Keresés ebben a blogban

2016. február 8., hétfő

A diktatúráról

Rájöttem valamire. Betelefonáltam a bankba, kérdeztem volna valamit, de előbb ők kérdeztek. Keresnem kellett valamilyen számot, türelmetlen lettem, csapkodtam, ide-oda dobáltam a papírokat – mikor letettem a telefont, rájöttem, miért. A hatósággal beszéltem. Mi itt folyamatosan, évtizedek óta a hatósággal beszélünk a postán, a bankban, a közértben, a piacon, minden olyan helyen, ahol intéznünk kell valamit, feladást, befizetést, ötért túrót, mindegy, odaát a hatóság embere áll vagy ül velünk szemben. Hivatalos személy. Postás vagy zöldséges kofa, erőt kell vennünk magunkon, hogy természetesen tudjunk viselkedni, nehogy észrevegye, félünk tőle. Így van ez persze akkor is, amikor a postás megy a zöldséges kofához, meg akkor is, amikor a zöldséges kofa járul a Postán a pult mögött ülő színe elé. Körbe vagyunk félemlítve.
Ennek a falusi futballistának ezt sikerült teljesen visszahoznia, a még el sem múlt rettegést és gyűlöletet. Azt hallom mindenhonnan, ez itt nem igazi diktatúra. Mert még ez meg az működik. Egy frászt. Teljesen mindegy, szabad-e különféle fórumokon beszélni, még akkor is, ha látszólag nem lesz következménye, mert lesz. Rögtön, ahogy a beszélő kimondta, ami ennek a rémületesen ostoba fiókdiktátornak nem kedves, már tudja, de legalábbis érzi a zsigereiben, hogy ezt nem kellett volna. Hogy ennek következményei lesznek.
Ennek a rémületesen ostoba fiókdiktátornak vannak olyan tanácsadói, akiket nem lehet ismerni. A debil külsejű lokálban pislogó természetesen nem tartozik közéjük, akikről beszélek, tenyésztetten romlott lelkű, valódi gonosztevők, akik pontosan tudják, hogyan lehet egy embert, és ebből kiindulva azt is, hogyan lehet egy egész nemzetet megnyomorítani.
A diktatúrát minden politikával foglalkozó „szakember” az intézményrendszerben keresi, pedig ott csak a felszíni jelenségeket találja. Lehet működtetni olyan hivatalokat, amik a fejlett demokráciákban működnek. Lehet garantálni a bíróságok függetlenségét és így tovább. A lényeg az, hogy a hivatalba a már megfélemlített jobbágy menjen be, és a bíróságokra a magától értetődően nem független ügyészség olyan ügyeket engedjen, amikről a függetlenség illúziójában tengődő bíró olyan ítéletet hoz, amilyet akar.
A diktatúra alapja nem rendszer, hanem hangulat. A rettegés és gyűlölet automatikusan, ha tetszik, önjáróan működteti a diktatúrát. A falusi futballista azért kiabál demokráciáról és polgári szabadságjogokról, mert ezt, amit itt leírtam, ő sem érti. Nem is kell értenie. Megkap mindent, ami neki kell, korlátlannak látszó hatalmat, és olyan vagyonnyilatkozatot, amiről azt mondják neki, jó lesz ez, ne aggódjon, sosem fog kiderülni.
A többi nem számít. Építhet stadiont meg várnegyedet, kiélheti zavaros elméjének bármilyen vágyát, mert nem is érti, mit tesz, nem képes felfogni, hogy ebben az országban gyerekek százezrei éheznek. Valószínűleg úgy véli, ez nem is igaz, de ha mégis, nem számít.
Az ország működik. A falusi futballista azt hiszi, a közgazdaságtudományból ismert elemek, szabályok vezérlik a gazdaságot és a társadalmat, és minden jól van.
Pedig a rettegés és gyűlölet működteti, a lehetetlen feltételek között munkálkodó emberek, akik már régen nemcsak a holnaptól félnek, hanem a jelen pillanattól is.
Ezért fog az egész összeomlani.