Mi a szentségtörés? Ennek megválaszolásához tudnunk kellene, mi a szentség.
Ha nem bánják, én most inkább lemondanék arról, hogy részletes tanulmányt írjak egy förtelmes fogalomról, bár úgy volna rendes - illik ismerni azt, amit förtelmesnek tartunk.
Fogadjanak el egy kurta definíciót, aztán ha nem elégedettek vele, nézzenek utána alaposabban (ne az interneten): a szentség az a holmi, aminek felmutatásával a szertartást végző az isteni kegyelmet közvetíti. A szentség a szent képzett alakja. Ezt a fogalmat sem szeretem jobban, sőt. Ez rosszabb, mert a szentség első pillantásra is felismerhetően komolytalan hókuszpókuszok halmaza, de a szentről az emberiségnek (nemcsak a kereszténységnek) az érinthetetlenség jut eszébe, és komolyan is gondolja. A szent a sacer-sanctus magyar megfelelője, azaz elkülönülést jelent, elhatárolódást, különbözőséget a közönségestől. Ezzel önmagában nem lehet bajunk, ilyennek kell lennie, ez jó is lehetne. Persze nem szentnek nyilvánított emberek formájában, de ezt most megint hagyjuk. A baj az, hogy a szent elkülönültsége nem minőség, nem esztétikai fogalom, hanem kriminológiai - ne nyúlj hozzá, mert meghalsz.
A könyv szentség, mondtam a minap Lillának, a hamarosan négyéves unokámnak, és megmutattam neki, hogyan kell bánni a könyvvel. Nem lehet túl korán kezdeni, a fiaim már kétéves korukban is lapoztak és nem gyűrtek. A könyv szentség - nekem ilyenformán. Másnak meg úgy, hogy a páratlan oldalra teszi a kávéscsészéjét, nehogy becsukódjon a könyv, amíg ő harap a lekváros kenyeréből, mert egy pillanatra sem bírja abbahagyni az olvasást. Aztán mikor harapott, aláhúzza a neki fontos mondatot. Ha vérmes személyiség, esetleg piros ácsceruzával (vagy sárga szövegkiemelővel). Neki nem szentség a könyv? Dehogynem. Legalább annyira, mint nekem.
Akkor? Mi a szentségtörés? Az ex opere operato elve (a cselekedetből következően) alapján mindegy, ki közvetít, a szentség szent marad, mert az mindig változatlan, azaz érinthetetlen. (A protestánsok észvesztően nagy találmánya, az ex opere operantis tipikus esete a cumtrucc protestálásnak - mondunk valami mást, csak hogy mást mondjunk, a lényeg persze nem változik: ők azt mondják, igenis számít a közvetítő személye /a tevő tevékenységéből következően/, na persze maga a szentség változatlan, mert az változtathatatlan. Azaz katolikus vagy protestáns, ugyanazt mutatja be ugyanúgy.)
Szoktam javasolni színházrendezőknek, hogy ha saját mondanivalójuk van, írjanak színdarabot, de ne a mások művének meggyalázásával dödögjék ki a maguk szánalmas és erőszakos közhelyeit.
Azt (értelemszerűen) nem szoktam ilyenkor taglalni, szentség-e egy Shakespeare-darab.
Természetesen nem az. Semmi sem az. Semmi sem érinthetetlen. És senki sem.
Én a butaságot tűröm rosszul. A műveletlenséget, a faragatlanságot, a karót nyelt, ádáz elvhűséget, az ízléstelenséget, a modortalanságot.
Fentiek gyenge pontja, hogy nehezen számon kérhetők, mert nehezen definiálhatók. Van persze a tanult embereknek egy többé-kevésbé működőképes közmegegyezése, ami akkor lesz többé, amikor a tanult emberek aránya növekedni kezd. Ez holnapra nem várható.
A lényeg még egyszer hangsúlyozandó: semmi és senki sem szent, semmi és senki nem érinthetetlen. Mert megette a fene azt a világot, ahol nem szabad kérdéseket föltenni.
Itt van például egy ember, aki föl mert tenni egy kérdést: lehet-e Beethoven VII. szimfóniájának 2. tételét zongorán (úgy is mint ütőhangszeren) dél-amerikai ritmusban eljátszani?
Az én válaszom: de még mennyire! Valamint leveszem a kalapom Joachim Horsley előtt.
