az ember elnyomásának és megfélemlítésének nem is nagyon rafinált, primitív eszközkészlete, és mint ilyen tökéletesen illeszkedik az uralkodáshoz szükséges követelményekhez. Gondoljatok egy 21. századi, képzeletbeli alakra, aki ateistaként gúnyolja az egyházat, miközben alapfelszereltségét illetően irigy, ugyanolyan szűkagyú, mint a keresztény vallás, gyűlölettel teli és bosszúért liheg – aki politikusi vágyakat dédelget, midőn egyszercsak azt veszi észre, hogy sikerült bekönyökölnie magát az úgynevezett hatalomba. Nagyon rövid idő múlva rá kell jönnie, hogy ő alapjában véve keresztény, mindig is az volt, mert egy despota nem lehet meg a kereszténységnek az emberre kényszeríthető béklyója nélkül. (Más kérdés, hogy ez a 21. században azért már nem úgy működik, ahogyan használható volt a középkorban. Képzeletbeli politikusunk – lévén politikus, azaz hüllőagyú – ezt viszont nem tudja, ezért rengeteg pénzzel kezdi tömni az egyházat, és csak igen hosszú idő után eszmél majd, mennyire melléfogott az áporodott ájtatosságával.)

A négy evangélista és a főbűnös Saul által kitalált Jézusra, a „Krisztusra”, az ő vásári csodáira magától értetődően a legalsó népréteg volt vevő elsősorban. A legalsó és egyben legnagyobb létszámú népréteg, a göröghöz képest agyonhierarchizált római társadalom természetéből adódó szenvedők, a rabszolgák és a szegény „szabadok”. Utóbbiak elsősorban az emberi élethez szükséges javaktól voltak megszabadítva. A jóságos „Jézus Krisztus” és a hajdan a judaizmus nagyszakállú öreg zsidójának képzelt és a kereszténységben hamarosan annak ábrázolt isten, azaz az „Úr” kínálta azt a vigaszt, ami korábban csak a zsidóknak jutott (a görög és római mitológiában ilyen nem volt). A vigaszt, hogy majd odaát jó lesz és egyben a  reménytelen bizonyosságot, hogy itt a földön viszont soha. A kereszténység „tanítása” szerint. Ez a kétezer éve pusztító hiedelemvilág, a primitív pogány mítoszokra épített Biblia brutalizált változata igazán demokratikus módon indult és úgy is építkezett: az anyagi és szellemi javakat abszolút mértékben nélkülöző plebsznek is a legszánalmasabb, legtudatlanabb tömegei kezdték hinni és terjeszteni. A prüdériával ekvivalens keresztény erkölcsöt sehol nem lehetett volna jobban eladni, mint a görög test- és szépségkultuszt szabadossággá torzító római patríciusokon naponta megbotránkozó proletároknak, az időszámítás előtti 6. században élt Tullius által a VI. classis-ba sorozott capite censi tagjainak (innen származik a minden kultúrnyelvben meglévő „proletár” szavunk). Akik már Tullius idejében is a legszámosabb rétegnek számítottak, azóta a helyzetük sokat romlott, számuk meg sokat gyarapodott, ahogyan a római császárság kialakulása hozta magával a mind élesebben elválasztó rang- és vagyonkülönbségeket. Tessék csak a 20. században megismert proletárgőgre gondolni, a belőle fakadó, minden értelmet és emberi értéket elsöprő proletárdiktatúrára – ha valaki nem értené a kereszténység szökőárszerűen terjedő kegyetlenségét, csak ezt a tökéletes analógiát gondolja végig. Ebből a néprétegből kellett volna kitermelődnie annak a magas rendű tudománynak és művészetnek, amiről korábban beszéltem. Mely népréteg zsigeri gyűlölettel utasított vissza mindent, ami nem az ő vallásos hiedelmét szolgálta.

A Római Birodalmat ott helyben pusztították el, nem ment oda senki, nem kellett az idegenek segítsége, ahhoz csak a kereszténység római bölcsőjében ringó keresztények kellettek.

Cui prodest? Kinek az érdeke, kinek volt ez fontos? Annyira okos kérdés, amennyire ez bármilyen forradalommal kapcsolatban feltehető. Kinek állt érdekében a nagy francia forradalom? A római birodalmat éppúgy a saját maga által tönkretett népe döntötte össze, ahogy a világtörténelem majdnem minden forradalma a megalázottak és megszomorítottak lázadásával kezdődött. Ezúttal a gyarmaton található a kritikus pont és idő, közelebbről a Gabbatán. Emlékeztek még? Szóltam, hogy annak a bibliai résznek lesz jelentősége később – itt van. Ott a nép Jézus ellen lázadt. Pontosan úgy, ahogyan mindig szokott, azaz sosem ismeri fel a valódi ellenséget, minek folytán a forradalmak haszonélvezői úgyszólván mindig a megalázók és megszomorítók, legfeljebb más jelmezbe bújnak, ezért értelmetlen és kártékony minden forradalom.

Saul és az evangélisták a Gabbatáról indultak. Ha felidézzük Hannah Arendt meghatározását a forradalomról (…ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését…), akkor kapjuk meg a kereszténység alapvető és legfelháborítóbb hazugságát: az általa ígért szabadságot, ami majd a mennyek országában lesz elérhető. A kereszténység úgy szabadít fel, ahogy minden forradalom – felszólít a rombolásra. Gyűlöltet és kirekeszt, ember az, aki kereszténnyé vált, a pogány irtandó. Pogány pedig például az, aki Róma isteneit ismeri el maga felettinek és nem azt az eltorzított fantomot, azt a csodatévő búcsús mutatványost imádja, amilyenné Jézust alázták. Meg az ő mennyei atyját, aki félelmetes és elképzelni is tiltott öreg zsidóból egy még félelmetesebb, nagyszakállú, haragvó, viszont már ábrázolható isten lett. Az Úr. Az uralkodó, aki ítél. Elevenek és holtak felett. A zsidók ellenszenve, amivel ellopott és meghamisított vallásuk terjesztését kísérték (teljes és alapos okkal), és ami a nocrimban[1] érte el a végpontját, meg a római nép kezdeti utálata (keresztényüldözések, amik persze nem olyanok voltak, ahogyan azt a keresztény „történetírók” elmesélik) csak még inkább elvadították a keresztényeket, és még keményebbé szilárdították a maguk felsőbbrendűségébe vetett rémületes hitüket.

A kereszténység nagy ígéretéből a mennyekben várható boldogság kevésbé tudta érdekelni az egyszerű hívőt, inkább a földi élet reménytelensége járta át az ő zsigereit, és váltotta ki belőle a heves bosszú vágyát. Bár az „új” vallás nagy tanítása, a megbocsátás szelleme ott zsongott az agyában minden nap, valahogy érezte, hogy ez az ő természetétől idegen, az Úr valami olyan emelkedettséget követel tőle, ami az ő köreiben nem annyira általános. Odacsapni, a sérelmet reflexszerűen megtorolni, az rendben van, az megy, a bűnbocsánat valószínűleg a gazdagok kiváltsága. Honnan  tudta volna, hogy azoké még sokkal kevésbé?

A zsidók vallásának egyik legrosszabb tartozékát, a papok uralmát sikerült átmentenie a kereszténységnek, ennélfogva bőven volt alkalma a szerencsétlen hívőnek meghallgatni az Újszövetség legordasabb marhaságait, amik ellen Jézus már nem védekezhetett:

Ő pedig felemelvén szemeit az ő tanítványaira, monda: Boldogok vagytok ti szegények: mert tiétek az Isten országa.  

Boldogok ti, kik most éheztek: mert megelégíttettek. Boldogok ti, kik most sírtok: mert nevetni fogtok.

Nem hiszem, hogy volt olyan olvasó, aki legalább a gyomrában ne érzett volna némi nyomást, midőn ezt hallotta vagy az ehhez hasonlókat:

Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik.

A megbocsátás arra jó, hogy semmi ne változzék – ezt már a Bibliát író papok is tudták. És sem ők, sem keresztény utódaik nem gondoltak bele egy pillanatra sem, hogy Jézus vajon miért űzte ki a kufárokat. Vagy ha netán mégis, megnyugtatták magukat azzal, hogy a templom szentségét sérti a kereskedők jelenléte – odáig már nem terjedt a felfogóképességük, hogy Jézus az „egy bűn-egy kecske” elvet találta felháborítónak, mely szerint, ha elkövettél valamit, veszel egy állatot, annak elmetszed a torkát, és akkor máris minden rendben van, megint teljesen ártatlan leszel, a bűn meg van bocsájtva.

A világtörténelem egyik legnagyobb bűnözője, a Paulus-szá lett Saulus persze tisztában volt az alaptétellel, sőt azzal is, hogy nemcsak a megbocsátás jelenti az állandóságot, hanem a bosszú is. Minthogy a bosszú a halált kívánja és nem az élet fejlődését, a megbocsátással keverve a meglévő állapot konzerválását kapjuk, azaz a keresztény vallás lételemét.

Paulus készített is egy variációt az ismert Úr-Mózes-témára:

Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. (3.Móz.17,11)

Az ebből készült mondatnál rafináltabban aljas szentenciát még kétezer év múltán sem sikerült senkinek kitalálnia:

És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. (Zsid.9,22)

A „demokratikus” fejlődés mindenesetre töretlen volt, a kereszténységnek az egyre magasabb rétegekbe való felszivárgása jóval megelőzte I. Constantinus türelmi rendeletét, a 313-ban kiadott mediolanumi ediktumot, ami engedélyezte a szabad vallásgyakorlást, nem is beszélve a már említett Theodosius államvallás parancsolatáról. E két bátor császár intézkedése valami olyasmi volt, mint 1989. június 16-án a szovjet csapatok hazaküldése a Hősök teréről. Azaz post festa.

A kereszténység hihetetlenül rövid idő alatt érte el a születésekor kitűzött célt: bosszút állt, mert azt az embert, akit a görögök felfedeztek (lásd Szerb Antal), hosszú időre sikerült eltüntetnie, az Úr akarattalan szolgájává silányítania, azaz sikerült megvalósítania a voltaképpen fegyver nélkül fenntartható rémuralmat. A papok és királyok most már az Úr nevében irtották az alattvalókat, és az isten haragjával fenyegetve fékezték csaknem mozdulatlanná évszázadokra az ember szellemi fejlődését.

Az egyetemes kultúrtörténet rendszerint nagyokat csodálkozik, hogy miért lehetett olyan „sötét” a középkor, miért ez a cezúra, miért „múlt el” az ókor, és utána miért nem folytatódott az emberi fejlődés, miért kellett évszázadokat várni az újkor világosságára. Értem én, hogy a kereszténység rémuralma a különféle tudományok művelőit is megfélemlítette, és aki netán ismerte az evidens magyarázatot, az sem merte leírni, mert önmagának sem merte elhinni. Pedig a magyarázat olyan egyértelmű, hogy valójában lehetetlen kitérni előle: az ókor vége és a középkor a kereszténység születésének és terjedésének az évszázadaival telt, ennek a vallásnak sikerült kiválasztania a legprimitívebb népréteget, és azokból is kihoznia a legrosszabbat. Amint talán észrevettétek, igyekszem tartózkodni a kereszténység pusztításának a részletes bemutatásától, nem rajzoltam le azt a megszakítatlan ívet, ami az „üldözésükkel” kezdődött és az inkvizíción, keresztes hadjáratokon, vallásháborúkon át tart a Ku Klux Klan és a keresztény híd-, út- és disznóhizlalda  szentelések jelenéig, de azt azért ideírom – ha eddig nem lett volna elég érthető – az ókori görög (és római) kultúra „kihalásától” a renaissance születéséig semmi mást nem lehet kimutatni, ami ezt a szakadékszerű zuhanást, és az onnan való lassú kikapaszkodást indokolná, mint a kereszténységet. Semmilyen egyéb változás nem történt sehol a később atlanti térségnek elnevezett világban, ami összedöntötte volna az emberi civilizáció addigra felépített, gyönyörű konstrukcióját.

Egy pillanatra tessék belegondolni: a rombolás, a felégetés, az épületek és tárgyak elpusztítása soha a világtörténelem során nem jelentette az adott helyen, adott időben meglévő kultúra elpusztítását. Még a két iszonyatos (ugyancsak a kereszténység nevében vívott) huszadik századi világháború sem volt képes rá. Az újjáépítéssel együtt a romok alól mindig előbukkant a tudomány és a művészet, azonnal működni kezdett az egész társadalmi struktúra, onnan folytatódott minden, ahol korábban tartott. Azt a pusztítást, ami ki tudja irtani és évszázadokra képes eltemetni az ókori görög és római kultúrát, kizárólag egy ideológia viheti végbe, mert az nem a tárgyakat tünteti el, hanem az emberi szellemet fojtja meg, az nem a tájon söpör végig, hanem az embert fenyegeti és bünteti halállal, az egyént és a megjelölt csoportokat, társadalmi rétegeket. A kereszténység tilt és kötelez, minden vallásnál dühödtebben bilincseli meg az emberi szellemet, az alapvető, természetes emberi cselekvéseket és tulajdonság megnyilvánulásokat tiltja, és természetellenes viselkedésre kötelez (mint különben kivétel nélkül minden vallás, bár egyik sem olyan dölyfösen, ahogyan ezt a kereszténység teszi) – rajongást és gyűlöletet követel, megpróbálja szemforgató szeretetprédikálása mögé rejteni a kirekesztést, a bosszúvágyat és az ölésre uszítást. A keresztény ideológia alapja az a dogmarendszer, ami tilt és kötelez. És amely ideológia szolgái valamennyi vallás közül a legmegátalkodottabban, semmiféle ellentmondást nem tűrve ezt az ideológiát érvényesítik is, ennek nevében kiirtva az emberiség százmillióit.

A zsidótörvényeket a kereszténység „védelmében” írták és alkalmazták, a „Szentszék” deklaráltan a német katolikusok védelmében egyezett ki a náci párttal és a náci ideológiával, ezáltal hallgatólagosan hozzájárulva a világtörténelem leggyalázatosabb tettéhez, amit évtizedek óta azzal fokoz, hogy ezt az iszonyatos népirtást nem szégyelli a „holokauszt” (elégő áldozat) címszóval illetni, aminél undorítóbb, ostobán bombasztikus kifejezést nehéz lett volna találni sokmillió ember elpusztításának megnevezésére. Még egyszer: ember az égő áldozat. Akit nem felajánlanak, hanem elpusztítanak, aki nem egy primitív hiedelem áldozata egy magasabb rendűnek tartott és rettegett hatalom kiengesztelésére, hanem a beteglelkű ember zsigeri gyűlöletének tárgya. A gázkamrákban megfojtott és a krematóriumokban elégetett emberek a  bosszú dühöngésének hamuvá és füstté vált végtermékei. Az állat feláldozásának célja van, az embert nem egy célért ölik meg, hanem annak okán, hogy zsidónak született. Az állat ártatlan, az ember bűne miatt égetik el, a zsidó maga találtatik bűnösnek egy torz elme által, őt a maga „bűne” miatt gyilkolják meg. Csak reménykedni tudok, hogy az ádáz állatvédők kivételével mindenki érti, miért tartom felháborítóan stílustalannak, lealacsonyítónak a templomban feláldozott kecskéről indult kifejezést az elpusztított emberekre asszociáltatni (ha jól tudom, Eli Wieseltől származik a szó, ez a kiváló ember talán kevésbé volt érzékeny a fogalmak jelentésére – vagy én vagyok túlságosan az).

Namármost az atlanti térségben semmilyen más nézetrendszer, eszmei áramlat nem ismert az időszámítás után kezdődő években, mint a kereszténység, ami  azóta folyamatosan, kétezer éve akadályozza nemcsak egy faj (az ember) tovább fejlődését, az emberré válás folyamatát is. Ha netán nem volna eléggé érthető, mit nevezek az ideológia, azaz a kereszténység mindennél halálosabb pusztításának, ajánlom becses figyelmetekbe azt a két, a kereszténységet közel kétezer évvel követő, azt elpusztítani próbáló ideológiát, amit a mai kor embere már közelről ismerhet: a fasizmust (nácizmust) és a fasizmusnak egy  kommunizmusnak nevezett variációját (aminek persze a kommunizmus eredeti eszméjéhez semmi köze sincs). Nem véletlenül próbálta mindkettő elpusztítani mindenekelőtt azt az ideológiát, amit elsőszámú ellenségének tartott, a kereszténységet. Egyiknek sem sikerült. Hogy ebből mi a tanulság, azt az olvasó kombinációs képességére bízom. Annyit segítek, hogy ez a két ideológia megközelítőleg sem bírt annyi embert kiirtani, mint a kereszténység. Pedig nagyon igyekeztek. A „sötét középkor” kizárólag a kereszténység sötétsége – már amennyire a középkor valóban sötét, dehát azért ott voltak a „barbárok”, akiknek már a renaissance előtt is sikerült némi fényt hozniuk, és akik végülis megteremtették annak az újjászületésnek a lehetőségét, amit renaissance-nak nevezünk. Na mégegyszer, kicsit másképp, csak azért, hogy jól megjegyezhessük: a jelen civilizáció, a kultúra és tudomány léte ezeknek a „barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat, a Német-Római Császárságot a „barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy a kereszténység tovább tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A kereszténység azokra rázza az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik legalább valamit megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az ókori kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a vallásukkal, azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az ostoba történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. A keresztények, akik nem tudnak racionális magyarázatot adni a vallásukra és a vallásosságukra. Akik képtelenek felfogni, hogy ezzel szemben viszont észszerűen megmagyarázható, miért kártékony, retrográd, mindenféle fejlődést akadályozó az ő vallásuk. A kereszténység, ami a jelen pillanatban is förtelmes, cifra kolonc az emberi fajon, ami még mindig hinni akar, azaz nem akarja tudni, mi az igaz.

---

[1] őrzőket, védőket jelent. A szót eredetileg egy gnósztikus zsidó szektára, később a keresztényekre alkalmazták, a keresztények másik elnevezése a Talmudban: minim, azaz eretnekek

Pusztítók

Le fogják bontani a Magyar Rádió épületét, az egyetemes kultúrtörténet egyik legjelentősebb intézményét. Egy Gellért Kis Gábor nevű kuratóriumi elnök kiválasztott magának egy vendéglőst, a nevét elfelejtettem, abból rádióelnök lett, azzal elkezdték pusztítani a Rádiót, utána jött egy Kondor Katalin nevű cirkuszi műlovarnő, az befejezte az akciót. 

Volt egy műsorom, amikor még létezett a Rádió, abban mondtam el az alábbi jegyzetemet, amit aztán Györe Éva (örökítessék meg a neve legalább így), a zenei osztály egyik kiváló titkára leírt szalagról (beszédsebességgel gépelt, én egyszer sem láttam, hogy megállította volna a felvételt, mert túl gyorsan beszéltek rajta). Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy az MSZP "médiapolitikusai" (korábbi besúgók) fogják elkezdeni a bontást belülről.

Soha nem volt aktuálisabb, mint most, amit 22 évvel ezelőtt elmondtam. 

Média

Most képzeljék el, hogy azt akarom mondani, jó reggelt kívánok, teszem azt Szatmárcsekén Bözsi néninek, és nincs ez a rádió, de én ragaszkodom hozzá, hogy ma, 2002. február 17-én reggel azt üzenhessem Szatmárcsekére, hogy Bözsi néni, jó reggelt kívánok. Ne mondják, hogy beülök az autóba, és 9 körül ott vagyok, mert nincs autó. Nemcsak nekem nincs, hanem egyáltalán, feltalálva sincs. És vonat sincs, és semmiféle energiarobbanással működtethető pokolgép sincs, csak írószer, papír meg egye fene, könyvnyomtatás. Azt se mondják, hogy hej, boldog idők, mert régen az emberiség összlétszámához viszonyítva nagyjából ugyanannyi gazember volt, mint most, csak nem tudtak róla, részint mert akkor azért a parlamentekbe talán nem engedték be őket, részint mert ha mégis, nem volt, aki és ami világgá kürtölje a gazemberségeiket.

A gondolatkísérletnek – ha már itt tartunk – az is gyenge pontja, hogy én például jó reggelt akarok kívánni Szatmárcsekére Bözsi néninek, holott az volna a természetes (mert manapság inkább ez a szokás), hogy Józsi bácsinak kellene üzenni: rohadt szemét, jó lesz, ha tartja a pofáját.

Úgy értem, ez nem a jókívánságok kurzusa, egyelőre az el- és megriasztás folyik, külön kell választani jó magyart és hazaárulót, rendes hazafit és kommunista lámpavas aggatékot, de most próbáljunk eltekinteni a divatos eszmeáramlatoktól, legyünk kicsit régimódiak és kívánjunk jó reggelt Bözsi néninek Szatmárcsekére.

Pontosabban legyünk reálisak, mint mondtam, egyelőre sem jókívánságot, sem gyalázkodást nem tudunk közvetíteni, mert még nincs feltalálva, hogyan kellene. Egyelőre csak azt tudjuk, hogy az állapot tarthatatlan, az üzenetváltások idejének hossza tűrhetetlen.

Mi van, ha bevezetjük a füstjelek rendszerét? Mert akkor azért a dolog működik, csak fölmegyek, mondjuk a Pollack Mihály téri irodaház tetejére, rakok egy jó nagy tűzet, rászórok sok vizes avart, hogy erősen füstöljön, fölviszem mondjuk a kabátomat, és azt a füst útjába lendítve meg-megszakítva a füstöt, a korábban már megállapított jelekkel elküldöm az üzenetet innen, mondjuk Ferihegyig. Ott valaki veszi az üzenetet, a saját tüzével továbbítja Vecsésre, és így tovább, úgy 1 óra múlva az üzenet Szatmárcsekén van. Ugyanez dobokkal kicsit strapásabb, minthogy a hang elég nehézkesen terjed a levegőben.

Aztán lehet még futni, mint az a bizonyos szerencsétlen görög közlegény Marathóntól Athénig, esetleg lovagolni, netán szamárra ülni, mint Sancho Panza – ez bizony mind elég lassú.

Az emberiség pedig éhes a hírre, azon belül is elsősorban a borzalmakra, nyomban utána a pletykákra, nehéz eldönteni, mit szeret jobban, csinálni vagy értesülni arról, hogy mások csinálták. A két leggyorsabban fejlődő üzletág valószínűleg nem véletlenül a haditechnika és a hírközlés, valószínűleg nem véletlenül egymást kiegészítve, valószínűleg nem véletlenül azért, mert ölni önmagában is remek dolog, de még jobb, ha sokan tudnak róla.

Ha eddig nem derült volna ki, saját magunkról szól a mai műsor, a tömegtájékoztató és tömegszórakoztató eszközökről, hogy miért éppen ezekről, miért éppen most, azt szokásunktól eltérően mindjárt elmondom, lévén különös aktualitása ennek a témának. Most pedig addig is, amíg az egymást mind jobban gyűlölő politikus urak és hölgyek visszajuttatnak bennünket a hírközlés füstjelekkel való terjedésének szintjére – innen a rádióból, ebben az ezredmásodpercben kívánok jó reggelt Bözsi néninek Szatmárcsekére.

 Körülbelül egy félórája  a biharugrai feketepárducról volt szó. Az én ifjúkoromban meg annál is régebben, amikor az újságírást még olyanoktól lehetett tanulni, akik értettek is hozzá, az volt az egyik alapmondat, hogy az nem hír, ha a kutya megharapja a postást, hír az, ha a postás harapja meg a kutyát.(Korunkban, amikor az esti híradóban 3 perces anyag szól arról, hogy a kutya farkcsóválva ül a postás mellett, valóban nagy szenzáció a biharugrai  feketepárduc. Pontosabban az lenne, ha legalább valami történt volna. Ezzel szemben mi van? Látom a kies rónát, némi letaposott füvet meg néhány beszélő embert, akiknek mondták, hogy arra járt egy fekete párduc, esetleg egy krokodil is, és verekedtek… Ott tartunk, hogy én most innen felhívom valamelyik kalmáradót, és azt mondom, többen láttak egy ősz szakállú, hosszú ruhába öltözött férfit, a Csóványoson egy sziklán áll, kőtáblával a kezében, a helyi, plébános szerint nincs kétség, ez Mózes – akkor ők bepattannak az autókba, odarohannak, és én az esti híradóban megnézhetem a csóványosi puszta sziklát, amelyről Mózes éppen az imént távozhatott, Csínom Palkóné, született Schneider Fáni a saját szemével látta. Ezután meghallgathatom Csínom Palkóné, született Schneider Fáni elbeszélését arról, milyennek vélte látni a tegnapi estén Mózest, amikor különben a Csóványos körzetében 24 m volt a látótávolság. Ezt már a meteorológus mondja, mintegy megerősítendő Fáni szavait, hozzátéve, hogy holnap mínusz 30 fok lesz, amit trópusi zápor kísér 250 kilométeres széllökésekkel, a várható földrengés a Richter skála szerint 6-os, 7-es, romba fog dőlni fél Magyarország, ami annak köszönhető, hogy légkörünkben időjárás van.)

Mert miről van szó? Arról, hogy ez egy 10 milliós ország, ahol jobbára – hála istennek – nem történik semmi, de a szükségesnél sokszorta több tömegtájékoztató eszközénél jelenléti ívet aláíró rengeteg munkaerőnek ki van adva, hogy valamit csináljon, mert a szükségesnél sokszorta több műsoridőt ki kell tölteni. Minthogy pedig azok az emberek, akik magukat szakértőnek nyilvánítva a fejünkre löttyintették a médiatörvényt azt látják a világban, ahová a pénzünkért utaznak, hogy ott rengeteg híradó van rengeteg eseménnyel, úgy gondolják, hogy ennek nálunk is így kell lennie. És úgy is van. És nincs is min csodálkozni, mert egy országban, ahol a háromszor annyi lakos képviseletére épült Országház kicsi tud lenni manapság az önnön fontosságtudatuktól ötszörösükre nőtt honatyáknak, ott a híradóban is lesz mindig anyag, és vasárnap 7 órakor is negyedórányi híreket hallgathatnak, pedig ebben az időben még az Egyesült Államokban sem történik semmi.

Így lehet, hogy az egyik kereskedelmi adón múlt vasárnap lement egy 10 perces anyag, ami nem szólt semmiről, a benne szereplő szerencsétlen asszonyból sajnos 12 egy tucat, 2-3 perces riportok taglalják azt, ami egy újságíró szakember számára egy félmondatot sem ér, és bombáznak bennünket naponta többórányi feketepárduccal, amiről az beszél, aki hallotta, mit olvasott róla a plébános úr.

Mindezek tetejébe még versenyeznek is egymással, ami abban nyilvánul meg, hogy egyik kereskedelmi csatorna a híradó elején adja a feketepárducot, a másik a közepén, a harmadik a végén, de egyik sem ott, ahol rendesen lennie kellene.

Mindössze annyit akartam mondani, hogy be vannak csapva, ha eddig nem vették volna észre, a hírrel most már nem az a baj, hogy nem igaz, hanem az, hogy nem hír. Mellesleg – ha egy kicsit belegondolnak – olyan nincs, hogy egy hír igaz vagy nem igaz. A hír az hír, igaz vagy hamis az lehet, amiről szól. Rendes körülmények között.

Minthogy nem akarnám az idei összes műsort a tömegtájékoztató eszközök elemzésére áldozni, megpróbálom néhány mondattal elintézni a hitelesség kérdését. Azt mondta Körmendi László, a rádió egyik hangja 1956-ban, hogy hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal…. Ismerik, mostanában sűrűn idézik mindenfelé.

Tényleg ez történt, hazudtunk minden hullámhosszon, jóllehet a többes szám első személy részemről inkább nagyképűsködés, mert bár sűrűn voltam itt a rádióban, de csak a Horváth Mihály téri általános iskolai gyerekkórusának tagjaként, és hazudni legföljebb Sugár Rezső Hősi énekével tudtam – de akármennyit hazudott is, a Rádiónak akkor is volt hitele.

Egyszerűen ezért… ráérnek egy kicsit? Úgy értem, estig, mert ha én ebbe belekezdek, nem egyhamar hagyom abba, ez ugyanis mindenfajta közlés egyik alapproblémája, csak nem nagyon foglalkozunk vele. Minél többet és többször hazudunk, annál kevesebbet és kevésbé. Szóval ez a Rádió az 50-es évek elején folyamatosan hazudott, de ha egy hallgató súlyos érvvel akarta védeni az álláspontját, akkor az volt az ellenállhatatlan mellékmondat, hogy azt mondta a Rádió. Mert fontos dolgokban a Rádió nem hazudott, amiről pedig hazudott, arról mindenki pontosan tudta, hogy hazugság.

Az előbb azt mondtam, hogy Körmendi László volt a Rádió egyik hangja, azért úgy, hogy egyik, mert akkor több is volt: Pintér Sanyi bácsi, Bán György, Varga József. Ők mondták a híreket és mégis volt hitelük, pedig a hírek alapvető hazugságokról szóltak, olyan tömény ideológiára építve, amelyről ugyancsak mindenki tudta, milyen anyagból van.

Szeretnék bizonyos lenni abban, hogy ezek az emberek más hanghordozással beszéltek, amikor tudták, hogy hazudnak, és megint másképp, amikor igazat mondtak, de lehet, hogy ez már csak legenda, hiszem, mert hinni akarom, hogy Bán Gyuri nem tudott hazudni. De nem erről van szó, hanem arról, hogy bármilyen volt is a politikai helyzet, ebbe az épületbe jórészt csak szakember jöhetett be, pontosabban olyan alapanyag, amelyből hiteles, hozzáértő szakembert lehetett faragni. Ezt megtették, akik már itt voltak, és ebben segített nekik a hely szelleme, azaz a Rádió maga. A RÁDIÓ, így, csupa nagybetűvel. Ehhez pedig idomulni kellett, a szó pozitív értelmében, még a kémkomisszárok és a legfelső vezetők is rádiósokká váltak, különben kivetette őket ennek az intézménynek a jobbára egészséges immunrendszere.

Amikor 93-94-ben megkezdődött az a sajátos háború, amiről semmit sem értő emberek azt hiszik, hogy politikai nézetkülönbségek miatt tört ki, nekem csak egy csöndes kérdésem volt: mit akarnak ezek ellenünk, akik mögött sok évtizedes bozótháborúban szerzett gyakorlat van. Mondtam az előbb a háromszor ekkora országra épített Parlamentet emlegetve: ez egy 10 milliós kicsi ország, ennek annyi újságíróra, rádiósra, televíziósra telik, amennyi az alapintézményekben kitermelődik.

Nem vásárlóerő és fogadókészség nincs 72 napilapra, nem tudom, hány hetilapra, többtucat rádióra, ki tudja hány magyar nyelvű tv-re,  hanem szakember nincs hozzá. Nem politikai okok miatt nem lehet eladni bizonyos tömegtájékoztató termékeket, hanem ólomnehéz tehetségtelenség miatt.

Egy kicsi országnak van bizonyos számú fizikusa, tehenésze, újságírója és kazánkovácsa, de egyikből sem tud többet termelni, mint amennyit a rendelkezésére álló genetikai állomány előállítani képes. Nem terem több tehetséges tehenész akkor sem, ha tízszer annyi istállót építünk. Hiteles emberből ennyi van, 20-szor ennyi nincs. Vannak bizonyos dolgok, amikre még a miénknél nagyobb létszámú nemzetek sem képesek. Hogy egyebet ne említsek, az 1 milliárdon felüli Kínában nem találtak egyetlen építészt sem, aki megfelelő lett volna a kínai Nemzeti Színház megtervezésére, egy franciát bíztak meg. Pedig ők nem 10 millióan vannak.

Csöndesen töprengek, nem akartam megszakítani a műsorfolyamot – ezt most úgy hívják, ha jól tudom: műsorfolyam. Bizonyára bennem van a hiba, én az esetek többségében csörgedező erecskét tapasztalok, és minthogy nem győzöm kivárni, amíg legalább patakká duzzad, odébblapozok. Rádiókban, televíziókban, újságokban.

Olvastam egy hirdetést, arra szólít fel, hogy mondjam el valamely szerelmi történetemet, nyerek egy hangszórót vagy elutazhatok Ulan Batorba. Namármost. Abban a nemlétező felsőoktatási intézményben, amelyben például a rádiózást tanítják, egy diák azt találja mondani, hogy felhívjuk a hallgatót (akár telefonon, akár valamely cselekedetre), már el is van tanácsolva a reménybeli oktató által. Ha ugyanis valaki rádiós szerkesztő szeretne lenni, és ennyit bír kitalálni, annak jó szívvel tudom ajánlani a leányregényekre szakosodott kiadókat, ha mindenáron a kultúrával kíván foglalkozni, de a rádiótól egyszer s mindenkorra eltiltanám. Felhívjuk a közönséget, bejön a közönség, elvan magával a közönség. Csak nehogy igényei legyenek, mert azzal már nem tudunk mit kezdeni…

Elhangzott itt az előbb, hogy jól megcsinálják nekünk a sztárokat. Gondoltam, megvárom a téli Olimpia végét, amíg hazajön a Vitray, megkérdezem tőle, őt ki csinálta meg. Attól tartok, Gyulai István nem jön mostanában Magyarországra, hogy kifaggathatnám, ki csinálta meg olyanra, hogy 10 év után odaül a mikrofon elé, és bármely sportág, amit közvetít, élvezetes eseménnyé válik, pusztán attól, hogy ő beszél róla. Vértessyt, Sipos Tamást, Sebestyén Jánost ki csinálta milyenre, hogy hiteles maradt évtizedeken át? Nem bízom én ezekben a sztárcsinálókban, mint ahogy Samuel Goldwyn sem bízott. Azt mondta, nekem embert hozzanak ide filmezni, ne festett bábút, mire legyintettek mögötte: az öreg nem érti az új idők szavát. Csinálták, csinálták az újabbnál újabb sztárokat, a fene sem emlékszik rájuk. Maradtak azok, akik valamiért jelentősnek születtek, akiknek hitelük volt és maradt.

Tegnapelőtt este legrégibb barátommal, bizonyos Andrással beszélgettem, szóba került a mai műsor témája. Azt kérdezte, belegondoltam-e már abba, hogyan és miért merek ennyi embernek mondani bármit is, miféle képesség, miféle alkat szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ideüljön a mikrofonhoz, és arra érdemesítse magát, hogy a közlendőjét bizonyos gépezetek segítségével elküldje mások, számára ismeretlenek lakásába.

Mi az, hogy elküldje, miféle nagyképű elszántság kell ahhoz, hogy egyáltalán közlendője legyen. Azt válaszoltam, egyebet sem teszek, mint belegondolok. Néhány éve legalábbis. Azt nem tudom, 30 éve is voltak-e skrupulusaim, talán kevesebb, de nem az alázat lett több, inkább a kétség. 30 éve éppúgy némi hitetlenkedéssel kevert csodálkozással jöttem be ide, mint ma, hogy én itt beszélhetek, legföljebb valamivel energikusabb voltam, több daccal fölvértezve a világ csúfságai ellen – ma leülök ide, és elgondolkodom, mennyit érnek a szavaim.

Hogy szabad-e egyáltalán, hiszen senki soha nem hatalmazott fel arra, hogy megszólaljak a lakásában. Az a kattanás, ami a készülék bekapcsolásakor hallatszik, nem felhatalmazás, hanem a megadás mozdulata, jöjjön, aminek jönnie kell… Talán ha itt marad, ezen az adón, és ezt a műsort hallgatja…

Jó, kicsit farizeus szöveg, azt is mondhatják, könnyű nekem itt felelősségről beszélni, mikor mennyi levelet kapok, tekintsem ezt felhatalmazásnak.

Mindenki tud rajongó levelet mutatni, a legtehetségtelenebb, legostobább, legalkalmatlanabb alak is, közönsége mindenkinek van. Egy televízióműsorban szakember számokat mond, a legszigorúbb matematikai alapon kér számon elsumákolt ígéreteket, az egyik néző erre azt üzeni, hogy de legalább magyar és a miénk. Mármint a kormány. Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is? Nagyon gazdag, sokszoros milliomosok mondják bele az arcomba mindennap többször, hogy milyen jó lesz nekünk olimpiát rendezni. Optimista és acélos tekintetű hajléktalantól, magabiztos 3 gyerekes tanárembertől, megelégedettséget sugárzó nyugdíjastól szeretném hallani ugyanazt, akkor talán én is azt mondom, nincs alkalmasabb a magyarnál arra, hogy olimpiát rendezzen. Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is, mikor attól félek, hogy majd egyszer nem bíznak a tömegtájékoztató eszközökben, mert azok ilyeneket közvetítenek. Mint például hogy fedezzük fel Magyarországot sorozatcím alatt mi a soros felfedeznivaló? Sepsiszentgyörgy.

Most ez butaság, tájékozatlanság vagy provokáció? Mi ne tudnánk, milyen egy nemzet kisebbrendűségi érzése? Mást sem próbáltak belénk verni, török-tatár-német-miegymás csak azt mondta, kuss, kicsi vagy, örülj, hogy élsz. Most van egy 12 éves szabadságunk, és már provokáljuk a másik szerencsétlen kicsit, azzal, hogy fedezzük fel Magyarországot –  Sepsiszentgyörgy?

Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is? Hallasz-e András?

Nem tudom.

2002.02.17.

Szabadság

Április 6-án azt mondta Magyar Péter, hogy a mi népünk szabadságszerető, mert százötven év után hazazavarta a törököket. Tegnap meg azt mondta Dobrev Klára, hogy a magyar választójogi törvénnyel nem lehet mit tenni, meg hogy összefogásra vannak kényszerítve.

Azt most hagyjuk, hogy a magyar nép nem tett semmit a törökök hazazavarását illetően, vegyük csak azt a százötven évet. Vagy azt a nagyjából háromszázhatvanat, amennyi évig uralkodtak a Habsburgok, mire a szlovák zugügyvéd úgy döntött, hogy eljött az ő ideje, belezavarja a birka magyarokat a "szabadságharcba", amiben több tízezer ember hal meg a győzelem leghalványabb esélye nélkül.

E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.

Mondja Miltiádészként Ádám az ötödik színben (Az ember tragédiája, ugye nem kell leírnom?). Százötven év. Aztán háromszázhatvan. Aztán negyven év "kommunizmus". És most, négy elvesztett választás után még mindig ugyanarról a helyről közli velünk a "politikus", hogy nincs mit tenni. Miközben mindig lehetett volna "mit tenni". Madáchnak abban igaza volt, hogy a népnek természete, hogy a nyomor szolgává bélyegezze, ő sem firtatta, más sem, miért van ez így, ez van és kész. Én írtam erről egy 400 oldalas könyvet, az összes beszari kiadó rémülten hátrál el a megjelentetés elől, mert ők szegények, és ha ez a könyv kijön, ők elvesztik a támogatást - meg ehhez hasonló "érvekkel" utasítanak el.

Most sem lehet mit tenni, mondja egy négy "választást" elvesztett párt embere, aki még mindig ugyanazon a helyen van, ahol folyamatosan veszít, mert - mint tudjuk - ez egy következmények nélküli ország. Még mindig él és virágzik az a pártnak csúfolt gittegylet, ami nem tud mit kezdeni a választójogi törvénnyel, és még mindig össze akar fogni. És nem érti, Magyar Péter meg miért nem akar összefogni egy rakás lúzerrel, akik majdnem annyi kárt okoztak ennek az országnak, mint a regnáló kormánypárt.

Kezdem elveszíteni a reményemet Magyar Péterben, mert mint már említettem, úgy látom, ő is azt képzeli, hogy az utcán meg lehet oldani ezt a förtelmes problémát, azaz nem történik semmi, de egy bizonyos. Addig van még minimális esély, amíg tartja magát ahhoz, hogy nem fog össze senkivel.

Ez az elmúlt tizennégy év ugyanis erősen emlékeztet arra a százötvenre meg a többi, tehetetlenségben, semmittevésben eltöltött időre.

Amerikai fogócska

Volt egy játék, kerestem a mindent tudó interneten, nem találtam, lehet, már csak én emlékszem rá. Nedeczky Edit (isten éltesse sokáig, úgy tudom, még él), írta a Charade címen beérkezett amerikai film szinkronszövegét, ő a semmitmondó Társasjáték eredetit nem tartotta meg, hanem nagyon szellemesen megváltoztatta Amerikai fogócskára - ő még nyilván hallott erről a játékról. Mindenesetre ideírom a lényegét: minél több résztvevő van, annál érdekesebb, minthogy a fogó nem kizárja a játékból azt, akit megfog, vagy teszi új fogóvá (sokféle szabályváltozata van az egyszerű fogócskának), hanem csak megállítja. Akit elkapott, az megmerevedik széttárt karokkal, és várja a szabadítót. Ez bármelyik játékos lehet, aki odafut, megérinti a széttárt karok valamely pontját, és a megérintett ismét szabadon futhat a fogó elől. Ezt a játékot akkor nyeri meg a fogó, ha az összes résztvevő kitárt karokkal áll, azaz nincs többé senki, aki szabaddá teheti őket. A játékot éppen ezért  szinte lehetetlen megnyerni. Nekem egyszer sikerült, az ötvenes évek elején, akkor éppen a Semmelweis utcában laktam. Géperejű jármű nem járt arra, autót hetente egyet-kettőt láttunk, miénk volt az egész belváros. Befuthattuk a teljes Semmelweis utcát, a Dalmady Győző utcát végig a Kammermayer Károly térig, onnan vissza a Gerlóczy utcán, voltunk vagy tizenöten. Majdnem bizonyosan köztünk volt Lajos Mari, gyerekkori "első szerelmeim" egyik legfontosabbja, ő az első emeleten lakott a 14-es számú házban, mi a másodikon, aztán Danyi Attila, a hatvanas évek zenekarai között jelentősnek tartott Scampolo majdani zenekarvezető muzsikusa. Sokan néztek minket az ablakokból, úgy vélem, mindenki a fogónak drukkolt, ő volt ugyanis igazán reménytelen helyzetben...

Csak azért említem ezt a játékot, mert szólni akarok a közeljövő politikaformálójának, pillanatnyilag úgy fest, Magyar Péternek hívják az illetőt, hogy abba kellene hagyni a 2026-os választásokról való képzelgéseket. Nemcsak azért, mert ezt a köztörvényes bűnöző bandát lehetetlen a Magyarországon "választásnak" csúfolt kutyakomédiában legyőzni. Hanem azért is, mert ha netán mégis, akkor következne az, aminek a lágy változatát 2002. és 2010. között már láttuk, az állandó zaklatásokat, tévéostromot, tankelkötést, és ami tényleg csak egy könnyű szórakozás volt ahhoz a véres háborúhoz képest, ami egy "választási" vereség után következne. Tessék szíves lenni végre kihúzni a fejeket a homokból és körülnézni: ez a csürhe tényleg iszonyatosan buta, tehetségtelen, gerinctelen alakokból áll, de annyira nem hülyék, hogy ne tudnák, egy akármilyen "demokratikus választás" elvesztése után nekik végük van, a szó szoros értelmében. Olyan teszetosza, ostoba szájtáti utód nem jöhet, aki nem vágja be ezeket életfogytiglanra a kóterba, mellékbüntetésképpen teljes vagyonelkobzással, az utolsó fillérekig, kivétel nélkül az összes briganti minden összerabolt pénzét beleértve - ezermilliárdokról van szó. Ezek már jóideje az életükért küzdenek, ha nagy részük tudattalanul is, egyre gátlástalanabbul, egyre primitívebb eszközökkel és főképp egyre durvábban. Amit mostanában látunk, az a részeg duhajkodás az utolsó szabad éjszakán, az a haláltánc, a zsigerből fakadó tombolás.

Nem kellene megvárni azt a pillanatot, amikor nekifognak a végső őrjöngésnek. Most kell elkezdeni egyenként megállítani őket. Módszeresen, körültekintően, vigyázva, hogy a még szabadon lévők közül egy se közelíthesse meg azt, aki már mereven áll, akit már kiiktattak a játékból. Amíg csak egy futhat még a fogó elől, addig nincs vége.

Hetven évvel ezelőtt a Semmelweis utcában úgy kezdtük, hogy kiszámoltuk, ki lesz a fogó. Ezen mintha most túl volnánk. Most is rengetegen vannak az ablakokban. El kellene kezdeni. Mindenki várja, mi lesz.

Mégegyszer mondom, amíg egy is marad, aki nincs megállítva, addig a játéknak nincs vége.

Ez a játék még el sem kezdődött. Megy a kiabálás, egyre többen vannak az ablakokban, de nem történik semmi.

Az a baj, hogy ezt a játékot az utcán nem lehet lejátszani. 

Talán említettem már, a Jóreggelt Európa című műsoromnak volt egy jogtanácsosa, nagy apparátushoz nélkülözhetetlen funkció, ő mondta egy alkalommal: szerkesztő úr, azt a pert nem lehet megnyerni, amit még el sem indítottunk...

Szólásszabadság

 „A X-en reagált Alexander De Croo arra, hogy az egyik brüsszeli polgármester betiltotta a NatCon nevű rendezvényt, amelyen Orbán Viktor is felszólalt volna. Elfogadhatatlan, ami a Claridge-ben történt.” – írta minderre a belga kormányfő. Szerinte az önkormányzati autonómia nem írhatja felül a szólásszabadságot és a békés gyülekezést garantáló belga alkotmányt. „A politikai találkozók betiltása alkotmányellenes” – írta De Croo.

Ez itt egy mai hír. Nem sokat tudok a belga kormányfőről. De az az érzésem, ő korunk egyik Chamberlainje. Ez az alak  elmenne a náci Németországba, hogy majd ő megmagyarázza Hitlernek, milyen csúnya dolog, amiket beszél – a liberalizmus jegyében. Liberális az egész család helyett. Sőt, az egész háztömbben ő képviseli a liberalizmus teljességét. Miként azok az urak, akik tegnap este az ATV-ben bizonygatták, milyen hiba volt betiltani azt a kis szélsőjobboldali összejövetelt. A jelen nácijainak a gyülekezőjét, aminek alkalmából széthintették volna (ismét, ki tudja, hányadszor) a fröcsögő gyűlölet, a megvetés, a bosszúvágy, a gyilkos indulatok szavait. A szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadságának jegyében.

Én ilyenkor csak döbbenten nézek magam elé. Amikor ilyeneket hallok, olvasok, nem akarom elhinni, hogy írni-olvasni tudó emberek lehetnek ennyire korlátoltak, bizonyos fogalmakat újra meg újra felböfögő, értelmezni képtelen beszélő fejek.

Tényleg olyan nehéz felfogni, hogy a szólásszabadság nem az összes emberi törvényt uraló, mindenekfeletti jog? Hogy vannak paragrafusok, amik határt szabnak, korlátokat állítanak, amik tilthatnak bizonyos fajta, beszéd útján kifejezett megnyilvánulásokat? Hogy az az újnáci csürhe, körükben a Magyarország miniszterelnökének címét bitorló figurával valami olyanra készült ott Brüsszelben, amit értelmes, akár csak közepesen józan mentalitású embernek meg kell akadályoznia, mert tisztában van vele, hogy az ilyen kitüremkedések által terjesztett fertőzés nagyon gyorsan terjed, és okozza embertömegek halálát.

Ami itt alant következik, elég hosszú, két folytatásban ment műsoromban elhangzott jegyzetem, türelmes olvasóknak szánom. A pontos dátum, amikor elhangzott, ott van a végén.

 

Szavak

Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat.

És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett.

Principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…

Vegyük, mondjuk Hitler beszédét Nürnbergben. Azok is „csak” szavak. Bár…

Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy.

Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg.

Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amivel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki?

Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufemizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni.

Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…

Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni.

Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit elöljáróink, az ország jelenlegi vezetői szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá.

A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni.

A hatalom kell? Rendben, csak akkor ne hivatkozz Jézusra. Azt nem tőle tanultad.

Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában.

Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, amely a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amelyen a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, amelynek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.

Beszélek én itt sok mindent, most például két hete szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját házatáját sem, most mégis megteszem.

Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának.

Eszembe jutott egy naplóm. Talán már beismertem, ha külföldre megyünk (mentünk) nyaralni, mindig írtam naplót. 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:

„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vizibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és  lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, ami segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a  határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.”

Kilencvenben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”. 

Tartok tőle, hogy a naplómból legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba.

A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.

Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire. 

Inflálódnak a szavak. Azaz értéküket vesztik. Király volt a buli – mondta a riportalany. Király volt, mi? Lent a parton végig – kontrázott a riporter. A csajok meg a zenekarok, király volt – fejtette ki bővebben a riportalany. Ilyeneket kell csinálni, amilyen az volt. Király buli volt.

Ezt egy hivatalos, frekvenciaengedéllyel rendelkező magyarországi (véletlenül majdnem azt mondtam, magyar nyelvű) rádióadón hallottam tavaly nyáron. Le voltam nyűgözve, amint hallják, nem tudom elfelejteni. Haverok, buli. A múlt héten azt mondtam, 200-250 szóval tartanak bennünket, most visszavonom, nem számoltam utána, csak úgy kicsúszott a szájamon, nincs az több 70-80-nál.  De hát igaz is, minek az a sok szó? Az ilyen Arany Jánosok csak fárasztják az embert. Király volt a buli, ezt mindenki érti és elégedjünk is meg ennyivel. Eladni ugyanis lehet, akár 10 szóval is, cukros vizet literenként 150-ért, 30 Ft értékű textíliából trikót 12 ezerért, emeletes cipőt, orrba karikát, nyakra-combra-karra tetoválást, műanyagcsiga-láncot meg mindent, ami a primitív népek folklórjából megismerhető és nagyüzemi méretekben előállítható. Totemoszlop és varázserejű madártoll korona még nincs, de az valószínűleg nem is lesz a boltokban, mert  azoknak az üzenete már kicsit bonyolultabb, és nem lehet ráölteni karcsú női bokákra. Vegyél, vegyél, vegyél, ostoba fogyasztó, van hozzád három kedves szavunk, többet nem is értesz.

Mit mondtam? 70-80 szó? Á, minek az a bőség?

Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna  Halottjában, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is.

Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.

 

                                                                                         2001. 04. 08.

Az optimista végkicsengést tulajdonítsák ifjú koromnak, akkor még csak ötvennyolc éves voltam. Nem láttam előre, ami pedig látható volt, hogy a belga miniszterelnökhöz meg a tegnap esti beszélőkhöz hasonló ádáz „liberálisok” el fogják intézni, hogy a csúti futballista visszajöjjön a 2002-es vereség után, ahelyett, hogy már akkor börtönbe csukták volna legalább húsz évre, teljes vagyonelkobzás és a közügyektől való örökös eltiltás mellékbüntetéssel.

Ezek a fent említettek, ezek a megértő és megengedő, a szólásszabadságot sámánista hittel fetisizáló (körülbelül azon a szellemi szinten élő) közéleti véleményformálók nagyon rövid időn belül újabb világháborúba fogják hajtani az emberiséget. A brüsszeli polgármesterek kisebbségben vannak, nem is tehetik a dolgukat sokáig, az ő miniszterelnökük majd a belga alkotmányra hivatkozva szabad politikai rendezvényként jelölve, meg fogja hívni az iráni legfőbb sejhajrát, hogy Brüsszelben jelentse be Izrael megtámadását. A szólásszabadság nevében. Az esemény díszvendégeként jelen lesz Magyarország miniszterelnöke.

P.S.: Még egy mai hír:

Cseh Katalin szerint rossz irány, ha Brüsszelben ugyanolyan eszközökkel lépnek fel Orbánék ellen, mint ahogy Orbán Viktor kormánya „elnyomja a kisebbségeket, felfoghatatlan mértékben terjeszti a konkrétan hazug propagandájukat, megfojtja a civilizált vitakultúrát és nem ad teret más véleményeknek”.

Ha börtönre ítélnek valakit, amiért egy nélkülözőtől ellopja az ételét és a néhány forintját, vagy börtönre ítélnek valakit, mert enni ad egy nélkülözőnek és némi pénzzel segít neki, az nem "ugyanolyan eszköz". Szóljon valaki Cseh Katalinnak, hogy időnként próbálja átgondolni a saját szavainak az értelmét.

Jóreggelt

Ezt itt egy amerikai politikai elemző írta a napokban:

Friedman a jegyzetében arról ír, hogy Magyarország vezetőjeként Orbán olyan ideológiát teremtett, amely más országokra is hatással volt. Ennek két pillére a Magyarországra irányuló migrációval szembeni ellenállás, ami ellentétes volt az európai liberalizmussal, illetve ellenséges viszonyulása az úgynevezett „woke” kultúrával szemben. Friedman szerint Orbán ideológiájának hatása elérte az Egyesült Államokat is, így Donald Trumpot is, akivel márciusban is találkozott.

Ezt meg én, három évvel ezelőtt:

A fekély oka pedig az az alak, aki a vastag, áthatolhatatlan butaságán kívül a zsigereiben hordozza az összes rossz tulajdonságot, amivel ember születhet. Aki terjeszti a betegséget. És aki új kórjelenségekkel mélyíti a fertőzést a gyógyíthatatlanságig, a halálig. Aki Magyarország miniszterelnöke. Lényegében 23 éve megszakítás nélkül. Nem árt ezt a tényt minél többször és hangsúlyosan rögzíteni, nehogy legyen az utókorban egyetlen ember is, aki azt hiszi, az a nyolc esztendő, melyről az adminisztratív feljegyzések szólnak mint MSZP-kormányzásról, az netán megszakítást jelentett ennek a falusi futballistának az uralkodásában – akkor is az történt, amit ő akart, a kormánypárt „demokratikusan” kormányzott, azaz teszetoszán totyorgott és maga alá eresztett rémületében, ahányszor a csúti szotyolahéjköpködő megparancsolt valamit a Rádiónak, Televíziónak vagy utcára szólította a híveit. Ahelyett, hogy már akkor lefolytatta volna az összes eljárást, amiknek az alapján Magyarország jelenlegi miniszterelnöke már akkor megkaphatta volna az őt megillető börtönbüntetést, mellékbüntetésként az örökös eltiltást mindenféle közéleti tevékenységtől. Tetszik tudni valamilyen nyomozásról és retorzióról például a 2006-os események után? Hogy ugyanis ki a felelős a TV-székház ostromáért, a tank elkötésével összekötött fővárosi harcokért, a csőcseléknek a lakosságra szabadításáért? Megbüntettek valakit a rendőrfőnökön kívül? Beszél bárki másról, mint a rendőrök „túlkapásairól”? Beszél bárki bármit a valóságról, vagy csak a „szemkilövetés” megy anélkül, hogy valaki valaha látott volna egyetlen dokumentum felvételt egyetlen szem kilövéséről a különben végig közvetített puccskísérletben? Érdekelt valaha valakit a Rádió megsemmisítése egy fizetett maffiózó által, aminek következménye lehetett az „öszödi beszéd” gyalázata, a magyar médiatörténelem legundorítóbb epizódja, ami után sokévtizedes börtönbüntetéseket kellett volna kiosztani, a rádióelnöktől indítva a sunyi MSZP-tagokig? Ha van valamilyen súlyos bűne Gyurcsány Ferencnek, akkor ez. Hogy ránk szabadított egy fasiszta gazembert...

Egyelőre a Chamberlain-metódust látom alkalmazni, („ó, hát nem lehet egy ember annyira elvetemült”), és nem a Kissingeri eljárást, pedig utóbbi ma éppolyan aktuális, amilyen ’90 előtt volt, és éppúgy alkalmazható, sőt egyszerűbben, csak a keresztényfasisztakommunisták pénzzel való tömését kell abbahagyni, a rendszer pillanatok alatt összeomlik. De ehhez valakinek szólnia kellene, mert egyre világosabban látszik, Merkel és a többiek ugyanúgy nem képesek felfogni, kivel van dolguk, ahogyan a harmincas években a finom angol úr miniszterelnök a saját kulturális szintjéről szemlélődött, ahonnan Hitlerig nem lehetett lelátni. Szólni kellene, hogy a veszély nem azzal arányos, amennyivel ez a pöcegödör mellől fölfelé könyöklő, primitív dugó jelentéktelenebb az osztrák tájképfestőnél, mert nem a falusi futballista képességei irányítják az eseményeket, hanem azok a fertőző magok, amiket a Finkelstein-félék nyomnak bele ennek a szétfolyó gusztustalanságnak a szervezetébe, amik aztán ott szaporodni kezdenek, és amit a magyar miniszterelnök széthint a világban a maga „eszméire” mind fogékonyabb tömegek közé. Mely folyamat itt, a góc közvetlen környezetében még talán megállítható, de az epidémia (a koronavírusra dermesztően emlékeztetve) gyorsulva terjed. Nagyon sajnálom, de az általam sokszor idézett alaptétel erre a helyzetre is igaz: ha egy hordó szennyvízhez egy kanál bort adsz, szennyvizet kapsz – ha egy hordó borhoz egy kanál szennyvizet adsz, szennyvizet kapsz. Ez a Felcsútról elszármazott kanál szennyvíz már bele is került a boroshordóba...