Ennyi undormány után hallgassanak zenét. Sok nagy zongorista van a világon. Bizonyára található abban némi elfogultság, hogy már elég hosszú ideje Judzsa Vangot tartom a legnagyobbnak - fel szoktam tenni magamnak a kérdést, akkor is ő lenne az első számú az én kedveltségi listámon, ha nem olyan volna a külseje, amilyen.
Nehéz kérdés. De eddig is tudtam majdnem tárgyilagosan válaszolni: igen, akkor is - most nem írom le az érveimet, nem erről van szó. Annyit jegyzek csak meg, hogy az ő Beethovenje, Lisztje, Prokofjevje mindenkiétől különbözik. Úgy értem, van saját elképzelése arról, amit a zeneszerző megírt, és mindig azt játssza, amit a mű neki mond. Ugyanazokat a hangjegyeket, egymás után, ahogy kell, mégis mindig más. Mindegy, hagyjuk, erről könyvet kellene írni, nem blogbejegyzést. Csak akartam szólni, hogy ilyen Rhapsody in Blue-t még biztosan nem hallottak. Soha senki nem játszott úgy Gershwint, ahogyan Mozart-szonátát szoktak (talán olvasta a zeneszerző Mozartról szóló mondatait), és soha senki nem vette észre, hogy milyen dinamikai hullámzások vannak ebben a műben, és milyen érzelmi kitörések meg lírai pianissimók.
Kár, hogy a karmester nem partner. Különösen bántó, ahogyan egy lágyan andalgó meditációra ráront a zenekarral (10' 40"), dehát nem hiszem, hogy sok karmester van a világon, aki ezt a csodálatos kislányt érteni és követni képes.
P.S.: Már megint felületes voltam. Szerencsére az öcsém megint figyelmeztetett.
Nemcsak a japánok, a kínaiak is úgy használják a nevüket, ahogy a magyarok: elöl a családnév (vezetéknév), aztán a keresztnév (utónév). A többi rendben, azaz a latin betűs átírás a magyar helyesírás szabályai szerint a hangzás képét adja. Ahogy mondják. Nem ahogy angolul írják! Nem Yuja Wang!
Jegyezzük meg: Vang Judzsa.
