A csácsó romákról

Kínos is meg kényes is, valószínűleg kell majd magyaráznom is, mit miért mondok, de a dolog annál fontosabb, hogy csak azért, mert kínos, ne is beszéljünk róla.

Sokat kell olvasnom, az átlagosnál is többet most, hogy írom az Ezerév című könyvemet, a honfoglalás kapcsán a vándorló népek történelméről keresgélek mindenfélét, így találtam egy egészen kitűnő könyvet, a Romológiai ismeretek címűt, Fábiánné Andrónyi Katalin szerkesztette és írta. Ennek egy fejezetén azért álltam meg, mert hosszú ideje próbálok rájönni egy jelenség megfejtésére, ami azért volna jó, mert szeretjük ugyan ismerni a jó dogok eredőit is, de az ártalmasságok okairól kötelező tudni, ahogyan - mint már többször említettem - a mikrobiológusok és a virológusok sem azért kutatnak, mert szeretik a baktériumokat és a vírusokat.

Nem értem, miért kell a magyar nép adóforintjaiból Szíriában kórházat építeni meg Vietnamban nem emlékszem, mit meg mindenfelé abban a világban, aminek a sajátosságai - hogy is mondjam - nem olyanok, amilyenek az európaiak, egyszóval a fejlettségnek egy másik fokán állnak. Most még. Arról meg vagyok győződve, hogy ez nem a vidéki futballista betegségének a tünete, vagy legalábbis nem pusztán az, annál mélyebben gyökeredző okokat kell keresnünk, ha ennek a gyakorlatnak a sűrű ismétlődését meg akarjuk akadályozni.

Évekkel ezelőtt a csúti kis bimbasi az udvaron kereste a gyerekeket, midőn a kommunista és fasiszta veszélytől tartott, akkor éppen az oroszok valamely megnyilvánulását bírálta (még nem működött a lift, amivel azóta Putyin seggébe közlekedik), és Angela Merkel egyik intézkedése nem tetszett neki, azért kommunistázott és nácizott, azért aggódott a magyar gyerekekért, és akart sürgősen kinézni az udvarra. Akkor ezen a szóhasználaton morfondíroztam, leírtam a kert és az udvar között mutatkozó, lényegesnek tekinthető kulturális eltérést, arra a következtetésre jutottam, ha valakiben mély nyomokat hagyott az udvar, és a viselkedése, a szóhasználata, a napi megnyilvánulásai arról árulkodnak, hogy megmaradt udvaron nevelkedett parasztnak, az nem baj, az csak akkor baj, de akkor nagyon nagy baj, ha időközben addig irtotta maga körül az embereket, amíg a miniszterelnökségig kapálództa el magát. Mert bármily keveset tartok is erről a teljesen értelmetlen és üres, tartalmatlan funkcióról, amíg a világban dívik ez a hivatal, addig oda széles látókörű, művelt, olvasott, jó külsejű, bizonyos konzervatív polgári ízlésnek megfelelő módon közlekedni képes emberek kívánatosak, mert az országlakosokról ennek a hivatalnak a betöltőjéről alkotják meg véleményüket a más országban élők.

Na jó, dehát ez még "csak" a stílustalanság, a neveletlenség, az ízléstelenség magyarázata, ehhez csak érintőlegesen tartozik hozzá az idegengyűlölet, de az udvaron, a baromfiszaros környezetben felnőtt paraszt nem épít Szíriában, és nem akarja látványosan, sok pénz átutalásával megvédeni az üldözött keresztényeket, egyáltalán, nem akarja elhitetni a közvéleménnyel, hogy ő hithű keresztény, aki szívén viseli a valahol állítólag üldözött keresztények sorsát.

Vissza a Romológiai ismeretek című kitűnő könyvhöz (tényleg remek, a világ dolgai iránt érdeklődő ember számára "kötelező olvasmány"). Megismerhető belőle a cigányság történelme, az előítéletességnek a cigány szemszögből való látképe, a butának tartott cigány kisgyerek, aki otthon beás nyelven beszél, és az iskolában nem meri bevallani, vagy alig vagy egyáltalán nem ért magyarul, hogyan tudna ugyanúgy részt venni a tanulásban, mint egy "magyar" és így tovább. Van egy rész a cigány önismeretről, azonosságok és különbözőségek a cigányságra jellemző tulajdonságokról. Ideteszek belőle néhány sort:

"A cigány csoportok közötti konfliktusok egyik eredője, hogy a társadalmi megítélés egységesként kezeli őket. A köznyelv, hétköznapi szóhasználat nem beszél cigány csoportokról, ők viszont önmeghatározásuk során igyekeznek elkülönülni egymástól. Például az integrálódni vágyó cigányban (általában magyar anyanyelvű, letelepült, gyakran romungró) feszültséget kelt, hogy rasszjegyei miatt sztereotip megítélésnek vetik alá, és ezzel olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, mint a másik cigány csoport tagjait (cigány anyanyelvű, esetleg kóborló, gyakran oláh cigány). Ugyanakkor a hagyományait, szabadság szeretetét fontosnak tartó (általában oláh) cigány lenézi a „szolgalelkű”, szabadságát feladó, integrálódó magyar anyanyelvű cigányt....

Az oláh cigányok saját magukat, különösen vagyonos, elsősorban lókereskedéssel foglalkozó rétegüket tekintik „igazi cigányoknak”, vagyis – fonetikusan írva – csácsó romnak. Szerintük „az igazi romák abból élnek, hogy a parasztoktól vagy a termelőktől vesznek, és azoknak adnak el... Ugyancsak az igazi rom szimbolikus megjelenítését szolgálja az ember értékének látható kifejezése, ami a felhalmozásban, a látható és tezaurált vagyon felmutatásában, a jó élet kimutatásában nyilvánul meg...

Tehát az oláh cigányok értékrendjében előkelő helyet foglal el a vendégeskedés, mulatozás, és ők azok, akiknél nagyon fontos a javak, vagyon megmutatása. Ez a hozzáállás magyarázza például a nagyméretű arany ékszerek viselését, a rengeteg pénzbe kerülő esküvők, temetések és egyéb ünnepségek megtartását. Ezen alkalmakkor a külvilágnak – cigánynak és nem cigánynak egyaránt – saját nagylelkűségüket, gazdagságukat akarják megmutatni. A cigány értékrend szerint ez a normális, ez az elvárható, aki nem így cselekszik, az megsérti rokonait."

Tetszik érteni? Én nem azt mondom, hogy baj, ha az oláh cigányok ilyenek. Még azt sem, netán bajnak tartanám, ha valakinek ez annyira tetszik, hogy másolni akarná a lókereskedő cigányok szokásait (bár annak kicsi a valószínűsége, hogy bizonyos gének híján tökéletesen sikerülne). Én csak azt tartom bajnak, ha valaki miniszterelnöki beosztásban viselkedik úgy, mint egy cigányvajda, ha olyan lakodalmat rendez a köztörvényes bűnözőhöz férjhez menő lányának, amilyet egy cigányvajda rendezne, ahol "az asszonyok dolga, hogy sírjanak és főzzenek".

De a legnagyobb bajnak azt tartom, hogy "a saját nagylelkűségét, gazdagságát akarja megmutatni" de nem a saját, lókupeckedéssel megkeresett pénzével, hanem a közel tízmillió magyar állampolgártól elrabolt milliárdokból.

Valamint azt tartom nagyon nagy bajnak, hogy ezt a különben súlyosan beteg, cigányvajdai allűrökkel tomboló alakot egy igen csekély számú kisebbség "megválasztja" (mely csekély számú kisebbség is a töredékére fogyna, ha a hatalomhoz törleszkedő szerencsétlenek megszagolnák annak a pániknak az izzadságos bűzét, amit ez a tróger áraszt a nap huszonnégy órájában), és a túlnyomó többség ezt úgyszólván szótlanul tűri, amihez képest egy birkanyáj is forradalmi tömegnek számít.

A Szíriában és egyéb hasonló helyeken nagylelkűsködő magyar miniszterelnökről egy Mátyás téri figura jut eszembe az ötvenes évekből, aki a nála kisebbeket próbálta magához édesgetni fejsimogatással meg stanicliból osztogatott savanyúcukorral, hogy mutassa a saját fontosságát és hadvezérségre való rátermettségét. A vezetékneve azonos volt a jelenlegi magyar miniszterelnökével, csak ő a keresztségben a Gyula nevet kapta. Gyula, a gyáva. Így ismerték kerületszerte.

A nép majd eldönti?

Eltűnődtem ezen a mi "demokráciánkon". Meg valamelyest az összes többin is. Arisztotelész szerint az oligarchia a vagyonosok érdekeiért van, a demokrácia meg a szegényekéiért. Arisztotelész a történelem egyik legokosabb embere volt, jó volna őt jól érteni. Ehhez az kell, hogy lehetőleg teljes terjedelmükben értsük az általa használt fogalmakat. Itt van mindjárt ez a démosz meg a belőle alakult demokrácia, amit mi úgy fordítunk, hogy néphatalom, népuralom, ha kicsit precízebbek vagyunk, hozzátesszük, hogy ez a népuralom a legitimációja a megválasztott közhatalomnak.

A baj az, hogy a démosz kettős jelentéséből azt használjuk, amit több évszázad politikusai használandónak ítéltek, mert az ő érdekeiket az újkorban ez szolgálja, csakhogy ez a démosznak az a jelentése, ami a demokráciáról szólva nem használható. Mert jelentette ugyan a teljes népet is, de az a démosz, amiből a demokrácia kifejezés lett, az annak a polgárságnak az egésze, ami a demokratikus görög népgyűlésben a rendeleteket hozta - mely rendeletek kialakításához a teljes népnek semmi köze nem volt. Ebbe a teljes népbe beletartoztak persze a szegények, de ez a fogalom sem a mi jelenlegi szóalkotásunk szerint értelmezendő: szegények voltak azok az iparosok, földművesek és más foglalkozást végzők, akik a saját munkájukból éltek, a gazdagok pedig azok, akik másokat dolgoztattak. A görög népgyűlésben részt vettek persze a szegények, azaz a tekintélyes iparosok például, de azok a demokratikus döntések nem a mai értelemben vett szegények, azaz nem a rabszolgák, nincstelenek, napszámosok érdekeit szolgálták. Azt írja Moses Finley, a XX. század egyik legjelentősebb ókortörténésze, hogy "a görög és római írók és szónokok könnyűszerrel csúszkáltak át egyik értelemből a másikba, és amikor a demokráciát bírálták, könnyűszerrel dorongolták le a démoszt...a görög nyelv gazdag olyan eufemizmusokban, melyek elfogultak, akár csak az irodalom, amiben felbukkannak... a "gazdagok" helyettesítésére a görög szerzők olyan szavakat használtak, melyek szó szerint ezt jelentették: a "hasznosak" vagy "érdemesek" (khrésztoi)... a "szegényekre" azt mondták: a "sokak" (hoi polloi), a "hitványak" (kheironesz)..." Ami azt jelenti, hogy az eredeti fogalmi distinkció elhomályosításából már egyes görög írók is kivették a részüket (mellesleg a khrésztoi - teszem hozzá ezt már én - a töve az arisztokrácia szónak, ami a legjobbak, a legérdemesebbek uralmát jelenti). A görög filozófusok keresték az ideális államot, amiben megszüntethető volna a szegények és gazdagok ellentéte, de valahogy nem találták. Inkább megnyugodtak abban, hogy a démosz a hibás, amiért nem képes megszüntetni az önérdekből cselekvő gazdagok hatalmát. Úgyszólván semmiben nem különbözött ettől Róma, a démosznak megfelelő populus, csak ők valamivel kevesebbet törődtek a látszattal. A senatus consultum optimum, azaz a szenátusi határozat arra ügyelt, hogy az állam érdekei ne sérüljenek. Sok ezer rómait mészároltak le a senatus consultum optimum, más néven a kihirdetett szükségállapot alkalmával, miközben Cicero hevesen forgatta a szemeit A törvényekről című munkájában azt állítván, hogy a magisztrátusnak még rendkívüli állapot esetén is azt kell szem előtt tartani, miszerint "a nép üdve a legfőbb törvény" (salus populi suprema lex esto).
Ez volna az a csodaként tisztelt ókori demokrácia néhány mondatban elbeszélve.

És hogy miért szolgálja az újkor politikusainak érdekeit az a fogalom, ami nem azonos a demokrácia eredeti jelentésével? Egyrészt mert nagyobb "felhatalmazást" jelent, ha a teljes köznépre lehet hivatkozni, másrészt és legfőképpen, mert a demokrácia kiterjesztése, a teljes választójog annak a leányálomnak az igazi megvalósulása, amiről az ókori görögök el sem tudták képzelni, hogy valamikor "működni" fog: a butaság, a primitív, gondolkodásra alig képes tömegek uralma, azoké az embereké, akik éppen a tudatlanságuk következtében bármire rávehetők és fillérekért megvásárolhatók, és akik a jelen pillanatig minden országban és minden társadalmi formában a túlnyomó többséget jelentik. Erre nemcsak a csúti futballista aljas manipuláció sorozata példa, tessék csak az amerikai elnök megválasztására emlékezni, de itt vannak a szomszédaink, az osztrák szélsőjobb befolyása és több nyugat-európai ország hajszálon múlt választási eredményei. A XX. század kiterjesztett választójoga voltaképpen inkább gyengítette a demokráciát, és visszahozta a timokráciát. Mert ugye nem kell mondanom, ez a választási rendszer (néhány ország kivételével) már nemcsak az  újkori értelemben vett szegénység érdekeit nem szolgálja, az arisztotelészi szegényekét sem, ez a politikusoknak, azaz a vagyonosoknak az érdekében kitalált rendszer (a timokrácia az anyagi javak szerint osztja a politikai jogokat, nem volt éppen véletlen, hogy az 1848-as áprilisi törvények közül éppen a cenzus - a vagyonsúly - eltörlését lazsálták le, census latinul esztendei jövedelmet jelent). A rendszer mindenképpen előnyös a politikus számára, akkor is, ha eszében sincs beismerni: a pallérozott elme rengeteg pénzbe kerül, a sok tanult ember előbb-utóbb véget vetne a politikusok uralmának. Tetszik tudni, ki a finn miniszterelnök? Esetleg a svájci? A finnek és a svájciak sem tudják. Ezzel csak azt akarom mondani, van arra példa, hogy a politikusok maguk számolják fel a timokráciát, ennélfogva ez nem reménytelen cél. Nekünk az. Itt Magyarországon, a minden mást elsöprő ekhtrokráciában (bocsánat, amennyiben ezzel a kifejezéssel még nem találkoztak, akkor ez a saját szóalkotásom, ha még tudok valamennyit az ógörögből, ez a gyűlölet uralmát jelenti) nincs semmi esélyünk arra, hogy akár a közös ellenséget felismerjük, el vagyunk foglalva a mi kis fenekedő magángyűlöleteinkkel. Meg a diktatúrába hajló nyílt autokráciával, minthogy a dagadt futballistának annyi esze sincs, amennyi a sima cenzus működtetéséhez kellene, pedig az sokkal kevesebbeknek tűnne fel, mint amit csinál. Na jó, azt persze figyelembe kell venni, hogy az illető súlyos beteg. Ilyen finom distinkciók esetén, mint a diktatúra megkülönböztetése egyéb elnyomó rendszerektől. Amikor "megválasztják" miniszterelnöknek, akkor nem kell figyelembe venni. Minél betegebb, büdösebb bunkó, annál jobb. Az ország egy részének.
Mit tudunk azokról, akik nem mentek el szavazni? Ez körülbelül 3 000 000 (hárommillió) ember (szerintem jóval több, de minthogy senkit nem igazán érdekelt, a Pártra valójában hányan szavaztak, csak a "hivatalosan" hamisított adatokat használhatom). Miért nem érdekel ez még ma sem senkit? Vagy csak én nem ismerem a szociológiai kutatás eredményeit? A fidesz nevű nyúlós ragacs senki mást nem környékezett meg, csak azt a körülbelül 1,8 milliót, akik rájuk szavaztak? Vasárnap délután még úgy be voltak szarva, hogy nem lesz elég a massza még a csaláshoz sem, miért nem szedtek össze több embert? Ha nekik sem sikerült ezeket mozgósítani, akkor kinek fog? Akik nem mentek el szavazni, azok az analfabéták? Ennyien nincsenek. Tárjuk szét a karunkat, ezek kívül esnek a demokrácia fogalmán, ezek a nincstelenek, az éhező, nyomorgó szegények, nincs mit tenni? Ez nem az a démosz, ami a demokratikus görög népgyűlésben a rendeleteket hozta, ez a kheironesz, azaz a hitványak, ezek azok, akiknek az őseit a senatus consultum optimum lemészároltatta.
Nagyjából hárommillió ember. Legnagyobb részük nyilván a rabszolgák rétegéhez (osztályához?) tartozik. Tényleg, a mi országunk közmunkásait mi különbözteti meg a rabszolgáktól? Talán az, hogy az ókori rabszolga annyit kapott a tulajdonosától, amennyi szükséges volt az életben maradásához, mert kellett a munkája. A közmunkás nem kap annyit sem a tulajdonosától, mert nem feltétlenül szükséges életben maradnia, a munkája ugyanis nem kell, az egész réteg (osztály?) úgy fölösleges, ahogy van, púp a rabszolgatartók hátán.
Hárommillió ember. A politikusokat nem érdeklik. Ha én civil szervezeteket alapítanék, és azokra bíznám, hogy a megfelelő embereket kiválasszák az ügyek vitelére, engem érdekelnének ezek az emberek. Egész jó kis tömegbázis például. Az a sokaság, amit még egyetlen országban sem sikerült megszólítani, mert a politikusok mindenütt a világon úgy tartják (pedig nem is ismerik a fogalmat), hogy elég nekik az arisztotelészi démosz, de legfőképpen a khrésztoi, az érdemesek, akik mindig el tudják intézni, hogy elég szavazó legyen. Különben a politikusok valószínűleg hiába próbálkoznának ezzel a réteggel, ezek a szegények (akiknek a legnagyobb része persze értelmes ember) nem állnának szóba velük. És vajon a civilekkel? Hát... egy kísérletet megér. Legalább tudni, hogy kik azok, és mit akarnak. És akkor már lehetne hivatkozni rájuk. Nem tudom, miért, de én pontosan olyan fontosaknak tartom őket, mint magunkat, akik a szavazatainkkal fenntartjuk a demokrácia látszatát.
Május nyolcadika még elég messze van. Milyen lenne kiállni a demokratikus népgyűlés elé és azt mondani, mi mostantól a hoi polloi, a sokak képviselői vagyunk. Ha én civil szervezeteket alapítanék, hogy azok megkérjék a megfelelő embereket az ügyek intézésére, akkor én május nyolcadikáig alaposan foglalkoznék ezzel a dologgal.
Ja, azt kérem szépen ne tessék mondani, hogy erre nincs elég pénz. Megenné ugyanis a fene az egészet, ha volna, ha ezt nem lelkesedésből tennék valakik. Sokan. Ebben az országban sokan vannak fiatalok, akik erre képesek és hajlandók. Még. Aztán május kilencedikétől már nem lesznek annyian.

P.S.: Valami még eszembe jutott. Egy barátom (nemrég halt meg, Pál Lászlónak hívták) megkérdezte 1994-ben, hajlandó volnék-e segíteni neki, Zala-megye képviselő jelöltje, de nincsenek jó hírei. Elmentem Zalába. Visszajőve azt mondtam Lacinak, a dolog elég reménytelennek látszik, színtiszta kisgazda az egész megye, de valamit megpróbálhatok. Nem voltam éppen fiatal, a politikától is éppúgy undorodtam, mint most, annál jobban csak a kisgazdáktól, Pál Lászlót meg kedveltem, nem utolsó sorban egy siófoki pincértől tudtam, mikor a zsúfolt étteremben megszólaltam, hogy "ez úgy látszik, reménytelen", mire a pincér azt mondta: ennek a basszusnak semmi sem reménytelen - bármilyen valószínűtlen is ma már, napi két, két és félmillió hallgatóm volt a Danubius Rádióban, nem tudtam úgy megszólalni, hogy rám ne ismertek volna. Visszamentem Zalába, jártam a kocsmákat, jazz- meg cikizene bemutatókat tartottam a művházakban, kimentem a tavaszi határba, leültem az árokpartra, beszélgettem a parasztokkal. Aki magától nem ismert, annak megmondták, mit kell tudni rólam, a többi az én dolgom volt. Pál Lászlót meg-megemlítettem. Hogy a haverom. Együtt iszunk. Vagy ilyesmi. Néhány szó. A 94-es választásokon többen szavaztak rá, mint az összes többire együttvéve. Csak mondom.
Ja, engem akkor rúgtak ki először a Rádióból. Arról is meséltem. De pénzt ezért nekem senki nem adott. El sem fogadtam volna. Pedig a nagyobbik fiam tartotta el a családot, akkor visszament gyerekszínésznek. Pedig azt mondta, már elege van.

Még egyszer

Előfordul, hogy idézek részeket 3-4-5 éves bejegyzéseimből. 6 naposat eddig még soha nem szedtem elő, különösen nem teljes terjedelmében, változtatás nélkül. Most megteszem:

Valami fontosat akarok, hátha még nem késő. Ha már késő, az baj. Úgy értem, azért baj, mert akkor a tüntetés szervezői nem elég rugalmasak, majd azt mondtam, nem elég fiatalok, akkor valószínűleg kezd nőni az a bizonyos gyep, ami által az agy begyepesedik. De az is lehet, túl szigorú vagyok.

Ne tessék pártokról beszélni. Úgy se, hogy mi lenne jó, ha a pártok mit csinálnának. Nemcsak azért, mert a normálisabb országlakosnak nagyon elege van a pártokból, hanem mert tényleg nem kellenek. Ezenkívül ne tessék különféle, jórészt értelmetlen lózungokkal a tömeget ordíttatni, az elég könnyű ugyan, de a világon semmi értelme nincs, mert nem vezet sehová.

Van még két egész nap. Bőven elég arra, hogy találjanak egy-két-három nevet, aki elég ismert, aki alkalmas lehet arra, hogy ebből a szarból, amivé a csúti gazember tette ezt a szerencsétlen országot, kalaposinast csináljon, és legfőképpen aki nem politikus. Aki legföljebb (súgok) egy szakértői kormány tagja volt, és sem előtte, sem utána nem kompromittálta magát valamilyen párttagsággal.

Ha nincs megfogható, értelmes célja a tüntetésnek, el fog halni. Ha nem most szombaton, akkor legközelebb. Értelmes cél az, ha valakiket rá tetszik bírni arra, szólítsa fel a kormányt, a fideszt, mindenkit, aki részt vett a rombolásban, hogy május 35-én (azaz egy hamarosan kitalálandó konkrét időpontban) legyen a Vérmezőn egy padnál (azaz egy konkrétan megjelölt helyszínen), hogy megtárgyalják a tennivalókat. Amiknek például az a kiindulópontja, hogy a tárgyalás lehetővé teszi a szabad eltávozást, hogy csak teljes vagyonelkobzás lesz, de mehetnek szabadon Kazahsztánba vagy ahová tetszik. Ha nincs tárgyalás és megegyezés, akkor lesz másfajta tárgyalás, ami viszont nagyon hosszú börtönbüntetést jelent (megkérdeztem okos ügyvédeket, jogilag ebben semmi hiba nincs).

Tetszik érteni? Ez reális, érthető perspektíva, amiért akárhányszor érdemes kimenni az utcára, mert arra ugye senki nem számít, hogy a csúti futballista másnap telefonál, hogy ott lesz. De arra lehet számítani, hogy az egész bagázs (Swan Edgar kifejező képét kölcsönvéve) lefossa a bokáját.

Innen így látható az alagút vége. Pártokkal, gerinctelen politikusokkal nem fog menni.

Szóljanak mindenkinek, akit illet.

Nem történt semmi, pedig ez itt nemcsak ezen a néhány ezres olvasottságú blogon jelent meg, hanem az összehasonlíthatatlanul nagyobb Kolozsvári Szalonnán is. Azt pedig nyilván olvassák olyanok, akiknek valamilyen köze van a tüntetésszervezéshez. Nyilván úgy vélik, jobban tudják, én csak ne dumáljak bele.
Nem tudják jobban. Vagy azt teszik, amit itt leírtam, vagy május 8-án akár otthon is maradhatnak. Csak tanulságul, nézzék a valószínűtlenül ostoba és jellemtelen elempés asszonyt, a csúti futballista ánuszának egyik csimbókját. Ő most felszólít és össze akar fogni.
Szóval még egyszer: vagy ott, a tömeg előtt bejelentik, hogy megalakítják az Ellenzéki Kerekasztalt vagy bánom is én, olyan civil szervezeteket, amilyeneket ki bírnak találni, és ott helyben meghirdetik azoknak a programjait (kézzelfoghatót és radikálisat), és kinyilvánítják, hogy semmiféle pártnak nincs semmiféle keresnivalója a tüntetők között, ha egy is megnyikkan közülük, vasvillával fogják elzavarni - vagy nyugodtan maradjanak otthon, és törődjenek bele, hogy a csúti gazember itt olyan világot fog csinálni, amihez képest az ötvenes évek Rákosi-rendszere maga volt a Kánaán.
Ezek nagyon egyszerű dolgok ám. Csak elkezdeni nehéz. Utána megy magától. Ha van néhány értelmes ember, aki tudja, mit kell tenni.

Gálvölgyi

Most szombaton este találkoztunk Gálvölgyivel jónéhány kimaradt esztendő után. Előbb túlestünk az obligát kérdezz-feleleken: emlékszel-e, hol készült a kép, persze, hogy emlékezett, mindig ezt kérdezem (36 évvel ezelőtt lefényképezett minket az akkor másfél éves kisfiammal a széplaki strandon), aztán áttértünk más témákra, például az öregedésre. Amihez nem tudom, mi köze van, még csak 70 éves, de ezek az ifjoncok mindig mindenbe bele akarnak beszélni. Pedig ötven évvel ezelőtt olyan kedves, szerény gyerek volt. A Ki mit tudon én adtam róla a közeliket (akkor éppen operatőrként dolgoztam a Televízióban), azért emlékszem rá, mert amerikai plánnál közelebbibe nem mertem szűkíteni, akkor ugyanis remegett volna a kép, annyira rázott a röhögés. Viszont nem akartam abba beletörődni, hogy Gálvölgyiről mindig mindenkinek a röhögés jusson eszébe, mert a Halló fiúk, halló lányok című sorozatműsorban ugyancsak az én kamerámba mondott bele egy verset a saját hangján (azaz nem parodizált senkit), és az dermesztő volt, én attól kezdve tudtam, hogy ez a fiú egészen kiváló színész. Sok évvel később, már a Rádióban volt egy műsorom, a Bródy Sándor utcai mesterdalnokok, írói vetélkedőnek indult, meghívtam négy írót, kaptak egy témát, arra kellett hangjátékot írniuk vagy sanzonszöveget, ilyesmit, a végén győztest hirdettünk (ezt az ötletemet aztán valaki kölcsönvette, azaz lehet, mégsem kölcsön, azóta sem adta vissza), ebben a sorozatban készítettem egy olyan darabot, amiben csak egy író dolgozott, Szakonyi Károly, az volt a feladata, hogy írjon egy színésznek és egy színésznőnek négy, egymástól teljesen eltérő szerepet. Szakonyi ebben (is) nagy mesternek számított, ő persze azt is tudta, hogy a színész Gálvölgyi János lesz, a színésznő meg Udvaros Dorottya (akit ugyancsak rendkívüli tehetségnek tartottam, ő is hamarosan igazolta, nem tévedtem). Más szerepet Szakonyi nem írhatott, ennek a két színésznek kellett elvinnie a vállán a közel kétórás műsort, méghozzá úgy, hogy amikor a színészegyeztetőtől megkapták a felkérőt, azt sem tudhatták, mire jönnek, az egyetlen információjuk az lehetett, hogy a darabot, amiben játszanak, én rendezem. Valamint azt még ugyancsak elmondta nekik Csók Juli, a színészegyeztetők főnöke, hogy a darabot nem küldi ki, és nem lesz olvasópróba. A kérdésre, hogy mindez miért, nem volt szabad válaszolnia.

Gálvölgyi és Udvaros beült a stúdióba, egyszer olvashatták el a darabokat, külön-külön, azaz mindegyik Szakonyi-hangjátékot csak közvetlenül a felvétel előtt. Azt is mondtam, hogy nincs rendezői instrukció, kérdésre természetesen válaszolok, de a felvétel elejétől végig folyamatosan megy, bakira megállunk, különben nem. Azaz mindkettejüknek improvizálni kellett, abba Szakonyival együtt beleegyeztünk, hogy annyi saját szöveget mondanak, amennyit akarnak.

Elképesztő élmény volt hallgatni (meg persze látni, dehát azt a hallgatók nem tehették) ezt a két fantasztikus színészt, ahogy hívták elő a torkukból azokat a hangokat is, amikről korábban ők sem tudták, hogy megvan nekik, ahogy a két tragédiában odatették a súlyos csöndeket, ahová azok illettek, és annyit, amennyi a rádióban még éppen tartható, ahogyan egymást inspirálták, vagy hogy jazzes kifejezéssel éljek, ahogyan egymást stenkerolták az új és új színekkel, amit a másiknak lehetőleg felül kellett teljesítenie. Akkor már működött a Rádióban a Tömegkommunikációs Kutató Központ (a közvéleménykutatás őse), Szecskő Tamást, a Központ vezetőjét külön megkértem, hogy mérjék a hallgatottságot, az eredményre persze szám szerint pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy kiemelkedően nagy volt, meg még arra is, hogy legalább még kétszer műsorra tűzték (a Mesterdalnokokat az élőadás varázsának illúziója miatt különben nem ismételték). Ehhez fogható emóciókat sem azelőtt, sem azóta nem váltott ki belőlem színészi játék. Mielőtt elfelejtem, Gálvölgyi egyetlen megszorítást kapott: csak a "saját" hangját használhatja. Addig nem tudtam, mennyi van neki, ami hazulról hozott anyagból készül.

A "nagy bölények" meghaltak, jó színész még van, talán sok is, nem tudom, már régen nem vagyok ott abban a világban. De nagy színész rajta kívül... nem tudom, hát alig.

Most szombaton este tudtam meg tőle, hogy Gálvölgyi János 50 (ötven) éve van a pályán, ebből 25-öt (huszonötöt) a Madách színházban töltött.

Jánosom, az isten éltessen.

Dogmák

A minap pirulva bár, de beismertem, hogy olykor olvasok kommenteket. Például végignézem a listát, és ha a hozzászólások között látok egy görög szoborfejet vagy egy vélhetőleg orvosnőnek a visszafelé olvasva ismerhető szót kiadó nevét, azokat mindig elolvasom, mert általában olyan szempontokra hívják fel a figyelmet, amik nekem nem jutnának eszembe. Van még ilyen egy néhány, ezek azt a benyomást keltik, mintha beszélgetnék velük (olykor vitatkozni is lehet, az is üdítő). Aztán van a másik véglet, a rosszindulatú ostoba, akinek egy népmese megértéséért is kemény küzdelmet kellene folytatnia, és végül ott is alulmaradna. Ezeket is elolvasom, kellenek olyan helyekre, ahol a hülyeség megjelenítésére van szükségem, meg aztán bizonyos vélemények szerint a butaság általában színesebb az értelemnél, ezen vélemények hangoztatói találták föl a bulvársajtót.

Olykor az is előfordul, hogy egy ilyen szövegértéssel reménytelenül küszködő hozzászólása úgy gyaláz, hogy azt dicséretnek veszem. Azt írja az egyik, hogy tőlem nem lehet dogmatikát tanulni, mert elképesztően zavaros vagyok.

Néhány évtizede kisebb társaságban arról beszélgettünk, van-e olyan ismeret, amit jobb nem tudni, mint tudni. Elég gyorsan megegyeztünk abban, hogy nincs. Innen már nem volt nehéz eljutnunk ahhoz a kérdéshez, van-e kártékony ismeret. Ha jól emlékszem, négyen voltunk, szinte egyszerre mondtuk: van.

Nem akarom hosszúra nyújtani, ezek közül az egyik a teológia rész"tudománya", a dogmatika. Istentan (teológia), teremtés-, megváltás-, megszenteléstan. Ezeken kívül a szentháromság személyei, szentségek, egyház, a "végső dolgok" és még külön Mária. Legutóbbi azért kiemelkedő "tudományos" vizsgálat alanya lehet, mert alig tudunk róla valamit, a leghitelesebb forrás a Biblia végképp nem szívesen foglalkozik vele, hiszen hiába Jézus anyja, akkor is "csak egy nő" - mint tudjuk, a Biblia nem szívesen ír a nőkről.
Ezt tényleg nem lehet tőlem megtanulni. Merthogy én képtelen volnék ezt a "tudományt" elsajátítani. Ha az irodalomtörténet részeként kellene felfognom mint a mese, a hiedelmek és mondák alfejezetét, azzal esetleg lehetne valamit kezdeni, de az meg sosem érdekelt igazán, mindig úgy tekintettem, mint a néprajz részét, ez az ő dolguk, nem az enyém. De hogy ezeket a szövegeket igazságként kelljen kezelnem, tudományos tételekként, abba bizonyosan igen rövid idő alatt belebetegednék. Én ugyanis folyton kérdezek, és már az első kérdésemre, nem kaphatnék értelmes, elfogadható választ.
Egy másik vélemény nyilvánítót ilyesmi vélhetőleg sosem nyugtalanított, az azt írta (kioktatólag, úgy is mondhatnám, beleverte az orromat a nagy igazságba, amit én dőre módon figyelmen kívül hagytam), hogy ugyanis nálunk "képviseleti demokrácia van, a pártok nélkül nem lehet..." nem emlékszem, mit nem lehet.
A jóisten szentséges szerelmére, nem tetszett észrevenni, hogy itt már nagyon régen semmiféle demokrácia nincs, ami meg korábban annak látszott, az a paródiája volt az ismert demokráciáknak? De ez a kisebb baj. A nagyobb az, hogy ha itt tényleg képviseleti demokrácia volna, akkor mi volna? Vigyázzba vágjuk magunkat, lehetőleg szalutálunk is, teli torokból azt üvöltjük "igenis", majd összehúzzuk magunkat olyan kicsire, hogy már ne is látsszunk, és a két tenyerünk közé fogott fejünket ingatva óbégatunk: "ójaj nekünk jól megadták, itt képviseleti demokrácia van, nincs mit tenni".
Mondok egy példát, jó? Sok van, most csak egyet, hogy ne legyen megterhelő. Ellenzéki kerekasztal. Rémlik? Utána lehet olvasni, ha nem. Ott voltak pártok (a magyar közállapotokon gondolkodóknak már akkor sem működött a fantáziája, gyorsan pártokká alakultak abban a hitben, hogy az a komoly dolog), de voltak civil szervezetek is, az egyik legfontosabb közülük, a Független Jogász Fórum vezette a tárgyalásokat, egy ideig az történt, amit ők jónak láttak történni - hogy aztán ez jó volt-e, milyennek értékeljük hatását az ország állapotára, az már egy másik kérdés. Lehetett volna sok civil szervezet, és elképzelhető lett volna egy olyan felállás, mely szerint egyetlen párt sem vesz részt azon a tárgyaláson.
Amit én javasoltam akkor (Jóreggelt Európa - április 18. A tüntetőknek), az pontosan arról szólt, hogy ne azzal foglalkozzanak, ami van, hanem azzal, hogyan lehet a jelenleg létezőt megszüntetni.
Egy bizonyos, nem annak emlegetésével, hogy itt képviseleti demokrácia van.

Tanulmány egy levéltetűről, ami így elefántnak látszik, pedig csak levéltetű

Az ember gyávának születik. Természetes tulajdonsága, hogy fél a fájdalomtól, az éhségtől, a szomjúságtól, mindentől, ami ismeretlen, mert az fájdalmat, éhséget és szomjúságot okozhat. Bátor az, aki le tudja győzni a természetes gyávaságát, és a maga, de főképp a közeli és távolabbi környezetének érdekében hajlandó vállalni a fájdalmat, azt is, amit már ismer meg azt is, amit még nem (meg néhány idegrendszer és képzelőerő nélkül született, az viszont nem bátor, csak érzéketlen).

A gimnáziumban, ahová jártam, az egy évvel utánunk következő osztályban volt egy kisfiú, aki inkább látszott másodikos elemi iskolásnak, mint gimnazistának. A szünetekben napjában többször felrohant a negyedikre, nyomában az üldözőivel, és sápadtan a félelemtől a karomba kapaszkodva a hátam mögé bújt, hogy védjem meg, bántani akarják. Nem tudom, miért éppen engem választott, voltak nálam nagyobbak is az iskolában, igaz, jórészt tohonya tészták vagy dióverőszerű egyszálbélűek, de azt hiszem, azon a szinten, ahonnan ez a kisfiú szemlélte a világot, mindegy volt, hogy valaki két fejjel nagyobb nála vagy két és féllel.

Az üldözők nem mertek közel jönni, de volt olyan, aki vitézül azt mondta, dehát folyton pimaszkodik. Pimaszkodjatok vissza, mondtam eleinte nem túl szellemesen, de ne akarjátok megölni.

Egyszer valamiért lerendeltek az igazgatói irodába (ez sűrűn előfordult), az a harmadikon volt, visszafelé menet láttam, mit csinál a kisfiú. Nem pimaszkodott, hanem szemétkedett, de már nem merték bántani, mert tudták, hogy úgyis felszalad hozzám. Odamentem, a háta mögé álltam, nem vett észre, átöleltem, lefogtam a karjait. Aki akar, behúzhat neki. Közelebb jöttek, de nem hitték el, csak álltak. Jancsika, mondtam, te egy gyáva kis szar vagy, nincs több védelem, tőlem agyon is verhetnek. Elengedtem, otthagytam. Nem tudom, megverték-e akkor, csak azt tudom, hogy nagyon csöndes kis gyerek lett belőle.

Ha valaki egy ország előtt tépi a száját, és folyton úgy tesz, mintha bátor volna, de nyomban felrohan a negyedikre, ha egy ismeretlen vékony kislány a közelébe menne, hogy kérdezzen valamit, az már nemcsak zsigerileg gyáva, az jellemtelen is, mert pontosan tudja, egyedül még néhány kapirgáló baromfi közé sem merne bemenni.

2013. december 25-én föltettem ide, erre a blogra egy írást. Nem tudom, hányan olvasták. Azt sem, hány jogász volt az olvasók között. Megkérdeztem olyat, aki ért hozzá, az azt mondta, én így, írásban vádolhatok, még Magyarország miniszterelnökét is vádolhatom, de én nem tehetek semmi egyebet, mert nem vagyok "jogi személy".

Úgyhogy most megint ideteszem, hátha azóta lettek bátrabb emberek a jogi személyek között.

Vádolom Magyarország miniszterelnökét. És a csatlósait. Tizenkilencedik századi szóval is mondhatnám: a talpnyalóit. Meg huszadik századival is, de azt nem mondom, mert tartózkodni akarok mindenféle durvaságtól, mindjárt megértik, miért.

Nézzék meg ezt a kislányt. Műanyag tálból eszik műanyag kanállal, előtte műanyagpoharak. Éhes volt, most adtak neki enni. Nem a szülei otthon, hanem valamelyik szeretetszolgálat Karácsonykor az utcán.

A kislánynak valószínűleg hideg a keze. Fázik az egész gyerek. Nem tudatosul benne a fázás, mert most eszik. Kapott enni idegenektől. Valószínűleg az sem tudatosul benne, hogy nem a szüleitől kapott enni a fűtött lakásban. Nincsenek még pontosan körvonalazott fogalmai a megalázottságról.

Nem mondom, hogy aki ezt olvassa és ezt a képet látja, most gondolja azt, hogy ez az ő kislánya. Azt sem, hogy gondoljon arra, többszázezer gyerek éhezik ebben az országban.

Csak azt mondom, nézzék ezt a képet.

És ha megnézték, akkor próbáljanak válaszolni arra a kérdésre: miféle ember az, aki tehetne azért, hogy ez ne fordulhasson elő, de nem tesz semmit? Aki nemcsak tehetne, hanem az a dolga, hogy tegyen. Aki stadionokat építtet meg Kossuth-teret… a fenét fogom itt megint elősorolni, hogy mi mindenre költi az ország pénzét, tudják pontosan, akik ezt olvassák. Sőt azok is tudják pontosan, akik ezt nem olvassák, a csatlósok is mind tudják.

Vádolom Magyarország miniszterelnökét. És a csatlósait. Na és akkor mi van? Néhány ezer ember, aki ezt itt elolvassa, azt mondja, hogy’ úgy van. És akkor mi van? Attól még nem lesz mit ennie ennek a kislánynak.

Általában herdálja az ország pénzét az ország miniszterelnöke. És a csatlósai. Előfordulhat, hogy valaki sorolja is, hol mindenhol herdálja.

És?

Ki fog vádat emelni? Vádat emeltetni egy köztörvényes bűnözővel szemben? Ki fogja végre megérteni, hogy ez a kislány itt ezen a képen azért éhes, mert évek óta hagynak dúlni egy alakot? Akit azért helyezett oda a választópolgár, ahol most dúl, mert ő, a választópolgár tudja, ő maga semmit nem tud tenni azért, hogy ez a kislány soha ne legyen éhes. A miniszterelnök elnevezésű funkciónak ez volna az értelme: intézze az ország ügyeit, mely ügyek között az első és mindennél fontosabb, hogy ez a kislány ne legyen éhes. Ha ezt nem tudja elintézni, akkor mit keres azon a helyen? Ha ellopja ennek a kislánynak az ennivalóját, akkor miért nincs senki, aki vádat emelne?

Amiért ellopja ennek a kislánynak az ennivalóját.

Kaptam egy levelet egy bicskei polgártól, amiről nem tudtam eldönteni, provokáció-e vagy komolyan gondolja a kérdését (inkább hajlok az utóbbira, azért is válaszolok nyilvánosan): meg tudnám-e magyarázni, miért undorodom annyira Magyarország miniszterelnökétől. ("Megsemmisíteni" különben nem akarnám, még őt sem, sokszor elmondtam már a véleményemet a halálbüntetésről bőven is, legyen elég annyi, hogy a halál nem büntetés.)

Elég ennyi?

Van még sok. Például annak a baromi tömegnek a sötét, ragacsosan szétfolyó butasága, akik ezek után négy éve is, most is "megválasztották" ezt a megátalkodott, gyáva brigantit, ami persze visszaszáll a baromian ostoba fejére. Mely tömeg mellesleg nemhogy két és félmillió nincs, még kétmilliónál is sokkal kevesebb, de most a "baloldali" média szorgalmas asszisztálásával éppen annak az adathalmaznak a végleges eltüntetése folyik, ami ezt igazolná - persze teljesen fölöslegesen, mert a butaságban tartott tömeg létszáma nem releváns adat egy bírósági tárgyaláson, ha az egynél több.

Elég ennyi?

Van még sok.

A tüntetőknek

Valami fontosat akarok, hátha még nem késő. Ha már késő, az baj. Úgy értem, azért baj, mert akkor a tüntetés szervezői nem elég rugalmasak, majd azt mondtam, nem elég fiatalok, akkor valószínűleg kezd nőni az a bizonyos gyep, ami által az agy begyepesedik. De az is lehet, túl szigorú vagyok.

Ne tessék pártokról beszélni. Úgy se, hogy mi lenne jó, ha a pártok mit csinálnának. Nemcsak azért, mert a normálisabb országlakosnak nagyon elege van a pártokból, hanem mert tényleg nem kellenek. Ezenkívül ne tessék különféle, jórészt értelmetlen lózungokkal a tömeget ordíttatni, az elég könnyű ugyan, de a világon semmi értelme nincs, mert nem vezet sehová.

Van még két egész nap. Bőven elég arra, hogy találjanak egy-két-három nevet, aki elég ismert, aki alkalmas lehet arra, hogy ebből a szarból, amivé a csúti gazember tette ezt a szerencsétlen országot, kalaposinast csináljon, és legfőképpen aki nem politikus. Aki legföljebb (súgok) egy szakértői kormány tagja volt, és sem előtte, sem utána nem kompromittálta magát valamilyen párttagsággal.

Ha nincs megfogható, értelmes célja a tüntetésnek, el fog halni. Ha nem most szombaton, akkor legközelebb. Értelmes cél az, ha valakiket rá tetszik bírni arra, szólítsa fel a kormányt, a fideszt, mindenkit, aki részt vett a rombolásban, hogy május 35-én (azaz egy hamarosan kitalálandó konkrét időpontban) legyen a Vérmezőn egy padnál (azaz egy konkrétan megjelölt helyszínen), hogy megtárgyalják a tennivalókat. Amiknek például az a kiindulópontja, hogy a tárgyalás lehetővé teszi a szabad eltávozást, hogy csak teljes vagyonelkobzás lesz, de mehetnek szabadon Kazahsztánba vagy ahová tetszik. Ha nincs tárgyalás és megegyezés, akkor lesz másfajta tárgyalás, ami viszont nagyon hosszú börtönbüntetést jelent (megkérdeztem okos ügyvédeket, jogilag ebben semmi hiba nincs).

Tetszik érteni? Ez reális, érthető perspektíva, amiért akárhányszor érdemes kimenni az utcára, mert arra ugye senki nem számít, hogy a csúti futballista másnap telefonál, hogy ott lesz. De arra lehet számítani, hogy az egész bagázs (Swan Edgar kifejező képét kölcsönvéve) lefossa a bokáját.

Innen így látható az alagút vége. Pártokkal, gerinctelen politikusokkal nem fog menni.

Szóljanak mindenkinek, akit illet.

Ilyen az ember. Nem olyan

Valamit muszáj idetennem, akkor is, ha esetleg sokaknak nincs türelme végighallgatni-nézni egy teljes zongoraversenyt. Azért muszáj, mert ez megint magához húz, ki a napi magyar förtelemből.

Beethoven B-Dúr zongoraverseny. Második a sorban, de valójában az első, mert hamarabb kezdte írni, mint a később 1-es számot kapott C-Dúrt. Ha nem bánják, én itt most annyi "szakmai" elemzést sem adok, amennyit különben szoktam - nem azért, mert az unalmas és még a zeneértőket is elriasztja, hanem mert ez az előadás, amit majd megnyitnak, más, fontosabb szempontok taglalására inspirál. Az inspiráció maga a világ egyik legcsodálatosabb embere, Martha Argerich. Sajnos nem lehet tudni, ki vezette a közvetítést, pedig megérdemelné a nagy nyilvánosságot, mert hihetetlen érzékenységgel vette észre, mit kell másképp csinálni, mint különben mindig: Martha Argerich arcát mutatja akkor is, amikor látszólag máshol van az "esemény", azaz szól valamilyen domináns hangszer vagy egy meghatározó hangszercsoport.

Azt nem hiszem, hogy a rendező is azért időz a zongorista arcán, amiért én ezt most különösen fontosnak tartom, de így azért könnyebb elmondani, Argerich játéka és főképp az arca nélkül talán eszembe sem jutott volna. Legfőképpen azért, mert amire felhívom a figyelmüket, az nem éppen tudományos levezetése a műnek, de szívesen vállalom, ha leamatőröznek.

Közismert dologgal kell kezdenem, amit nyilván tudnak, én is sokszor leírtam már: a versenymű lényegében dialógus a szólóhangszer és a zenekar között. És mint a párbeszédek általában, ez a felépítés egyben egy dráma forrása.

A B-Dúr zongoraverseny egy fölismerhető és világosan végigkövethető drámát mesél el, ami persze prózában lapos és unalmas, zenében elbeszélve nagyon izgalmas - legalábbis szerintem, még akkor is, ha Beethoven azt mondaná (nem hiszem), gondolta a fene.

Hallgassák meg egy fiú és egy lány történetét, B-Dúrban (ami önmagában többféle lehetőséget ad a játékra, minthogy B, azaz félhang, a leszállított H /fekete billentyű/ az alaphangja, de a fényes dúrban megszólaltatva). Az első tétel egy átlagos dialógussal kezdődik, a lány (nem azért, mert lány a zongorista, tényleg a szólóhangszer a lány és a zenekar a fiú) mond valamit, amiből előbb izgatott magyarázkodás lesz, aztán átmeneti nyugalom, majd újra kezdődik a szópárbaj, a lány (akarom mondani a zongora) provokálni kezdi a fiút (5'35"-nél), az próbálja nyugtatgatni, ez eleinte sikerül, újra beszélgetni kezdenek. De aztán a fiúban horgad fel a sértett büszkeség, először csak visszakérdez (oboa, fuvola 7'25"-nél), aztán hamar elcsöndesedik, a válasz megnyugtatja. Igenám, de a lány begurul, hogy ez hogyan is volt elképzelve (8'20"-nál dörögni kezd a basszus, tessék figyelni Martha Argerich arcát, milyen mérges), megy tovább a vita egyre hosszabb monológokkal, míg végül elérkezik a "naidefigyelj!" pillanata, amikor a lány elősorolja a nap összes, "súlyos" sérelmét (11'25"), azaz elkezdődik az első tétel kadenciája. (A kadencia... erről egyszer már írtam, idemásolom: a kadencia /ez általában az I. és a III. tétel vége felé van/ afféle szólóimprovizáció /ilyenkor a zenekar hallgat/, azaz rögtönzés, amit aztán leírnak, többnyire maga a zeneszerző rögtönöz a saját témájára, de előfordul, hogy az előadó improvizálja a maga benyomásait, és csak később rögzíti – ez utóbbiak között jelentősnek nevezhetjük azokat a Mozart-zongoraversenyekben hallható kadenciákat, amiket annak idején egy ifjú és tehetségesnek mondott zongorista játszott, szerencsére le is kottázta, méghozzá állítólag emlékezetből, a koncert után zongora nélkül, az illetőt Ludwig van Beethovennek hívták. Én csak azt sajnálom, hogy Mozart nem improvizálhatott Beethoven-témára, az mondjuk hasonlóképpen bődületes lett volna). Ami után következik a várható "jóvannaaa", itt a tétel vége (a kadenciát Beethoven később írta, ezért a 2-es sorszám, különben hallani is, hogy ez más egy kicsit, ez már az öregebb mester, itt bizony 30 éves is megvan, tapasztalt és bölcs).
A második tétel az ágyban játszódik, mindketten megenyhülnek, finom simogatásokkal kísérve megbeszélik, mi okozhatta a bajt (tessék figyelni Martha Argerich 40-50 évvel ezelőtt még csodaszép, és szerintem még most is gyönyörű arcát), 21'-nél a zongora elcsöndesül, elalszik, aztán a fiú is (megint a közvetítés vezetőjének múlhatatlan érdeme, hogy Argerich arcán látható a zenekar álomba merülése). Ezzel vége van ennek a küzdelmes napnak.
A harmadik tételen már nincs sok részletezni való. Az maga a boldogság, a rondó aszimmetrikus (6/8) ritmusa a futkározás, az összekapaszkodó pörgő-forgó tánc - még mondja valaki, hogy Beethoven komor, haragvó öregember volt fiatalon is.
Azért egy mondatot szenteljünk a zenekarnak és a karmesternek is. A felvétel a Verbier-fesztiválon készült. Verbier egy kis hegyi falu Svájcban, nyaranta zongoraünnepeket rendeznek (ha én egyszer egy ilyenre elmehetnék) a világ legnagyobb neveivel (ezen a hangszeren ez különben a világ legkiválóbbjait jelenti), a kísérő zenekar alkalmi, innen onnan verbuválódik, persze ugyancsak a legjobb együttesekből (ahogyan az a Luzern-fesztiválzenekar gyakorlatában már régebben kialakult, oda például a Bécsi-, a Berlini Filharmonikusok és az Amszterdami Concertgebow muzsikusai járnak). Ezen a felvételen Takács-Nagy Gábor a karmester, a genfi zeneakadémia tanára, az 1975-ben alakult, minden idők egyik legtökéletesebb vonósnégyesének, a Takács-kvartettnek a primáriusa, nagy muzsikus, nagy muzsikusok partnere több, mint negyven éve, nézzék, milyen figyelemmel kíséri ezt a fantasztikus nőt. (Ez azért több mondat lett.)
A ráadás Scarlattihoz csak annyit, hogy hallgassák a földkerekség négy (szerintem) legelképesztőbb balkezének egyikét (Oscar Peterson és Friedrich Gulda mellett ott van egy csak Argerich-hez fogható zongorista, egy pici és törékeny kínai lány, Vang Judzsa, akinek a balkeze olyan döngésre bírja a zongorát, amire talán még az említett - sajnos már halott - férfiak sem voltak képesek).
Ha valaki nem látta volna Martha Argerich-et fiatalon, esetleg nézzen bele ezután a Rahmanyinov 3. zongoraversenybe, az sem akármilyen élmény, a már ifjan is őrült Riccardo Chally-val a zenekar élén.
Naszóval, Beethoven B-Dúr zongoraverseny:

(A barbár kereskedő letiltotta az általam föltett felvételt, ez már nem olyan, ez a közvetítés vezető nem olyan érzékeny, de azért ez is jó, egy ideig ez talán itt marad - 2023. március 23.)

Városi dolgok

Amit tegnap föltettem, az egy ötrészes sorozat része volt, azzal a sorozattal indítottam ezt a blogot, kis híján öt éve. Unalmas és banális ilyet mondani, de tényleg dermesztő az aktualitása. Az eredetiben ez volt az első rész,  a tegnapi a második:

Sokan föltették már a kérdést, mi az, hogy politikai döntés. Sokan képesek ezt a kérdést komolyan venni, és halálkomolyan válaszolni rá, holott a kifejezés az első pillanatban komolytalan.

A nyelvészek egybehangzó állítása szerint a politika a görög polisz szóból származik, annak az eredeti jelentése pedig vár, ebből lesz a váras, azaz olyan település, amelynek közepén vár áll, ahová a köré települt várasi lakosok adott esetben be tudnak menekülni (l. Egri csillagok). Ahogyan a poliszból (vár-váras) lett a politika (várasi-városi ügyek, dolgok), úgy kapjuk meg a szó magyar jelentését, a városi dolgokat.

(Gyerekkorom nyarait falun töltöttem, ott hamar megtanultam, hogy a városi melléknév enyhébb esetben huncutságot, általában pedig gazemberséget jelent, amiből az következik, hogy a falusiaknak – ha ismernék a szó jelentését – a politika gazemberséget jelentene. Van egy halvány gyanúm, hogy a szó etimológiai elemzése nélkül is azt jelenti. Mármint falun. (Csak?) A hivatalos adat szerint Magyarország lakosságának 35,4%-a él faluban, viszont ha figyelembe vesszük a várossá nyilvánítás szempontjait – „a cím odaítélését a törvény tulajdonképpen az egyedi, és ezáltal szükségképp szubjektív elbírálás függvényévé tette”, azaz városaink többsége falu maradt, de a nagyobb központi baksis érdekében kijárta, hogy városnak nevezzék – aligha tévedünk nagyot, ha a falusiak számát nagyjából 70%-ban állapítjuk meg. El kellett gondolkodnom azon, vállalom-e a következményeit annak, hogy esetleg ebből az írásból több falusi is értesül arról, miszerint a politika szó magyarul városi dolgokat jelent, és ez az értesülés Magyarország 70%-án elterjed. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy vállalom.)

A politikai döntés azt jelenti magyarul, hogy városi dolgokban való döntés, kiterjesztve: a köz dolgaiban való döntés, azaz közügyekben való döntés.

Itt most nem szakmai döntés szükséges, hanem politikai, itt most a politikának kell döntenie – efféle marhaságokat lehet hallani, olvasni, amikor nincs kilátás tisztességes, matematikai alapon való meghatározásokra, és az azokból fakadó választásokra. Döbbenten figyelem például azt az alkudozást, amit magára valamit adó lókupec is pirulva hallgat – ami a pénzügyekért felelős miniszter és a többiek között zajlik. Hja kérem, ezt hívják politikának.

Nem! Ezt nem politikának hívják. Ezt szélhámosságnak hívják, csalásnak, szédelgésnek, svihákságnak, kalandorságnak, hozzá nem értésből fakadó gazemberségnek. (Vagy ez együtt a politika?) Tetszik emlékezni? A politika városi dolgokat jelent. A város dolgai, azaz a közügyek legnagyobb része pedig legvégül mindig a pénzről szól. Van-e annyi pénz vagy nincs. Ha valaki képtelen számszaki alapon dönteni, az elbújik egy Magyarországon (és talán nem is csak Magyarországon) misztikussá lett kifejezés mögé, mert azt hiszi, hogy ezáltal lesöpörheti magáról „döntése” következményeit.

A „politikai döntés” mifelénk (és talán nem is csak mifelénk) azt jelenti, hogy valami ködös, körülbelül sem érthető, abszolút irracionális „döntés” fog születni, aminek az a lényege, hogy ezt most azért nem lehetett másképp, csak politikai döntéssel, mert időközben a lift fölesett a negyedik emeletre, és repcepogácsa de bőrízzel, és különben is, a kaput kiemelték, nincs kapu, nem lehet bemenni. Itt most kérem politikai döntést kellett hozni, hogy mi a fontosabb, új buszokat veszünk, 1240 forintra emeljük a menetjegyek árát, betemetjük a négyes metró alagútját, vagy elzavarjuk a főpolgármester helyettest. Jó-jó, lehet dolgokat számszerűsíteni, de itt van ez a kérdés, hogy mennyire emeljük meg a jegyárakat. Na tetszik látni, hát ha valami, ez aztán politikai kérdés, ezt csak politikus döntheti el. Hogy mennyit bír az állampolgár, hogy melyik az a jegyár, amit már nem tud kifizetni. És akkor nekünk, politikusoknak kell döntést hozni, hogy mennyi legyen, honnan vegyünk el és azt hová tegyük – mondja a politikus diadalmasan.

Hablatyolás. Tessék bekopogni a Közgazdaságtudományi Egyetem másodéveseinek valamelyik gyakorlati órájára, és tessék kiadni két közepes eredményekkel lavírozó hallgatónak a feladatot. Ők a könyvtárban (vagy még inkább a Netről) ki fogják másolni a megfelelő adatokat, össze fogják vetni a minimálbér, az átlagkereset, a vásárlói kosár számait a nagyvárosi lakosok utazási szokásainak a felmérésével, a munkanélküliséggel és egyéb, a kérdés megválaszolásához szükséges adatokkal, és fillérre meg fogják mondani, hogy 2013 második negyedévében mennyire emelhető a menetjegy ára. És ahol nem elegendő a közgazdász matematikája, ott megszólal a szociológus, a neveléselmélet tudora, a mezőgazda és a közlekedésmérnök, a matematikus, aki jártas a játékelméletben – egyszóval az szólal meg, aki ért az adott szakterület részleteihez, és nem a politikus. És miután összeegyeztették az adatokat, ésszerűen fognak dönteni.

SZAKMÁJA? POLITIKUS. AZ MI?

Asztalosnak azt nevezzük, aki képes asztalt (polcot, padot, széket miegymást) készíteni, és azért képes erre, mert ért hozzá. Ismeri a faanyagokat, a megmunkálásukhoz való szerszámokat, és azokat a mozdulatsorokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kívánt végtermék elkészüljön.

Fizikusnak azt nevezzük, aki ért a fizikához, muzsikusnak azt, aki tudja, hogyan kell a megfelelő zenei hangokat megszólaltatni.

Politikusnak azt az embert kellene neveznünk, aki képes városi dolgokkal, azaz közügyekkel foglalkozni, és azért képes erre, mert ért hozzá. És itt van a baj. A közügy nem faanyag, nem részecskegyorsító és nem franciakürt. Ettél már gyümölcsöt? Hát persze. Dehogy ettél. Almát ettél meg cseresznyét, de gyümölcsöt soha, mert egy fogalmat nem lehet megenni. Akarsz közügyet intézni? Hát persze. Ne akarj, mert egy gyűjtőfőnevet nem lehet elintézni. A politikus, azaz a városi dolgokkal foglalkozó ember egy alapvető tévedés, egy nemlétezhető szubsztancia. (A szakpolitikus meg a fából vaskarika klasszikus esete: ha szak, akkor nem politikus, ha politikus, akkor semmi köze a szakhoz. Aki ugyanis igazán ért a szakhoz, az nem megy politikusnak.)

Ez Dukas Bűvészinasa, igazán autentikus előadásban, a Francia Rádiózenekar játszotta el 2009-ben a Chatelet Színházban.

Sokféle okból tettem ezt ide. Mert nagyon jó zene (Dukas sokmindent írt, százvalahány éve mégis csak a Bűvészinast játsszák a világ hangverseny termeiben). Mert szép franciakürtöket lehet látni benne. Mert még a kürtöknél is  szebb lányokat, akik nagyon tehetséges muzsikusok, szólamvezető a fuvolista is, az oboista is, ez egy ilyen jelentős zenekarban komoly rang, egy-egy lány a második széken ül az első hegedű- és a csellószólamban is, az hamarost azt jelentheti, hogy koncertmester lesz az egyik, szólamvezető a másik. Mert ilyen kifejező szemmel, ahogyan a szemüveges basszusklarinétos lány játszik, ritkán lehet bárkit muzsikálni látni. (A muzsikus nőkre majd még visszatérek.)

De legfőképpen azért tettem ide, mert Goethe verse (a zenemű alapja) arról szól, hogy a bűvész inasa azt képzeli, ő már mindent tud, amikor az öreg elmegy hazulról, ki is próbálja a „tudományát”, minek következtében felfordítja a házat. Szerencséjére a mester hazaér, és rendet tesz.

Hogy esetünkben (politikusokról lévén szó) kicsoda a mester, hol van, és főképp mikor jön haza, azt ne tőlem kérdezzék.

Lista

Komolyan mondom, hogy valószínűleg tájékozatlan vagyok, és éppen azokon a helyeken nem jártam, amik különben nyilván számosak, és ezért nem olvastam azt a megjegyzést, mely szerint hiányzik egy név a Soros-listáról. Tetszik tudni, amit az udvari krónikásasszony lapjában lehet látni. Gondoltam, megvárom, amíg valahol megjelenik, dehát ennyit már nem lehet várni.

Szóval azt akarom kérdezni, a csúti futballista miért nincs a listán? Több pénzt kevesen kaptak Soros Györgytől. Arra gondoltam, hogy bár én soha egy fillért sem láttam ettől a "spekulánstól", de szívesen feliratkoznék, hogy legalább számszerűleg stimmeljen a névsor. A baj az, hogy annyira undorodom az illetőtől, mármint országunk világszép miniszterelnökétől, amennyire már nem is lehet undorodni, ilyenformán még egy ilyen nemes cél érdekében sem áll módomban helyettesíteni.

De ha ezzel az írással saját jogon elértem, hogy méltó lehetek a részvételre, természetesen máris felajánlkozom.

Jelentkezők

Egy öt évvel ezelőtti bejegyzésem jutott eszembe most, hogy az átlagosnál is többet foglalkozunk a politikusokkal. Változtatás nélkül ideteszem:

1. A politikus

Az emberi történelem viszontagságai évezredek óta három tévedésből fakadnak, ezek közül az egyik egy nemlétezhető szubsztancia, a politikus folytatólagosan elkövetett létezővé galvanizálása.

Ezeknek az embereknek a viselkedését vizsgálva rájöttem, hogyan keletkezett a politikus. Nem arra, mi szükség van rá, csak arra, hogyan született az első politikus.

Jelentkezett. Senki nem kérte semmire, és ő mégis jelentkezett. Amikor második gimnáziumba jártam, Hanák tanár úr bejött az osztályunkba, éppen biológia óra volt, és azt mondta Bálint tanárnőnek, hogy szüksége volna két emberre a fizikaszertárba, szekrénytologatás céljából. Sok gyerek kezdte nyújtogatni a karját, és Bálint tanárnő ki is választotta azt a két tanulót, aki a legjobb volt tanulmányi eredményeit tekintve általában és biológiából különösen. Kedves tanárnő, mondta Hanák tanár úr, átrendezni akarom a szertárt, nem megtervezni. Gyere Sütő meg még te gyere, és rám mutatott.

Hanák tanár úrnak az osztály két legnagyobb és legerősebb tanulójára volt szüksége. Ezekre a tulajdonságokra nem lehet jelentkezni. Valaki vagy elég nagy és elég erős ahhoz, hogy képes legyen magára engedni és megtartani egy nehéz és magas szekrényt vagy nem elég nagy és erős. Attól, hogy jelentkezik, nem lesz az.

 (a feladat)

Az osztály tanulói azonnal önjelöltekké válnak anélkül, hogy a feladat jellegét átlátni akarnák, a lényeg ugyanis az, hogy a feladat nyilvánvalóan kellemesebbnek látszik, mint ülni egy nem különösebben kiváló tanerő nem különösebben érdekfeszítő óráján.

Nem törődnek azzal, hogy a szertár több mázsás szekrényeit meg sem tudnák mozdítani, azaz a feladatra abszolút alkalmatlanok, ők jelentkeznek valamire, amiről úgy gondolják, hogy számukra jó. A feladat megoldása mellékes körülmény, ha némelyikük egyáltalán hagyja átvillanni az agyán, azzal hessenti el a gondolatot, hogy a feladat megoldása nem fontos.

Nem szeretem azokat, akik jelentkeznek, mert nem a feladat érdekli őket, hanem a körülmények. Nem kérdés, mit fognak tenni az erejüket meghaladó szekrényáthelyezés ügyében, mert föl sem mennek a fizikaszertárba.

(szolgálat?)

Azért nem szeretem azokat, akik jelentkeznek, mert nem szolgálni akarnak, hanem uralkodni. Szolgálatra a közrendőr jelentkezik. Esetleg a cseléd meg a pincér. Szolgálatra nem jelentkezik az ember úgy, hogy kiesik a padból, és másokat félrelökve és letaposva elsőként akar odaérni – szolgálatra nem. A politikus, magyarra fordítva a közdolgok intézője nem azért jelentkezik, mert annyira szeretné intézni a köz dolgait, hanem azért, mert fogalma sincs róla, hogy ennek a foglalkozásnak ez a lényege. Ő úgy véli, ez a foglalkozás hatalmat jelent. Mondja is úton útfélen, hogy a hatalom megszerzése és a hatalom megtartása együtt a politika és ez mekkora nagy művészet. Pedig akinek hatalom kell, az beteg, mert másokon akar uralkodni, és bár a hatalmi tébolynak, mint minden betegségnek, vannak enyhébb és súlyosabb lefolyású fokozatai, a legenyhébb tünetek jelentkezésekor is orvoshoz kell menni, és nem a választókörzetbe.

Hatalmat tetszett neki megszavazni, amikor alázatosan könyörgött, hogy tessék szíves lenni őt választani? Tetszett neki mondani, hogy a hatalmat vegye át? Nem arról volt szó, hogy szolgálni akar? Intézni az ügyeinket?

A legnagyobb baj a jelentkezőkkel az, hogy garantáltan rossz minőségű emberek, a tudás, az erkölcs és az ezekhez tartozó felelősség vállalásának szemszögéből vizsgálva őket mélyen alatta vannak a nagy többségnek, azoknak, akik nem jelentkeznek. Tudniillik tudják, hogy gyengék a szekrények tologatásához, éppen ezért a jelentkezésük pillanatában maguk jelölik meg a saját mentalitásuk alacsony színvonalát. Abban a pillanatban ugyanis hazudnak, csalnak, mert félrevezetik azokat, akik a feladatot adják: azt mondják, erre ők a legjobbak, közben pontosan tudják, hogy eszük ágában sincs akár csak a feladat minéműségével is foglalkozni. A jelentkezők a kataklizmák túlélői, mert azokon a helyeken a csöndesek, a szerények pusztulnak el, csak azért nem mondom, hogy a tehetségesek, a jók nem jönnek haza, mert arra értelemszerűen nincs bizonyítékom.

Ide kell írnom a szokásos közhelyet, tisztelet a kivételnek. A fentiek alól van ugyanis kivétel, egyet ismerek személyesen. Ha egy van, akkor bizonyára van több is. Úgy értem, néhány, létszámuk elenyésző. De ez a mondattöredék (tisztelet a kivételnek) arra jó, hogy mostantól mindenki úgy gondolhassa, ő a kivétel. Meg arra is, hogy így már nem lehet engem beperelni becsületsértésért, amit sajnálok egy kicsit, mert szívesen odaállnék néhány meccsre ezekkel a jelentkezőkkel, kíváncsi volnék, mit mondanának.

(kiváltságosok)

(Miért parádéznak ezek az emberek mindenhol a világon a legdrágább autókban, a legdrágább házakban, a legjobban képzett és ezért legdrágább személyzet és testőrség oltalma alatt? Miért pózolnak és pöffeszkednek mindenre alkalmatlan emberek fényes és méregdrága palotákban, és járnak nagyon drága autókon mindenfelé, ahol különben nincs semmi dolguk? De ha tetszik, azt is kérdezhetném, mi szükség van a politikusnak nevezett hátramozdítóra bármilyen házban, bárhol a világon? Kell a népnek a pompa, a csillogás? Tessék elmenni a cirkuszba esetleg, ott a manézs bejáratánál sorfalat állnak gyönyörűszép ruhába öltözött emberek, és szól a zene is, amikor kijön például a bohóc. Nincs semmi értelme annak a sorfalnak, de azok az emberek, akik sorfalat állnak, legalább az előadás végén munkaruhába bújnak, és feltakarítják, amit a lovak meg az elefántok produkáltak izgalmukban. Azaz ezek a sorfalat állók később azért valamivel tudják igazolni a létüket.
(a filmrészlet 4:10-nél indítandó)

Maurice! – hívja Mastroianni a festett arcú ceremóniamestert.

Tutti insieme! – azaz mind együtt!

Fellini és Mastroianni már nem él. De én szívesen levezényelném. Mind együtt, körbe-körbe. Azt lehet.

A körültekintő óvatosságról

Úgy tudom, az általam most idézendő portál nem állampárti (azt nem mondom, hogy baloldali, mert a mi szép országunkban ez a fogalom nem értelmezhető.

A cím: "Választási csalás? Csak óvatosan"
Az aláírás: egy név és alatta a foglalkozása, politológus.

Bocsánatot kérek mindenkitől, aki úgy véli, előítéletes vagyok, mert ez esetben a gyanú nem alaptalan - nem bírtam végigolvasni a cikket. Két dolog miatt. Egyrészt ha néhány nappal a magyarországi "választás" után egy ilyen címet meglátok, felfordul a gyomrom. Másrészt ha ehhez hozzátevődik egy olyan foglalkozás, amitől legjobb esetben is - amikor virágos jókedvemben vagyok - elmosolyodni tudok, akkor tényleg még az is szép tőlem, ha az illető írásba csak bele-belenézek. Az kétségkívül menthetetlen, ha ilyen felületesség után még véleményt is mondok. Úgyhogy nem teszem. Csak azt szeretném kérni szépen, hogy ezeket a dolgokat ne tessék csinálni. Nem kell az egész család helyett tárgyilagosnak lenni úgy, hogy közben a tárgyat nem tetszik ismerni. Elmondjam még egyszer? Ezt a választási csalást nem úgy csinálták, hogy utána Mari néni legyinthessen, mennyire unja már ezeket a módszereket. A végeredmény adott, az odavezető körülményeket ismerjük. Nem szükséges óvatoskodni, mert vehemensebb olvasóból ezzel csak azt az indulatot tetszik kiváltani, ami egy kérdéssel kezdődik: mennyit fizet a fidesz egy ilyen cikkért? Amíg nincs megfejtés, nem kell összevissza dumálni, legkevésbé jót feltételezni egy bagázsról, ami soha a fennállása óta nem tett semmi mást, csak rosszat, csak olyat, amivel iszonyatos károkat lehet okozni. Úgyhogy ha szabad kérnem, ezeket ne, jó?

A másik, aminek most van a szezonja, és amivel a világból lehet engem kizavarni, az az "ellenzék" pátyolgatása. Hogy szegények, legalább most ne bántsuk őket. Miért is? Kártékonyságban mi különbözteti meg őket az állampárttól? A töketlenség? A tehetetlen, tehetségtelen, szájtáti semmittevés? Mármint a jobbfajtákat. Mert azért olyan is van, amelyik mindezek tetejébe még iszonyatosan ostoba, felfuvalkodott és megátalkodott sunyi is, amilyen az elempé, élén a világ legbutább emberével, aki sajnos nőnemű, azaz jobbat várna tőle az ember. Ezekkel most miért is kellene finoman bánni? Amiért hamarosan beülnek az ország házába, legitimálandó a csúti gazember rendszerét? Hatalmas fizetésért plusz mindenféle ingyenélésért? Hogy mi lesz, ha már ez az ellenzék se? Mi lenne? Ezekkel? Akikben annyi tisztesség nincs, hogy eltakarodjanak nyomtalanul olyan messzire, ahol már senki nem látja őket a szerencsétlen magyar országlakosok közül? Szokás olyan distinkcióval élni, hogy a lemondás gyávaság, egyenértékű a felelősség nem vállalásával. Itt ilyesmiről nincs szó. Nem kell vállalniuk semmit, nincs nekik semmi olyanjuk, ami mellett maradniuk kellene. El van játszva minden, az összes kisded játék, és ha azt tetszik mondani, nade a fiatalok, arra csak azt tudom mondani, ők is mindent eljátszottak, fiatalos lendülettel, sokkal gyorsabban, mint az idősebbek, de sikerült. Pitiánerek, hiteltelenek, egyetlen ötletük nem volt, ami más lett volna, mint amit a világban az elmúlt ezerévekben már rengetegszer kipróbáltak más, hozzájuk hasonlóan középszerű, figyelemre nem méltó politikusok. Még egyszer: politikusok. Csak én többször óvtam őket, hogy ezt ne tegyék, nyilván mások is megtették, aztán mire mentünk a féltő szeretetünkkel? Pontosan olyan bornírtak, mint az őket körülvevő felnőtt politikusok, csak még nagyképűsködnek is a meghirdetett, de véghez nem vitt különállásukkal.

Netán türelmetlen vagyok? Amiért például még attól az egyetlen embertől sem átallottam megkérdezni, miért nem mond le, akiről hosszú évekig állítottam, hogy az egyetlen tisztességes, nyilvánvalóan jószándékú ember ebben a magyar politikának nevezett, rothadástól bűzölgő mocsárban? Mások (nagyon sokan) már régen az úgynevezett baloldalon is gyurcsányoznak, én nem tettem. Néhány nappal a választások előtt is írtam ide biztató sorokat róla-neki, most is csak megkértem, magyarázná meg, miért nem mond le. Lehet, tud olyat, amit én nem, amiért még mindig maradnia kell, pedig ő sem tett semmit, aminek értelme volna, a csúti beteg meg már nem retteg tőle jobban, mint bárki mástól, az a nyavalyás tömeggyilkos már ott tart, hogy egy átfutó egér látványától is sikoltozva ugrik fel a székre, ha nincs az állaton narancssárga mellény.

Egyszóval ne, kérem szépen ne! Csak azért ne, mert annyira gusztustalan. Akkor is, ha a fidesz pénzt ad érte, akkor is, ha valaki egyszerűen csak buta, mint a főd.

Egy elemzőről

Bocsánat, most már tényleg utoljára. Láttam egy hivatkozást egy "higgadt" elemzésre, ami arról szól, "nem valószínű, hogy elcsalták a választást". Idézek a "higgadt" elemzésből: 

1) a szavazatszámláló bizottságokban rendszerszinten és tömegesen a lehetetlenséggel határos csalni. ötvenezer embert kellene beavatni a csalásba, ami pedig garantálja azt, hogy a dolog kiderül.
2) a szavazatszámlálásról készített jegyzőkönyv informatikai feldolgozása során elvileg előfordulhat csalás, nem is kell hozzá széles körben beavatni embereket. ami ezt valószerűtlenné teszi, hogy könnyű lebukni: a papíralapú jegyzőkönyvekkel összevethetőek az informatikai rendszerben rögzített adatok, és ha eltérés van, az kibukik menthetetlenül.
3) az informatikai rendszerben rögzített szavazóköri adatok nyilvánosak, azok alapján bárki képes legenerálni az eredményt, így azzal sem igazán lehet csalni.

Jajistenem. Az ilyen higgadt elemzők jósolták meg, hogy a városok bele fognak fulladni a lószarba. Az elemzés megjelenésének másnapján feltalálták az autót. Csak ismételni tudom magamat: huhh!

Szünet

Egy nyavalyát fogok én itt nyavalyogni politikusokkal, politikával. Inkább kínálok kikapcsolódást.

My Fair Lady, koncertszerű előadás a Royal Albert Hallban, 1987-ben. Két angol színész, Jeremy Irons mint Higgins és a nálunk kevéssé ismert, de attól még kiváló Warren Mitchell Doolittle szerepében, valamint minden idők egyik legcsodálatosabb szopránja, az új-zélandi (maori származású) Kiri Te Kanawa.

Tudomásom szerint egyiküknek sem volt köze a My Fair Ladyhez és Kiri Te Kanawa kivételével más musicalhez sem.

Hadd ajánljam figyelmükbe Kiri Te Kanawa előadását: azt kevés operaénekes tudja, hogy ne operai énektechnikával énekeljen. Ő tudja és úgy játszik ezzel a tudással, hogy azt külön élvezet nézni és hallgatni. (Hátha valaki nem foglalkozott még behatóbban ezzel a kérdéssel - az operaénekes másképp és máshol képezi az énekhangját, és egészen más a levegővételi technikája is, nagyon leegyszerűsítve a "hasi" lélegzés és a mellkas, a nyak és az arc "hangszekrény" szerű funkciója adja azt a hangerőt, amivel még egy másodvonalbeli operaénekes is könnyedén lenyomja a legerősebb hangú popénekest, mondjuk akár Tom Jones-t is. Nézzék majd, hogyan lép még hátrább a mikrofontól az I Could Have Danced All Night (Ma éjjel táncolnék) végén, hogy ne akassza ki a hangfelvétel műszerét, azaz ne hozza nehéz helyzetbe a technikust - az olyan profik, amilyen ő, ilyesmire is tudnak figyelni, azt ugye nem kell mondanom, neki nincs szüksége semmiféle helyszíni hangerősítésre, az amfiteátrumszerűen felépített, kiváló akusztikájú Royal Albert Hall vakolatát anélkül is simán lebontja tégláig.) Először a The Rain In Spain (Lenn délen meseszép éjen) végén ereszti ki a hangját úgy, hogy az ember beleborzong, mert addigra elfelejteti a hallgatóval, hogy ő ilyet is tud (először Bernsteinnel volt alkalma gyakorolni a "táncdalénekesi" technika váltogatását az operaival, a zseniális mester őt kérte fel a West Side Story koncertszerű előadásának felvételén Maria szerepére).

A kép minősége sajnos elég vacak, a felvétel még TR-re készült (Telerecording, az elektronikus kamerák képének rögzítésére alkalmas képmagnó), de az élmény szerintem így is kikapcsol, akár látta valaki a My Fair Ladyt filmen vagy színházban, akár nem.

Bűnözés, bűnüldözés

SOS! Nagyon szépen kérem, ne! Ne tessék megint megnyerni az előző háborút!

Nix újraszámlálás meg a többi ostoba patron, röhögnek a markukba. Nem tudom világosabban mondani, mint ahogy legutóbb tettem: a megfelelő kérdést kell föltenni. A csalás nem hagyományos módszerekkel történt, ami Mari néninek is eszébe jut. Nem pitiáner számlálási kérdés, leírtam világosan, a tét az életfogytiglani börtön megúszása, ez akkora csalás, ami ekvivalens az életfogytiglannal. Az isten szerelmére, hívjanak össze néhány számítógépes szakembert, de olyat, aki tényleg ért hozzá meg néhány értelmes nyomozót, aki látott már szoftvert, esetleg az internetről is hallott, és kezdjenek el értelmes kérdésekkel foglalkozni. A csúti betegnek nyilván van néhány igazán erkölcstelen, bármire kapható bűnöző a környezetében, aki ki tud találni olyat, amit a bűnüldözés még nem ismer. Ne tessék kullogni és szájat tátani, úgy nem fog menni! Tényleg el kell magyaráznom, hogyan kell elkezdeni egy effajta bűntény felfejtését? Tényleg nem tetszik tudni kérdezni? Akkor mondom a kiindulási helyzetet: nincs ismert folyamat, ami evidenciának látszik, nem az. Egyenletekkel dolgozunk, amikor a két oldal több ellenpróbával bizonyítottan stimmel, akkor lehet továbblépni. Nem létezik, hogy nincs ebben a nyomorult országban olyan ember, aki ezt nálam sokkal jobban tudja!

Mint patkányok a süllyedő hajóról?

Még valami, aztán tényleg nem foglalkozom ezzel a Mohácsot meghaladó nemzeti tragédiával. Az elempé nevű trágyahalom volt führere (akiről már évekkel ezelőtt megírtam, nem egyedül én, hogy kártékonyabb és undorítóbb, mint maga a fidesz) most fenyegetődzött a milliós kártérítéssel. Aztán magyarázkodott, hogy ő csak azt mondta, egy ember visszalépésével százötven milliót veszítenek. Százötven milliót. Nem mintha meglepett volna, nyilvánvaló, hogy a nagy hazafiak, a vitéz ellenzék minden tevékenységét a pénz határozta meg, az a pénz, aminek a folyósítása az adófizetők forintjaiból akkor is felháborító, ha egy párt hasznos munkát végez, mert ugyebár azt elvileg nem pénzért teszi (lásd Jóreggelt Európa - A párduc foltjairól, 2018. április 3.). Ez a banda az összes többivel együtt pontosan olyan hányinger, mint az állampárt, sajnos beleértve a fiatalokat is. Dehát jó, annyit a javukra lehet írni, hogy legalább majdnem mind eltakarodott. Azon kicsit sem csodálkozom, hogy a leggusztustalanabb kártevő, a százötvenmilliós párt vezérasszonya marad, meg is lepne, ha képes volna bármilyen emberi cselekedetre.

Beszéltem néhányszor egy emberről, aki az én nézetem szerint egyedül volt alkalmas miniszterelnöknek. És még sok más pozitívumot elmondtam róla. Ezeket nem vonom vissza. A róla szóló írásokban próbáltam biztatni is, másképp akkor sem tettem volna, ha ismerem személyesen. Most súlyos kétségeim támadtak. A maradásával kapcsolatban. Hogy nem mondott le.

Meg kellene próbálnia megmagyarázni. Hogy miért nem. Azt ugye nem kell komolyan venni, miszerint sikernek könyveljük el a frakcióalakításig ívelő fejlődést? Ez kevés. Mint ahogyan az is, amit az elmúlt nyolc évben tett. A csúti futballista ugyanis nem politikus, hanem egy különösen elvetemült köztörvényes bűnöző, valamire való politikus egy ilyennel elvileg könnyebben elbánik, mint egy másik politikussal, aki csak annyira bűnöző, amennyire az a "foglalkozásával" jár együtt.

Jó, nem azt mondtam, hogy ez egyszerű. Néhány hónapja én is megpróbálkoztam az egyik lehetséges módszerrel, jogászokat mozgósítottam, eddig csak azért nem szóltam, hogy kapitulálok, teljes kudarc, mert ketten még nem adták föl. A többi vagy el sem kezdte, vagy menet közben elmenekült. Dehát én csak egy egyszerű állampolgár vagyok, "politikusi" lehetőségek és felhatalmazások nélkül.

A tegnapi összeesküvés elméletemnek a valóságtartalma lehet minimális, de az is kiderülhet, hogy annál sokkal több, és nem is csak elmélet. Az mindenesetre tény, hogy a hangulat hasonlított a 94-esre. Nem azért nem hiszem el a választási eredményt, mert hajlamos vagyok az öncsalásra, hanem mert ennyien nem lehetünk kóros álmodozók. Naszóval, kellene tenni valamit, és ha a csúti beteg megkapná azt, amit érdemel, akkor is kell majd valaki, aki itt tenni tud valamit.

Egyre kevésbé hiszem, hogy az a volt miniszterelnök lehetne.

Meg kellene magyaráznia, miért nem mond le.

Van még valaki?

"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 

                                                                  Martin Niemöller

Kósza kérdések

Még néhány mondat. Csak mert eszembe jutott és hátha nem csak nekem.

Nincs tökéletes bűntény, csak olyan nyomozó, aki nem tud kérdezni.

Ha egy számítógépes program elromlik (mindegy, hogy milliárdokért vették vagy egy forintért), azt meg lehet javítani. Egy számítógéphez értő ember utólag is meg tudja mondani, mitől romlott el. Hogy egyáltalán elromlott-e és ha igen, természetes hiba volt-e, amitől elromlott.

Hét órakor százezres nagyságrenddel kisebb szám volt olvasható, mint hat harminckor.

Valamivel több, mint négy órán át nem történt semmi, a szokásos részeredmények nem jöttek.

A végeredmény hirdetése előtt némely jelöltek már tudták, hogy vesztettek. Ha nem voltak részeredmények, honnan tudták? Ha hivatalosan semmit nem lehetett tudni, a különféle riporterek miért mondták, hogy a pártok többet tudnak, mint amennyit mondanak?

A csúti beteg március 15-én fenyegetődzött, hogy elégtételt "vesznek". Honnan tudta, hogy majd megteheti?

Az általa és seggnyalói által elkövetett köztörvényes bűnöknek igen magas a büntetési tételük. Az egyetlen esély arra, hogy közülük senkit ne lehessen felelősségre vonni, a kétharmados választási győzelem volt. Az előzetes becslések szerint bármi lehetséges volt, csak a kétharmados győzelem nem.

Nincs tökéletes bűntény.