Keresés ebben a blogban

2017. április 28., péntek

Még valami az eepéhez

Az ötvenes évek végén, tizenhat-tizenhét éves koromban fogadott be az a szárszói társaság, amelyiknek a tekintélye Balaton-szerte tiszteletet parancsolt a miénkhez hasonló csoportosulásoknak. Nem tudom, mi képviseltük-e a legnagyobb fizikai erőt (nyilván közel voltunk hozzá), de a mi együttléteinket nem a verekedések határozták meg. Talán magabiztosabbak voltunk némely értelmiségi egyletnél, mert tudtuk, hogy adott esetben csonttörésben is jók vagyunk, de nem ez volt a fontos. Ritkán fordult elő, hogy ezt a tekintélyt valakik megpróbálták volna kikezdeni, de néha megesett, hogy tájékozatlan fővárosi csibészek vagy vidéki surmók át akarták venni a mi (különben semmi módon nem kézzelfogható) hatalmunkat. Sosem sikerült.
Voltak szabályaink. Ha tetszik, törvényeink. Nem került szóba, de mindenki tudta, hogy ezeknek a törvényeknek a megszegése szankciókkal járna. Előbb csak azzal, hogy Tamás (a vezér, építészhallgató) a fejét csóválná. Aztán az következne, hogy Tamás, Ákos (későbbi állatorvos) és Kálmán (egyetemista a Közgázon) összeül, és ha egyetértenek, elzavarják a renitens tagot. Ez összesen kétszer fordult elő.
Voltak szabályaink és voltak szankcióink. A társaság így lehetett működőképes. És bár ezt így soha senkinek nem mondtuk el, aki kapcsolatba került velünk, akkor is respektált minket, ha nem pontosan tudta: egy társaság erejét az mutatja, vannak-e törvényei és vannak-e szankciók, amikkel a törvényeinek érvényt tud szerezni. (Ha nem bánják, abba most nem mennék bele, milyen törvényekről beszélek, higgyék el becsületszóra, az emberi jogok és a humanizmus évezredes íratlan szabályainak is megfeleltek - ez természetesen alapkövetelmény.)
Ezt az előbb elfelejtettem mondani.

Eepé

"A Bruxinfónak sikerült megszólaltatnia Siegfried Muresant, az Európai Néppárt (EPP) szóvivőjét, aki azt mondta, az EPP elnöksége szombaton arra fogja kérni Orbán Viktort, hogy az Európai Bizottság által megszabott egy hónapos határidőn belül, a testület jogi kifogásainak megfelelően módosítsa a magyar felsőoktatási törvényt."
"...Muresan a Bruxinfónak nyilatkozva utalt Manfred Weber, az EPP frakcióvezetőjének szerdán az Európai Parlamentben elmondott felszólalására, amelyben a német konzervatív politikus felhívta a jelen lévő Orbán Viktor figyelmét az akadémiai és az oktatási szabadság fontosságára."

Ezt olvastam ma reggel. Azért olvastam el, mert a címet látva megint egyszer elszédültem (gondolom, ez azért van, mert ilyenkor úgynevezett vértolulás keletkezik az agyamban).

Saját európai pártja kéri Orbánt, hogy módosítsa a lex CEU-t

Kéri. Nem felszólítja, kéri. Így van a cikkben is. De ott egye a fene, az is lehet, hogy ez a "saját párt" nem is kért, csak a tudósító nem tud olvasni. Sokkal nagyobb baj az, hogy nem találom a félreértés lehetőségét, midőn azt látom, arra fogják kérni, hogy a magyar miniszterelnök "módosítsa" a törvényt. Valamint "felhívták a figyelmét" az akadémiai és oktatási szabadság fontosságára.
Nem azt mondták a magyar miniszterelnöknek, hogy próbáljon hatni a magyar parlamentre, tárgyalná újra ezt a törvényt, és esetleg módosítsa. Eszükbe sem jutott a "hatalmi ágak" szétválasztásának az értelmezése, mely szerint a miniszterelnök csak végrehajtója azoknak a törvényeknek, amiket egy országnak az ő gyűlése hoz, azaz semmi köze nincs ahhoz, mi történik a parlamentben (országnak nevezhető országban "bársonyszék" sincs az ülésteremben, a miniszterelnök akkor mehet be oda, amikor elszámoltatják).
A magyar miniszterelnök "saját európai pártja" viszont természetesnek tekinti, hogy a parlamentet szóba sem hozza. Eszerint ismerik az itteni viszonyokat. Jó. És ennyi? El van fogadva?
Nyilván, mert ezenkívül a magyar miniszterelnöknek felhívják a "...figyelmét az akadémiai és az oktatási szabadság fontosságára."
Nem valamelyik közép-afrikai dzsungelállam miniszterelnökének a figyelmét kell felhívni, hanem egy ezeréves európai állam közjogi méltóságát próbálják rávenni, erőltesse meg magát egy kicsit, hátha sikerül felfognia, mi az oktatás jelentősége. Megint nem a törvényhozásra hivatkoznak, pontosan tudják, annak a magyarországi gittegyletnek az égvilágon semmi köze nincs az oktatásügyhöz, az egyre büdösebb szemétdombon kukorékoló torz kiskakast kísérlik meg orientálni.
Az ő "saját európai pártja" teszi ezt. Beszélgetnek egy zsebrevágott kézzel közlekedő, száját nyalogató, nyilvánvalóan a totális diktatúra megvalósítása felé haladó (ennek az útnak a vége felé járó), formátlan despotával.
Egy pillanatig nem kérdés, az Európai Unió parlamentjében korlátolt, jórészt ostoba emberek ülnek, politikusok, milyenek volnának. De az ember azt hinné, a tehetetlenségnek, a teszetosza ide-oda totyogásnak is van egy határa.
Tudjuk, hogy fogalmuk sincs róla, hogyan kellene működtetni ezt a remek konstrukciót. Tudjuk, az Európai Unió nem tényező a világpolitikában, holott kiemelkedően az első számúnak kellene lennie. Nem azért, mert nagyobb a területe, mert a jóval több, mint kétszeres népességével tömegben is veri az Egyesült Államokat, hanem mert a tagállamai külön és együtt egy többezeréves kultúrára épültek, aminek a jelei bizonyos tagállamokban szembetűnően ma is láthatók. Ellentétben egy ostobácska fejlődő országgal, amelyik világhatalommá fújta fel magát, és most éppen a legjobb úton halad egy új (és nyilvánvalóan utolsó) világháború kirobbantása felé. Egy működőképes Európai Unió már régen magához rendelte volna a sárgahajú kupecet, és a megfelelő módon felszólította volna arra, hogy viselkedjék. Egy működőképes Európai Unió ezt úgy tenné, hogy a fejlődő ország főpojácájának eszébe sem jutna ellenkezni, mert tudná, hogy a várható szankciók beláthatatlan következményekkel járnának.
Dehát egy dagadtra hízott szotyolaköpködő futballistával sem tudnak elbánni.




2017. április 25., kedd

Kacaj

A hvg.hu-t komolyan vehető, jó lapnak tartom. A következő olvasható: "Azt kérdezték tőle, feljelenti-e Gyurcsányt. Orbán előbb visszakérdezett, hogy "kit?", majd visszafogott kacajt hallatott, és tovább sétált." (Gyurcsány azt állította, látta a dokumentumokat, amikkel az oroszok zsarolják a mi futballistánkat.)
Megnéztem a videót. Nem hallottam kacajt, nem észleltem visszafogottságot. Kínos, befelé fordult, már-már riadt arckifejezést láttam. A hvg.hu újságírója vajon mit nézett?


Csak egy adalék ahhoz, amit tegnap este írtam.


2017. április 24., hétfő

Istentől kérjük számon?

Na jó. Veselkedjünk neki. Nem szeretem, amit most fogok tenni, de kénytelen vagyok, mert úgy vélem, még mindig vannak, akik azt hiszik, túlzok, midőn azt állítom, hazánk első számú elöljárójáról nehezen dönthető el, melyik a legrosszabb tulajdonsága: a butaság, a jellemtelenség, az önimádat... és így tovább.
Fönt van az interneten egy Szárszón készült felvétel a 90-es évek elejéről. A futballista fiatal volt, szellemi erejének teljében. György Péter egyenes kérdéseket tett föl, és egyenes állításokat rakott össze. Fontos: akkor a többség egy liberális ifjút ismert, nem ezt a mai gerinctelen rablót, akkor a többségben még élénken élt a 89-es, szovjet csapatokat hazaküldő beszéd, még nagyon kevesen voltunk, akik undorodtunk attól a hőzöngéstől és már beleborzongtunk abba a (különben várható) jövőképbe, amikor ez a gyűlöletkupac teljhatalomra jut.
Nézzék, hallgassák meg, figyeljenek a válaszra. Meg a hallgatóságra. Hogy néhányan már gyanakszanak. Itt van, megmutatom, utána beszélünk.



Ugye nem várják, hogy részletes elemzést adjak? Talán elég néhány lényeges elem megemlítése.
A patkányeffektus: védekezés a sarokban látszatkitámadással. Senki nem bántotta, de már harcolni akar. Nem nevezi meg az ellenfelet, nem választ fegyvert, nem mondja, hogy hol és mikor, csak a harc szükségességéről beszél, és támad. Úgy általában. Nyer már itt is, mint azóta mindig, minthogy nincs ellenfél, aki legyőzhető volna. Ha ugyanis felbukkan egyetlen egy is, akiről gyanítható volna, hogy esetleg visszaszól, akkor hátra arc, menekülj.
Az elkenés: semmilyen kérdésre nem válaszol, mert azt mondja, nem volt kérdés. Ami mégis megkerülhetetlennek látszik (székház-ügy), arra ott van mindjárt a világtörténelem kezdete óta használt séma, a gyávák menedéke: mások is azt csinálják. Más pártok pénztárnokai is együtt ebédelnek. Nem azt mondja, ő miért tette, azt mondja, mások is. Nem ismerjük el, hogy hiba volt, bűnösek vagyunk, azt mondjuk, mások is.
Beszéljünk a kacsáról: mindegy, mi a téma, mindegy mit kérdeztek, a kacsáról tudok egysmást, arról fogok beszélni. Méghozzá úgy, hogy előbb megjegyzem, mennyire nincs semmi értelme annak, amiről mások akarnak beszélni, már csak azért sincs neki értelme, mert az, amiről mások akarnak beszélni, nem más, mint alaptalan és nemtelen támadás, és én nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűt, valamint a mások ingét sem.
Majd én megmondom, miről lesz szó: milyen lehetőségei vannak az értelmiségnek, ez fontos kérdés. Tessék szíves lenni egy pillanatra komolyan venni ezt a nyilvánvaló ostobaságot és tessék megpróbálni válaszolni. Na? Tetszett találni értelmes, nem közhelyekben és általánosságokban tartott mondatokat? Hát persze hogy nem.
És így tovább.
Még egyszer. Egy fiatal liberális beszélt, szellemi erejének teljében. Annyira borzasztó, hogy már akkor nyilvánvaló volt, amit néhányan megállapítottunk: az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól.
Nem őrizte meg.




Itt tartunk

Ezt én itt most nem fogom megmagyarázni. Aki így magában nem érti, hogy mitől fordult fel a gyomrom, hogy mit tartok felháborítónak, undorítónak, aljas, erőszakos gyilkosságnak, annak úgyis hiába magyaráznám.
A TV-műsorban láttam:
Parti Nagy Lajos-Moliére: Tartuffe
magyar színházi felvétel, 111 perc

2017. április 23., vasárnap

Az írásról

A hajdani Modern Könyvtár (de nagyon jó volt) megjelentetett két kétkötetes kiadványt Nagy írók műhelyében címmel. Érdekes dolgok vannak benne, szeretem olvasni, hogy a nagyok hogyan csinálják. A válogatások kiválóak, 40-50 év elteltével az egyetlen Zaligin kivételével a többi tényleg nagy név (lehet, Zaligin is az, csak én nem tartom számon).
Többnyire borzasztó okos dolgokat mondanak ezek az írók a saját módszereikről, és én mostanáig igencsak irigyeltem őket, mert én például nem tudnám megmondani, az enyéim milyenek, igaz, senki nem is kérdezte.
Azért most mégis mondok valamit, hátha kezdő írók tudják használni.
Az írás pontosan olyan, mint a szobafestés. Amíg az alapozás meg nem szárad, nem szabad ráfesteni. Hiába minden próbálkozás, bármilyen anyagot használ az ember, az alapos száradást semmi nem pótolja.
Néhány nap elteltével a festék lepereg. A nedvesen maradt alap ledobja.

2017. április 21., péntek

Magyarázattal tartozom

Szeretnék valamit világossá tenni, egyszerűen, néhány mondatban. Hogy miért beszélek annyit egy jelentéktelen, buta, gerinctelen, sunyi figuráról, minek következtében azt hinné az ember, egyszer csak jelentékennyé növesztem.
Ha akarnám sem tudnám, mert lehetetlen.
Ne beszéljünk most a 2010. előtti tevékenységéről (volna mit), csak arról, amit hét éve tesz ahelyett, amit tennie kellene.
Lop. Különféle jellemgyenge, valószínűleg beteg, iszonyatosan buta hűbéreseket tol maga előtt, nyilván elég pénzt ad ezeknek a primitív alakoknak, hogy tartsák a szájukat, és elszedi tőlük azokat a pénzeket, amik már ezekhez a szerencsétlenekhez is csalások sorozata után kerülnek. Százmilliárdokat lopott el, romba döntötte az országot, visszavetette a legsötétebb feudalizmusba, sárba döngölte a magyarság amúgy sem túl fényesen csillogó reputációját... nem mondom tovább, ezeket csak az nem tudja, aki még ennél a végtelenül gusztustalanra hízott torzalaknál is ostobább.
Ha csak az általa ellopott vagy fölösleges dolgokra kihajított összegeket hagyta volna a megfelelő helyekre tenni olyanok által, akik tudnak valamit egy ország gazdasági teendőiről, ha rosszarcú, az elbődülés szintjén közlekedő csatlósait nem hagyja az előtérben, úgy emlékezne rá a történetírás, mint egy gyenge képességű, de igyekvő politikusra, aki megpróbált felülemelkedni nem éppen előnyös tulajdonságain.
Lehetséges persze, hogy ez nem kívánatos önkép egy súlyosan beteg, zavart személyiségű alaknak. Lehetséges, hogy nem tudja, jelen állás szerint (lehet ez még rosszabb is) a magyar történelemnek a legundorítóbb, legförtelmesebb figurája. Vagy tudja és ez tetszik neki.
Hogyan lehet még ennél is rosszabb?
Senkit nem akarok riogatni, de nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen lényt hogyan lehet véres erőszak nélkül eltávolítani. Nem fog önszántából, a bármilyen formájú és mértékű vereséget elismerve távozni. Ez már akkor tudható volt, amikor legutóbb vesztett.
Relatíve (a tőlünk függetlenül adódott lehetőségekhez mérten) históriánk legszörnyűbb időszakát éljük. Minden nap elmúltával nehezebb lesz.

Egy nulláról

Mondtam, nem? Éppen a minap. Hogy Sztálin elvtárs mindenhez ért. Most majd felügyeli a stadionépítést. Személyesen. Akkor pedig az építés olyan rendben fog menni, amilyet magyarországi építés még nem látott.
Azon tűnődöm, a nagy formátum mint olyan, kizárólag pozitív értelemben használható-e, mint például a tehetség. Többször elmondtam, leírtam, nézetem szerint nincs tehetséges tolvaj vagy gyilkos. Egy bűnözőről nem lehet azt mondani, hogy tehetséges.
A nagy formátum talán nem egyértelműen csak a jó emberekre alkalmazható. Napóleon például nagy formátum volt, meg VIII. Henrik is. Hát... nem tudom. Hitler meg Sztálin azért mégsem. Nem írhatók le egy-két szavas jelzőkkel. A förtelmes is kevés. Nem tudom, na.
A lényeg az, hogy ez a Sztálin elvtárshoz hasonlítása a mi falusi futballistánknak valahogy mégis sántít. Bármennyire is szeretne jelentősnek látszani, hiába rabol milliárdokat, tesz tönkre, üldöz a halálba százezreket, akkor is csak egy pitiáner gazember. Kisszerű tolvaj, zsebes, besurranó.
Akkor is az marad, ha felügyeli a stadionépítést.

2017. április 20., csütörtök

Názáreti - némi szomorúsággal

Eszembe jutott valami, gondoltam, inkább elmondom, mint hogy itt füstölögjek magamban.
A könyvemről van szó, a Názáretiről.
Leesett, mint egy kanál méz. Alig fogyott. Ahogyan én nem értesültem róla, hogy megjelent, úgy nyilván más sem. Aki nagyon akarta tudni, hogy van a boltokban egy ilyen könyv, az sem.
Eszmélésnyi korom óta először magamban keresem a hibát, ha valami körülöttem nem sikerül. Most nem találtam. Aki a könyvet elolvasta, csak kereste a szavakat, megszólalni alig tudott, a riporter a könyvbemutatómon mentegetődzött, hogy rosszul fog kérdezni, annyira a hatása alatt van annak, amit írtam, minden visszajelzés arról szólt... nem mondom, miről, nekem nem illik, a lényeg az, hogy a könyv állítólag jó.
Akkor?
Végre rájöttem. Írtam egy rémületesen hülye "fülszöveget". Igaz, még régen, kész sem volt a könyv, de kellett az előzetes marketinghez. Mentségem nincs. Akkor is tudtam, hogy nem Jézus-regényt írok, nincs is leírva egyszer sem ez a név. Kézzel-lábbal, már-már indulatosan tiltakoztam: ez nem az ismert Jézusról szól, hanem egy tizenkilenc éves fiúról, aki Názáretben született.
Erre megjelenik a könyv, hátán az általam írt hülye szöveggel.
Ez az egyik. A másik sajnos ennél is súlyosabb, dehát nekem kellett volna tiltakoznom, tudtam, hogy ez így nem lesz jó. A könyv külalakja. Egyszerűen gyönyörű, a tervező fantasztikus munkát végzett.
Csak éppen észrevehetetlen. Annyira finom, annyira elegáns, amilyen csak egy vallásfilozófiai könyv lehet ízléses és visszafogott. Az egyik boltban nem találtam, pedig volt belőle - a vallás és filozófia címszavak alatt, a polcok mélyén. Nem elég, hogy a szövegemből üvölt a Jézus-vonatkozás, a borító még rátesz egy lapáttal, olyan, mint egy vallástudományi értekezés.
Tetejébe úgy van rajta a nevem, hogy nincs rajta, mert voltaképpen láthatatlan, apró betűk lent a jobb alsó sarokban, alig világosabb betűszínnel, mint amilyen a végtelenül elegáns sötétkék, majdnem fekete, majd' azt mondtam, gyászos borító. Mutatva, én milyen végtelenül szerény vagyok. Bár ha alaposabban megértem ezt az üzenetet, nem annyira a szerénységemet hirdeti, mint inkább a hülyeségemet.
Jó, a nevem ismertsége már nagyon messze van a hajdanitól. Dehát "fénykoromban" napi - még egyszer napi hárommillió hallgatóm volt, 25 évvel ezelőtt a Petőfi-rádió közvélemény kutatása szerint én voltam az ország legnépszerűbb embere. Ha ennek a létszámnak csak az 1 (egy) százaléka emlékszik rám, az is 30 000 ember. Viszont ha nem olvasható ez a név...
Na jó. Ezt eltoltam. Hiába tudom (mert most mi a fenének beszéljek mellé, elég pontosan tudom, mit írtam), hogy amíg az emberiség ki nem irtja magát, addig ez könyv lesz, nagyon nagy példányszámban, számtalan nyelvre lefordítva, ha most olyan, mintha meg sem jelent volna, a kiadóm arra sem érdemesít, hogy meghívjon a könyvfesztiválra. És persze a kiadónak igaza van, kereskedelmileg megbuktam, a hibás természetesen én vagyok.
A Názáretire jelenleg a kutya sem kíváncsi.
Ez az, ha netán érdekelne valakit. Ugye szép?


Barbárság

Valamit muszáj mondanom, csak elég mérges vagyok. Magamra, amiért elpazaroltam négyszer 45 percet két nyavalyás futballmeccsre, pedig jóideje tudom, nincs semmi értelme.
Az utóbbi években két munkakör határozza meg ezt a játékot, mindkettő rendkívül ostoba embereket foglalkoztat. Az ostobaság elképesztő mértékben növekszik, ebből következően ezeknek az alakoknak a bomlasztó hatalma nézhetetlenné dúlja a futballt.
Az egyik a játékvezető, a másik az edző. Azt én most inkább nem elemezném, miért dagad a keble a FIFA Játékvezetői Bizottságának a saját hatalma hipertrófiáját tapasztalva, mint ahogyan azt sem, miért nem várható, hogy ezt maga a FIFA (Fédération Internationale de Football Associacion) fogja önszántából korlátozni. Maradok a ténymegállapításnál: a futballbírók azzal a buta embereket jellemző önteltséggel mennek ki a pályára, hogy ott ők az urak, és az ő dominanciájukat minden pillanatban manifesztálni is fogják. Tehetik, senki nem korlátozza őket. Mert mindenki természetesnek tekinti, hogy egy nyavalyás kis futóbolond, egy hatalmi tébolyban beteg alak odamehet Messihez, Neymarhoz, Robbenhez, Müllerhez és szigorú pofát vágva parancsoló mozdulatokkal utasíthatja azokat, akikre bemegy a közönség. (Horribile dictu ez a közönség nagy részének még tetszik is, főképp, ha az ellenfél sztárjait alázza egy senkiházi, egy nulla alak, akivel azért is szeretünk egyetérteni, mert ő közülünk való, olyan, mint mi.)
A játékvezető hosszú ideje azzal a meggyőződéssel uralkodik minden futballmeccseken, hogy ő isten után az első, mert ő szabja meg, mit lehet és mit nem, mert ő olyan, hogy "engedi a kemény játékot", esetleg úgy ítéli meg, hogy a kezezés nem volt szándékos meg ilyesmi. Már senki sincs a futballpályák környékén, aki felhívná az elvadult bírók figyelmét: ők azért vannak, hogy érvényt szerezzenek a szabályoknak. Nincs más dolguk, nincs hatáskörük, nincs értelmezési feladatuk. Nem parancsolnak, hanem intézkednek. Semmit nem engedhetnek, amit a szabályok tiltanak, és semmit sem tilthatnak, ami a szabályok szerint lehetséges. Megmutatják, honnan. Minden benne van a szabálykönyvben, azokat a leírásokat kell alkalmazni. Kicsit több is van abban a szabálykönyvben, mint amire szükség van, ez a sárga lap rendszer például nyilvánvalóan az ellenkező hatást éri el, mint ami a szándéka volt a kitalálójának: úgyszólván felszólítja a játékost a durva szabálytalanságra. Tedd nyugodtan, a gyepen futkosó kiscézár legföljebb felmutat neked egy muris papírlapot, ráérsz azután is visszafogni magad. Egy kicsit. Nagyon nem kell, mert a fütyülős alak különben engedi a kemény játékot. A sárgalapos baromság pontosan azt a mentalitást tükrözi, amit az atlétáknál jelentett a kiugrást követő figyelmeztetésdömping. Amióta a startnál való kiugrás azonnali kizárással jár, kevesebb a szabálytalanság, és gyorsabb a lebonyolítás. Lehet ám tanulni az atlétikától, egész ügyes sport.
Esetünkben miről van szó? A futballt (benne van a nevében) lábbal játsszák, kézzel nyúlni a labdához és a másik játékoshoz nem megengedett (kivétel a kapus és bedobás). A meznek az ő tépése meg az úgynevezett taktikai fault nincs benne a szabálykönyvben. Azaz idegen a játék szellemétől. Nincs ok semmiféle mérlegelésre, aki szabálytalanságot csinál, annak nincs helye a pályán. Nem muszáj ugyanis mezt tépni, és nem muszáj felrúgni az ellenfelet. Sőt, a játék szelleme éppen azt igényli, hogy ezek a tevékenységek eltűnjenek, hogy érvényesülhessen a lényeg: aki elég ügyes ahhoz, hogy túljárjon az ellenfél eszén, eléri a célját (goal első jelentése a futball származási országának nyelvén cél). Elvileg a közönség azért jár meccsre, hogy gólokat lásson. Az én ifjúkoromban (az aranycsapat idején) szinte lehetetlen volt a nullnullás döntetlen vagy az 1:0. Igaz, a játékvezető akkor még csak azért volt a pályán, amit fentebb leírtam. És nem létezett a sárga lap. A meztépés meg a taktikai fault sem.
A másik munkakörről elmondtam már a véleményemet. Az edző nem tud csodát tenni. A futballt a játékosok játsszák, ha azok jók, villoghat az edző, ha nem jók, az edző mehet más munkát keresni. Kirúgják, ahogy a hülye madám a bútorokat cserélteti, ha nem megy a bolt. Pedig csak a lányok csúnyultak- öregedtek meg.
Az edzőre akkor volna szükség például, amikor egy olasz csapat (a Juventus) 3:0-ra megnyerte az első meccset. Hogy az előző alkalommal vesztes csapat (a Barcelona) ne álljon fel félkaréjban az olaszok tizenhatosánál, és adogassa órákig a labdát, majd megpróbálja keresztüllőni a védelmet, mert a futballgyilkos olasz futballról az 1930-as évek óta pontosan lehet tudni, hogy ezzel a módszerrel az úgynevezett catenaccio feltörhetetlen. Csak az előző napi Bayernt kellett volna megnézni, az 50-60 méteres passzokat, ha az edző magától nem bír kitalálni ilyen bonyolult módszereket. (Ugye nem kell mondanom, nem a Real Madrid nyerte meg a meccset, hanem a magyar játékvezetői team.)
Fentiekhez járult még a holland bíró minden képzeletet felülmúló ostobasága, ahogyan ő maga eldöntötte, milyen szabályok szerint kell ezt a játékot játszani. Amikor (szerintem) a világ pillanatnyilag legzseniálisabb játékosát (Neymart) sírni látom a tehetetlen dühtől, amit ennek a betonfejű bírónak a pöffeszkedő ostobasága váltott ki belőle, akkor csak egyetlen elhatározásra juthatok: nem nézek többé futballmeccset. Ez ugyanis (a fent megnevezett okokból) már az a játék, ami a saját megnyilvánulási formáival magától értetődő természetességgel hirdeti a barbárság korát - rombolni, gyűlölni, megalázni, tönkretenni mindent, ami az emberi fajra valaha jellemző volt.
Ünnepélyesen megígérem, soha többé nem írok a futballról.




2017. április 17., hétfő

Még egyszer a konzervatívokról

"A konzervativizmus világszemlélet, a politikára és az államra vonatkozó nézetek összessége, politikai irányzat, amelynek eredeti értelme a tradicionalizmusban ragadható meg... a változásoktól való idegenkedést, azokkal való szembefordulást jelenti... Hívei védik a hagyományos intézményeket, erkölcsöt és rendet, szkeptikusak az újjal szemben, kétkedéssel fogadják a változtatásra irányuló terveket..."
Ez itt egy szépen összerakott, részletes és pontos definíció, jobbat nem tudok.
Többször mondtam már, én szégyellném magam, ha ez rám érvényes volna. Értem, persze, vannak emberek, akiknek ez tetszik. Akik nem is a jelen állapotot tartják őrizendőnek, hanem a múltat. Akik azt mondják, az elit dolga, hogy vezesse a többieket. És akkor még nagyon finoman és illedelmesen fogalmaztam meg a konzervativizmus egyik alapelvét. Ami a birkának tartott emberhordáról szól. (Félreértés ne essék, nem pártunkról és kormányunkról beszélek, sok csenevész sikló egy vödör takonyban azért mégsem illethető a hozzájuk képest tiszteletreméltó konzervatív jelzővel.)
Gyávának, megalkuvónak, beszűkültnek, szánalmasnak tartom azt, aki konzervatív, dehát én nagyon türelmetlen vagyok és bizonyos élethelyzetekben kevéssé megengedő. Bizonyos élethelyzetnek tartom például az emberellenes mentalitást és az abból fakadó cselekvéseket, a pusztító eszméket, amikből agresszió lesz, háború, emberirtás. A konzervativizmus nem másság, nem másképp gondolkodás, hanem kártékony, ostoba világszemlélet. És ezt még akkor is tartom, ha olyan, különben jó országban is tenyészik, mint Anglia.
Veiszer Alinda várt a műsorába konzervatív politikusokat, magyaráznák el a CEU-val kapcsolatos állásfoglalásukat. Hiába várta őket.
Veiszer Alinda kedves, nagyon okos lány, de még fiatal ahhoz, hogy kényes legyen a pontos meghatározásokra, hogy ne elégedjen meg egy politikai irányzat nevének megjelölésével, hogy bontsa is ki a név mögött elbujtatott fogalmakat. Különben nem várt volna konzervatív politikusokat, mert tudta volna, hogy ilyenek Magyarországon nincsenek, ha meg volnának, ezt a baromi viselkedést még ők sem tudnák megmagyarázni. A konzervatívok arra ugyanis alkalmasak, hogy háborúkat indítsanak (két huszadik századi világháborút például), de a sunyi, jellemtelen és primitív lopás, a zsigeri szintű, pitiáner pusztítás nem tartozik az elvrendszerükbe.
Ilyesmire egy falusi futballista és az ő rajongói valók.

Gáti Oszkár

Idézni szoktam, átvenni egész anyagot nem. Sehonnan.
Most kivételt teszek.
Gáti Oszkár nem a barátom. Évtizedek óta ismerjük egymást, mindig nagyra becsültem, de a magánéletünknek csak egy közös pontja volt egy ideig (a repülés, azon belül a légiutas kísérők iránt érzett kitüntetett figyelmünk), aztán mikor elmúlt, maradt az, hogy kedvelem - ő az a színész, aki mindent el tud játszani. Amikor gondolkodni kellett volna, egy szerepet kire osszak, végül mindig ketten maradtak: Őze Lajos és ő. Főszerepre, epizódra, mindegy. De mondom, nincs rá más okom, hogy a levelét a melléklettel ide föltegyem, mint az, hogy ettől elszorult a torkom. A Gyóni-verset sokan elmondták, a Rádió archívumában is van (vagy talán inkább volt?) kettő az én szerkesztésemben, de így még nem hallottam.
A levél egy B.Zs. monogrammal jelölhető kitüremkedésnek szól. De szólhat bármelyiknek a jelenleg uralgók közül. Mindnek.

Annyian hozzászóltak már és mondtak mindenfélét, írtak, ötleteltek.
Felmerült Önben, hogy lehet a Békemenetből, Háborúmenetet fabrikálni? 
Elég egy ügyes szófordulat, kis pici fenyegetés?
Azt sugallja az írása, hogy háborút akar?
Azok ellen a magyarok ellen, akik nem úgy magyarok, ahogy Ön, hanem csak egyszerűen magyarok?
Polgárháború?
Az nekünk most jól állna?
Ön szerint hiányzik is?
Nosza, verekedjünk meg?
A Békemenet aktivistái az idősebb korosztály képviselői, megtapasztalták már, mi a háború?
Őket nehéz lesz rávenni, hogy fiatalokat gyilkoljanak?
Bár, ki tudja?
A tüntetők jobbára fiatalok -egy másik író-olvasó ember megfogalmazásban “analfabéta” fiatalok-, hogy fogja ezt összehozni?
Haladnak az Andrássy úton a Hősök tere felé /ahol a Hősők vannak/ és aki nincs a zászlójuk alatt, a molinójuk mögött, azt kirángatják a lakásokból és leverik, mint srác korunkban a grundon?
Az a baj, hogy nincs már grund?
Vagy az egész ország azzá vált?
És Ön most azt tervezi, hogy csatatér legyen belőle?
Valamikor elmondtam egy verset. Az Ön gondolataira ez a reflexióm.
Gáti Oszkár

2017. április 16., vasárnap

Rendes keresztények

Rendes keresztény embereknek is viszket a tenyere. Így mondta a magyar miniszterelnök.
Eltűnődtem. Kiknek nem? Gondolom, a nem keresztényeknek.
Kik a nem keresztények?
A miniszterelnök úr folyamatosan zsidózik. A maga sunyi, gyáva módján.

Építkezések

Pesten a Kossuth-tér déli oldalán bontanak egy házat. Régen jártam arra, most a 2-es villamossal mentem, nézelődtem. A tér északi oldalán lett egy mélygarázs, kivágtak rengeteg fát, leraktak néhányszáz tonna követ, felállították az Andrássy-szobrot meg a Tisza István szoborcsoportozatot. Áthelyezték a villamossíneket. Helyreállították a Wellisch-palota tetőszerkezetét.
Most bontják a MTESZ székházat. Nem volt valami szép. De különösebben zavaró sem. A Wellisch-palotát annak idején háborús sérülés érte, az sem volt szép, de meg lehetett szokni. Andrássy Gyulát tiszteletreméltó politikusként tartja számon a történelem, én ezzel együtt is viszonylag jól el tudtam aludni esténként, nem emlékszem, hogy egyszer is hánykolódtam volna az Andrássy-szobor hiányán érzett fájdalom miatt. A Tisza-szobor felállítását kifejezetten felháborítónak tartom. Ha valaki nem tudná, ki volt az Ady által megírt geszti bolond, annak felidézem a versszakot (... szeressétek, Őt is, a vad, geszti bolondot, A gyujtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az Idők kiküldöttje S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közösse.) - és hozzáteszem, ez a gyújtogató, csóvás ember Tisza István, a háborút dicsőítő, az arisztokrácián kívül mindenkit lenéző politikus, akinek 1934-ben állítottak szobrot, a csúti futballista egyik kedvenc évtizedében.
Elköltöttek rengeteg pénzt, a teret lényegében tönkretették, elcsúfították. (Az autóforgalom elterelését néhány forinttal meg lehetett volna oldani, a politikusok meg járjanak be a "munkahelyükre" gyalog vagy villamossal, esetleg biciklivel, ha ez a közlekedési eszköz Skandináviában megfelel, itthon is jó lesz.)
A Várkertre milliárdok mentek el. A Széll Kálmán-Moszkva-Széll Kálmán térre ugyancsak. A "pitykés lajbi a Várhegy aljában" (minden idők legkiválóbb professzorának értékítélete) némi állagmegóvással kibírta volna még néhány évtizedig. A Kalefra (Jóreggelt Európa 2016. május 11.) kihajított milliárdoknál védhetetlenebb pazarlást végképp nem tudok elképzelni - azon a téren rontani már nehezen lehetett, de sikerült. Ahelyett, hogy átépítették volna, megoldandó a mind súlyosabbá váló dugóproblémát, minden maradt a régiben, csak a dugók lettek reménytelenebbek.
A falusi baromfiszaros udvaron felnőtt, modortalan, gerinctelen tolvaj régóta a Várba vágyik, ott költik az újabb milliárdokat.
Ezeket az építkezéseket (a többiről most nem beszélek) egy gazdag ország esetleg megengedheti magának. Itt kenyérre kell.
Minden büdös bunkó urizálni kezd, ahogy ellopta az első nagyobb összeget. Aztán minél többet lop, annál drágább holmikkal veszi körül magát.
Ez a dagadtra hízott surmó (akinek nemrég még a "halála" volt a kövér katonatiszt) nem a velencei csillárunkat lopja, hanem a kenyerünket.

P.S.: Hiányérzetem van. A Kalef miatt. Bizonyos szempontból őrjítő, hogy a jelenkor újságírói  hónapokon át poénkodtak az óráról, de - lehet, csak én nem találtam anyagot róla - egyetlen szót sem olvastam arról, ami egyedül fontos: a Széll Kálmán térre elköltöttek sok milliárdot, amivel elérték, hogy egy járda sokkal szélesebb lett. Ezen a járdán évtizedek óta nincs észrevehető gyalogos forgalom. A többi csicsa. Meg kellett volna szüntetni két egyszintű kereszteződést. Lényegében egyetlen hosszú híddal megoldható lenne. Ehelyett szétdúltak egy több mint százéves, tökéletesen megépített lépcsőrendszert a Margitszigetnél, amivel tovább növelték a káoszt: lámpás kereszteződést csináltak egy híd közepére! Ilyen nincs! Ha az egyetem első évfolyamán valaki csak egy kérdést föltesz a hídon létesítendő közlekedési lámpáról, azt úgy rúgják ki, hogy soha többé nem veszik föl egyetlen egyetemre sem. Az akadálymentesítéshez nem rombolni kell, hanem építeni! Liftet például a mozgáskorlátozottaknak. Tessék mondani, mi van itt?! Mindenhol matolcsyk? Sztálin elvtárs mindenhez ért? A vidéki futballista mondja meg, mi hogyan legyen? Vagy hogy lehet ez?!



2017. április 14., péntek

Judzsa

Nem tudom, hányan olvassák ezt a blogot összesen (különféle számokat látok, azokból az összlétszám nem megállapítható), de ha csak egyvalaki van önök között, aki ezt itt még nem látta/hallotta, akkor már kötelező ide föltennem.
Ismerik a véleményemet: Vang Judzsához fogható zongorista elképzelhetetlen, ilyen soha nem volt és nem is lesz (valószínűleg), egyszer majd, ha több időm lesz, írok róla, attól tartok, annak az írásnak a terjedelme sokszáz oldal, ha azt akarom, hogy értelme legyen megírni.
Mozartról is elég sokat beszéltem már, itt most csak két ifjú muzsikust kell megemlítenem: Fazil Say-t és Arkagyij Volodoszt. Mindketten készítettek egy-egy jazzes átiratot a Török-indulóként ismert Mozart műből (A-dúr szonáta, K331., 3. tétel). Mindkettő kongeniális, mindketten remekül játsszák a magukét.
Ez a világcsoda lány (Vang Judzsa) készített magának a kettőből egyet. Nem tudom, a két fiú (még egyszer, fantasztikus muzsikusok) hallotta-e ezt a változatot. Ha igen, nyilván elsírták magukat, mert addig nem tudhatták, milyen átiratot készítettek.
Ennyi. Nézzék, hallgassák. Nem hiszem, hogy lehet elégszer.

P.S.: Elfelejtettem szólni, figyeljék a Carnegie Hall közönségét, amikor észreveszik, hogy ez nem az eredeti A-dúr szonáta, hanem jazz, egy különlegesen finom frázisnál beletapsolnak, ahogyan azt jazzkoncerteken szokták, Vang Judzsa pedig elégedett mosollyal veszi tudomásul, ahogyan azt jazzmuzsikusok szokták.



2017. április 13., csütörtök

CEU

Néhány napja azt olvastam, hogy az amerikai kormánynak nincs beleszólási lehetősége egy egyetem ügyeibe. Most meg azt olvasom, hogy "...az Egyesült Államok nem fog belefolyni abba, hogyan működjön bármilyen egyetem egy külföldi országban. Ez a budapesti kormány és a CEU ügye."
Tessék mondani, miért volna ez a "budapesti kormány" ügye? Mi a fene köze van ennek az istenverte kormánynak a CEU-hoz?
Csak kérdezem.

Elkárhoztatás

Messalináról olvasok (Claudius felesége volt). 49 éves korában meghalt, halálának hírét hallva a férje még a vacsorázást sem szakította félbe, evett tovább. Nem nagyon szerethette az asszonyt.
A szenátus sem rajongott érte. A szenátorok már másnap intézkedtek: damnatio memoriae. Az emlékezet elkárhozása. Ennek az ítéletnek az volt a lényege, hogy mindent meg kellett semmisíteni, ami az elítéltre bármi módon emlékeztethet, képmást, írást, mindent.
Annyi mindent átvettünk a rómaiaktól, egy ilyen szép szokást miért nem? A gazembereket damnatio memoriae-re kell ítélni. Semmi ne maradjon, ami bármi módon rájuk emlékeztet. Mindenhonnan törölni kell a nevüket, megsemmisíteni tetteik következményeit.
Többször akartam már kérdezni, mi lesz a csúti stadionnal, ha a szotyolaköpködő végre oda kerül, ahová való? Mit lehet csinálni egy sokmilliárdos épülettel, ami fölösleges, használhatatlan és ráadásul egy kis ékszerdoboz? Azaz egy förtelmes giccs. Egy gazdag parasztporta, amiben futballoznak (hagyjuk, hogyan és azt hányan nézik). Egy fatornyos márvány csirkekeltető. Meg mi lesz a betonfalas másik stadionnal meg a többivel?
Damnatio  memoriae. Nem könnyű megvalósítani, mert a rombolás elég ronda dolog. Még akkor is, ha tudjuk és naponta felidézzük: ennek a csúti stadionnak minden kövébe és farönkjébe gyerekek százezreinek a kenyere van beépítve.
Szóval mi legyen?

2017. április 12., szerda

Fényképek

Tessék megnézni ezt a boldog, elégedett mosolyt.

D  FO20121031046

Ideteszek alá egy másikat.

Képtalálat a következőre: „göbbels”

Ez is boldog és elégedett, azon kívül fölényes és fenyegető. A fönti is szeretne plusz olyan lenni, de olyan iszonyatosan buta, hogy azt már nem tudja, mi módon kell fölényes és fenyegető ábrázatot ölteni.
Mégis mi a közös a két alakban? A seggnyaláson kívül. Hogy a kép elkészültekor egyik sem tudta elképzelni, a főnök legalább akkorát fog bukni, amekkora gazember. És ezáltal ő is.
Göbbels sorsát ismerjük. Arról a fölötte lévő gazellaarcú szerelőről is pontosan lehet tudni, mi vár rá, ha nem volna olyan szánalmasan visszamaradott, ő is tudná.
Természetesen nem kívánom, hogy ő is öngyilkos legyen. Már csak azért sem, mert szívesen megnéznék néhány közös felvételt a gazdájával. Ízléses, szürke munkahelyi szerelésben. Mondjuk répaegyelés közben. Nem bánom, lehet kukoricakapálás is. Ezek persze életfogytig. Tömeges rablógyilkosságért az jár, minden civilizált jogrendszerben.




2017. április 10., hétfő

Egy fizikusról

"A mai nap 40 év munkája és álma omlott össze bennem. 
Ma úgy érzem, nem érdemel meg ez az ország, sem engem, sem a sok többi, az ország fejlődése érdekében a tehetségét, szorgalmát, verejtékét a nehézségek ellenére itthon szolgálatba állító kiemelkedő, becsületes szakembert, orvost, tanárt, üzletembert.”


Aki ezt leírta, keresztény, vallásos, fidesz-szavazó. Ezeket a dolgokat én nem értem, néha még bosszant is, írni-olvasni tudó ember hogyan csinálhat ilyen marhaságokat. Dehát ha valamennyire értelmesen gondolunk bele, az első indulat után föl kell merülnie a kérdésnek: mi van, ha én vagyok beszűkült, ha az én világképem érthetetlen, ha a puszta racionalitás kevés, hiába védhetetlen álláspont az egyházzal való bármilyen közösségvállalás, lehet, én nem értek valamit, meg ilyesmi.
Meg lehet kérdezni azt is, miért csak most omlott össze, nem volt világos eddig is, hogy egy súlyosan beteg bűnöző tombol ebben az országban, éppen azok támogatásával, akik némák, figyelmetlenségből vagy meggyőződésből, majdnem mindegy.
De ez mind közömbös ahhoz a mondattöredékhez képest, ami így szól: "nem érdemel meg ez az ország". Szóljanak Ürge-Vorsatz Diánának, ezt ne vonja vissza, mert ez az elborzasztó igazság, így kimondva. Ez az ország nála sokkal kisebb értéket sem érdemel meg.
Teljesen mindegy, miben hisz és kire szavaz, teljesítmény az élete, a munkája. Érték. Épít, nem rombol. Tesz azért, hogy az emberi faj fennmaradjon.
Itt az nem kell. Mondanám, ne szeresse a Balatont meg a Bükköt sem, minek jön ide annyi szép és jó közül, amiben és ahol az élete nagy részét leélte. Dehát ilyet nem lehet mondani. Azt nem lehet vezényelni, hogy ezeket ezentúl ne.
Hiába kérdezik, miért, nem tudok válaszolni. Világosabb pillanataimban próbálom meghatározni, mit jelent a haza fogalma, makacsul magyarázom, miért olyan visszataszító ez a nép, keresem a mentségeket.
Dehát nincs mentség. Ez az ország tényleg nem érdemli meg ezt a csodálatos nőt. És ezért a felismerésért azt hiszem, jobban sajnálom őt, mint a hozzám hasonló világlátásúkat.
Neki most rosszabb. 

2017. április 8., szombat

Egy díszpolgárról

Össze nem tartozó események: Konrád György nyílt levelet írt Magyarország miniszterelnökének, és Gerasdorf bei Wien díszpolgárává fogadta Benedek István Gábort.
Évek óta mondom, kiabálom, ismételgetem, hogy ne tessék leírni, a magyar miniszterelnök nem antiszemita. Azért ne tessék, mert az, egy sunyi, gyáva, ócskalelkű zsidógyűlölő, aki még most sem meri kimondani, pedig már szerinte vége e politikai korrektségnek, hogy utálja a zsidókat, jobban, mint bárki mást, pedig különben mindenkit utál, csak saját magát szereti, de azt rajongó imádattal.
Most végre Konrád György is leírta, a Kossuth-díjas író. Nem tudom, miért gondolom, hogy ennek lesz valami következménye, a lap példányszáma (amiben a levél megjelent) töredéke annak, amennyi hallgató előtt elmondtam 1998-tól kezdve számtalanszor, mégsem történt semmi. Azaz valami mégis: eltávolítottak a Rádióból. Most már bízvást kijelenthetjük, örökre. Egy antiszemita országban (a "felmérések" adataitól eltérően változatlanul állítom, a lakosságnak legalább a 90 százaléka minimum szalonzsidózó) fel sem tűnik, ha az elsőszámú tisztségviselő is antiszemita. Én csak azt nem értem, hogy Európa hogyan tűrheti ezt. Nekem nem hitték el (600 000 volt a legalacsonyabb hallgatottságom, az ember azt hinné, ez már valami), remélem, Konrádnak most már elhiszik.
Gerasdorf bei Wien éppen csak kívül esik Bécs közigazgatási határán, Floridsdorf szomszédja. Hatéves korában ott volt munkatáborban egy tótkomlósi kisfiú, az íróvá lett Benedek István Gábor, aki évtizedekkel ezelőtt megtisztelt azzal, hogy a A komlósi tóra című könyvébe írt dedikációjában a barátjának nevezett. Most kicsit elszorult a torkom, amikor elolvastam a cikket a díszpolgárságáról. Meg arról, hogy a településen utcát neveztek el BIG mamájáról, Braun Rózáról. Gerasdorf polgármestere személyesen jött el átadni a díszpolgári címet, és bocsánatot kérni azért, ami BIG családjával történt.
Úgy kezdtem ezt a bejegyzést, hogy össze nem tartozó eseményekről írok. Hát nem is tartoznak össze. Mert egy osztrák polgármester megemlékezik egy magyar zsidóról, pedig jóformán semmi köze nincs a hetvenvalahány évvel ezelőtt történtekhez. És egy bugris magyar miniszterelnök következetesen, fröcsögve zsidózik, aki rendszeresen kinyilvánítja rajongását az 1944. előtti állapotokért, bennük a zsidótörvényekkel, azaz jogfolytonos örököse annak a mentalitásnak, ami létrehozta a munkatábornak nevezett haláltáborokat. Ő miért emlékezne meg bárki zsidóról?
És miért kérne bocsánatot?

2017. április 6., csütörtök

Victoria

Minden rokonszenvem (na jó, majdnem minden) a Momentum Mozgalomé volt, amíg párttá nem alakultak. De még mindig kedvelem őket, fenntartásokkal.
Most azt mondják, az ő népszavazási kérdésük egyszerű, egyszerűbb a fene tudja, melyiknél.
Ideírom a kérdést, jó?
"Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény 9., 76., 77., 115., 117. §-ait a 2017. április 4-én hatályban volt szövegük szerinti tartalomra módosítsa?"
A helyzet a következő. Nekem csak két diplomám és másfél doktorátusom van (a másodikért le kellett volna tennem még egy vizsgát, úgy döntöttem, inkább nem kell, ha esetleg eljönnének hozzám vizsgázni azok, akik engem vizsgáztatni akarnak, arról lehetne szó).
Namármost én alulképzettnek érzem magam ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak.
De tényleg. Nem az a baj, hogy nem tudnám, igen vagy nem, hanem amiért nem tudnám.
Nem értem ugyanis a kérdést.
Fiúk, lányok ne! Ezt itt most így, akkor mi lesz később? Mondjuk, kormányon. Államtitkárok, autók?
Választást nyerni ilyen marhaságokkal?
Választást nyerni egyvalamivel lehet. Annak kilátásba helyezésével, hogy megszűnik az uralkodás. A hatalom. Hogy szolgálat lesz, ahogy eddig is mindenki ígérte. Normális tisztviselői átlagfizetésért. Nincs semmi ingyen. Nem fizetem az autótokat, a telefonotokat, a lakásotokat, semmit. Oldjátok meg, ahogy bárki más. Pestre kell költözni. Vagy én nem bánom, lehet vidékről is feljárni, saját költségen. Nekem nincs pénzem a benzinetekre.
Közszolgálatban dolgoztam évtizedekig. Hasznosabban, mint a kormányzati léhűtők bármikor. Senki nem fizette a holmikat, amiket használtam. Senki nem akarta hatalmas fizetéssel elejét venni annak, hogy én korrupcióra adjam a fejem. Nem is adtam.
Tudjátok, mi lett volna, ha hagyom magam megvesztegetni például? Lecsuknak. Bíróság, tárgyalás, ítélet. Ilyen egyszerű. Ezzel lehet megelőzni a korrupciót.
Hát valahogy így. Ezzel lehet nyerni.
Ha a szolgálat győzelem.

Puskás-ügyek

Megnéztem egy hangverseny közvetítést az amszterdami Concertgebouw nagyterméből. A karzat mellvédjén a zenetörténet legnagyobbjainak neve. A rendező olykor bevágott képeket a nézőtérről. A karzat szélén, a legfeltűnőbben olvasható név: BARTÓK.
Nem Puskás, Bartók. Azt tetszik hinni, hülyéskedem. Hiszen leírtam, a zenetörténet legnagyobbjainak a neve van ott, hogyan kerülne oda Puskás?
Megmondom. Ha ezt a kultúrférget, ezt a nőügyekkel nem foglalkozó szotyolaköpködőt nem állítják le végre, ha hátrafelé nyilazó lovascsapataival elér Amszterdamig, első dolga lesz lecserélni Bartók nevét. Ki a franc az? Puskás kerüljön oda. Nem zeneszerző? Na és.
Mellesleg az Ajax stadionjában sincs kint Puskás neve.
Pedig ki a fene az az Ajax (Aiasz)? Görög harcos a trójai háborúból? A harcos az jó. A többinek nincs semmi értelme. Puskás stadion, a csapat neve Puskás ezentúl. Majd mi megmutatjuk a világnak. A Puskás-ügyek államtitkára majd tesz róla...
Puskás ügyek! Tetszett hallani? Két kezem közé fogtam a fejemet, és tébolyultan néztem magam elé.
Különben a hangversenyen Rahmanyinov 2. zongoraversenyét játszotta egy 22 éves ukrán (akkor még teljesen ismeretlen) zongorista lány, az Északnyugatnémet Filharmonikusokat Martin Pantyelejev vezényelte (azaz egy finoman szólva nem világhírű zenekart egy nevenincs karmester) - és a Concertgebouw nagytermének nézőtere tele volt. A zenekari ülések is. Dugig. És a közönség tombolva tapsolt. Mellesleg egy fantasztikus előadást ünnepeltek.
Puskás-ügyek...

P.S.: Akarom mondani egy ideje, sosem kedveltem Puskást (ismertem személyesen), Kocsist sokkal nagyobb futballistának tartottam. De nem lettem rosszul, ha meghallottam a nevét.
Ez egy ideje megváltozott. Most már ugyanaz az émelygés fog el, mint például a nemzet-nemzeti vagy a magyar-magyarság szavak hallatán. Ezekből egyre több lesz.

2017. április 5., szerda

Nőügyek

Hallottak már ilyen szellemes választ? Azt mondja a csúti futballista, akit jelenleg könnyebb átugrani, mint megkerülni, hogy ő nőügyekkel nem foglalkozik. Hát nem gyönyörű? Nőügyekkel.
Nőügyei férfiaknak vannak. Pejoratív kifejezés, nem szeretjük azokat a férfiakat, akiknek nőügyei vannak. A magyar miniszterelnöknek ezek szerint nincsenek nőügyei. Az is lehet, hogy mások nőügyeivel nem foglalkozik. Másokéval sem.
Csak az nem lehet, hogy Magyarország washingtoni nagykövetének ügye nőügy volna. Még akkor sem, ha a nagykövet asszony (akit most hazahívnak) világhírű leszbikus volna, mert a leszbikusok szerelmi ügyeit nem nevezik nőügynek. De nem tudunk róla, hogy a nagykövet asszony leszbikus volna. Azaz semmiképpen nincsenek nőügyei.
Ha a magyar miniszterelnök a washingtoni nagykövet asszony hazahívásával kapcsolatos kérdésre azt válaszolja, hogy nem foglalkozik nőügyekkel, akkor ennek a válasznak a megfejtésére variációk között kell döntenünk.
1. Nem érti a kérdést.
2. Nem szeret kínos kérdésekre válaszolni.
3. Fogalma sincs róla, mit jelent a nőügyek szó.
4. Lenézi a nőket.
5. Büdös bunkó, akinek fogalma sincs róla, hogyan kell válaszolni egy kérdésre.
6. Ha nőkről van szó, képtelen palástolni a kisebbrendűségi érzésből származó gyűlöletét.
7. Szellemesnek képzeli magát, frenetikus humorérzékkel, mint minden kocsmatöltelék proli, aki a nőkről megnyilvánul.
8. Mint ilyen, azt végképp képtelen felfogni, hogy egy nagykövet hazahívása nem ivari kérdés.

Elfelejtettem mondani, nem bizonyos, hogy csak egy válasz helyes.

2017. április 2., vasárnap

Megosztó

Van egy szó (jó, sok van, de most vegyük csak ezt az egyet), amivel nem tudok mit kezdeni.
Megosztó. Ezt mondják bizonyos emberekre, ha jól értem, olyanokra, akiket sokan nem szeretnek. Viszont mások meg szeretnek.
Tessék mondani, ki nem megosztó?
Volt egy barátom, elég régen meghalt (legutóbb február 9-én említettem - A barátnőkről -, akkor név nélkül), Szabó Évának hívták. Elképzelhetetlennek látszott, hogy lehet olyan, aki őt nem szereti. Gyerekeknek készített műsorokat, csodálatosan tudott másokat meghallgatni, bölcs volt, megértő, segítőkész - amikor meghalt, kaptam egy névtelen levelet, amit a munkatársaim olvastak el (névtelen levelet, aláírás nélküli cikket ki szoktam dobni). Az volt a lényege, hogy végre meghalt a rohadt barátnőm, nem kell többé őt hallgatni. Bizonyos voltam benne, hogy a levél írója rádiós, sejtettem is, ki írhatta, a stábom a szó szoros értelmében lefogott, mondtam többször, eléggé indulatos vagyok.
Hogy lehet az Évát nem szeretni, kérdezte a hangmérnököm. Amikor lehiggadtam, elmondtam neki, később egy egész műsort csináltunk arról, miféle érzemény a gyűlölet, hogyan sziszegi és fújja mérges leheletét a patkányember.
Megint a szokásos maszatolás. Lustaságból vagy gyávaságból. Megosztó személyiség. Azaz erkölcsi nulla, kártékony nyüzsgönc, fertőző góc, aki abból él, hogy marhaságokat beszél, a lényeg a nyilvánosságban való folyamatos jelenlét. Megosztó személyiség.
Minden vidéki ripacsnak megvan a maga rajongótábora, tessék csak Magyarország miniszterelnökére gondolni, mennyien imádják. A vidéki ripacs ezek szerint megosztó személyiség? Milyen Polonius az x színház előadásában Kovács Tihamér? Megosztó személyiség.
Milyen ember az, aki stadionokat épít meg új miniszterelnökséget a Várban, külföldi sportolókat töm pénzzel, miközben Magyarországon gyerekek százezrei éheznek, hat év alatt visszasüllyedtünk a középkorba, a civilizált világban undorral ejtik ki azt a szót, hogy magyar - na milyen ember?
Megosztó személyiség.
Ünnepi ebéd közben a fehér abroszra nagydolgozott, aztán az egészet szétkente, mert végre vége a politikai korrektségnek.
Megosztó személyiség.
A szegedi tejbetök összevissza dödög arról, hová mennek a közmilliárdok, majd vitézül nekitámad egykori társának, akivel annak idején együtt hazudozott, csak az egykori társsal szemben ő ezt a mai napig nem ismerte be, de annak most neki lehet menni, mert veszélytelen, nincs hatalma.
Ő is megosztó személyiség? Vagy még nincs eléggé jelen a rendes napi bulvárban?
El fogjuk felejteni ám, hogy voltak szavaink az emberi tulajdonságok leírására. Marad a megosztó.