Keresés ebben a blogban

2017. szeptember 19., kedd

Vörösmarty

Vörösmartynak olykor nem volt igaza. Gyönyörűen nem volt igaza. Gimnáziumi magyar tanárom, Tímár György (a sok kiváló között talán a legkiválóbb tanárom) kérdezte, mikor A merengőhöz című verset olvasta fel nekünk, hogy egyet értünk-e azzal: 
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;...

Elképedtünk. Lehet ilyet akár kérdezni is? Persze, hogy lehet. Kell! Mindig mindenről kérdezni kell, különben sosem fogjuk érteni sem a világot, sem egymást. Tímár tanár úrnak köszönöm a legtöbbet, amit embertől kaptam: a kételkedés jogát és szükségét.
Jó vers A merengőhöz? Tovább megyek, mondta Tímár tanár úr, nagy vers? Persze hogy az. Vörösmartynak nem kellett nagy csokor rózsa, van, akinek kell. Lehet boldog a gazdag ember? Valószínűleg, mondta a tanár úr. Nem volt benne személyes tapasztalata. De hogy az ábrándozó esetleg kancsalúl, festett egekbe néz, az bizonyos, akár megrontja ezzel az életét, akár nem, a kép gyönyörű. És a legborzalmasabb az, hogy olykor igaz.
Ez az olykor igaz jut eszembe mostanában, miért írta Vörösmarty 1846-ban az Országháza című verset? Hiszen állítólag jó véleménnyel volt Kossuthról. Bár nem mindenben értett vele egyet. Széchenyiről jobb véleménnyel volt. Mikor később képviselő lett, leginkább hallgatott. Miért?
A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rosz gazdája.
És oh szégyen! roszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.

Ebben az évben élesedett a Széchenyi-Kossuth ellentét. Széchenyi veszélyesnek találta Kossuth forradalmi hevületét...
Nem is tudom. Ez a Vörösmarty-vers csak gyönyörű és nagy, de megint nincs igaza?