Keresés ebben a blogban

2015. október 30., péntek

Csalás


Ez már tényleg mindennek az alja, ennél nincs lejjebb.

A gatyán kívül hordott ingben peckeskedő, gömbölyűre hízott falusi futballista most fűthető futballpályákat épít milliárdokért, Makovecz-stílusú (úristen, nem volt még elég belőle?) kazánházzal. Nincs az a sötéten primitív, mélybutaságban élő feketeafrikai diktátor, aki ilyesmit meg mert volna engedni magának bármikor – ez az itthoni pingvintermetű despota ezt is megteheti.

És akkor mit mond a demokratikus zughírlapíró? Hogy az biztos csalás, mert nem is kerülhet annyiba. Tetszik érteni? Jól megellenzékieskedte a dolgot: csalás. Mert az nem kerülhet annyiba. Ezt bírta mondani.

Tudják mit? A legnagyobb jótétemény, amiben ennek az országnak része lehet, az a falusi futballista mérhetetlenül arcátlan és mérhetetlenül ostoba rablás sorozata, amivel Magyarországot soha nem tapasztalt süllyedésbe taszítja, mert ez a szotyolarágó emlős még mindig egy akadémikus szellemi szintjén magasodik a többiek fölé. Isten őrizz, hogy a csúti szabadságharcos elveszítse a bármikori választásokat. Az ilyenfélék jönnének a helyébe. Hogy azt mondja, csalás, mert nem kerül annyiba. Szűzanyám.

2015. október 22., csütörtök

Egy rablóról


„…a Fidesz a politikai hatalmát csak a kiválasztottak meggazdagodására fordítja…”

Ez a mondattöredék Gyurcsány Ferenc legújabb röpiratából való. Hallottam én már sok rosszat a volt miniszterelnökről, de hogy naiv volna, azt még nem. Pedig ez itt azt mutatja. Vagy csak valamiért nem akarja leírni a valóságot? Hogy ugyanis ebben a förtelmes egyesületben nincsenek kiválasztottak, akik meggazdagodásra volnának kiszemelve. Az a néhány rosszarcú, puhagerincű jellembajnok, aki valószínűleg valamennyire maga is meggazdagodott, kizárólag azért van tartva, hogy a dagadtra hízott falusi futballistának átutalja a megfelelő összeget. Minden idők leggusztustalanabb „politikai hatalma”, ez a Fidesz nevű beteg tünethalmaz egyetlen kitüremkedés (az ember szót mégsem használnám) meggazdagodásának céljából funkcionál ugyanis, az első számú rabló kifizetése után legföljebb marad valami baksis a mameluk számláján. Így adódhatnak olyan gikszerek például, hogy a csúti szerelő elfelejt feltüntetni egy milliárdon felüli összeget. Tudniillik az pontosan annyira nem az övé, ahogyan a többi nagy összeg sem, csak itt becsúszott egy könyvelési hiba. Valaki emlékezhetett arra, hogy „ne mi nyerjük a legtöbbet”, és átsiklott a tételen, mondván, á ez túl nagy összeg így egyszerre, ez biztos a szerelőé. Új alkalmazott lehetett. Baj nem lett a dologból, mert hát azért ez mégsem olyan dolog, amit szóvá lehetne tenni. Ha jól emlékszem, alig volt több egy milliárdnál. Az ilyesminek a büntetése is elhanyagolható, baráti jóindulattal nem több tíz évnél, csak nem fogunk ebből ügyet csinálni. Ez a gazellaarcú gázszerelő nem is értené, mit akarnak tőle, hiszen az a pénz nem is az övé… Na idáig nem szabad eljutni. Hogy ettől az alaktól például valaki kérdezhessen valamit. Azokból az éjsötét gazellaszemekből nem nehéz kiolvasni – ez válaszolna. Azt mondják, valamennyit tud beszélni. Olyan 200-250 szóra saccolom a készletet, amennyit használni képes. Talán túlzok. A „miniszterelnök barátja” csak két szó. Ennyi voltaképpen elég is.

Fentieket nem tudom bizonyítani. Ahogyan azt sem, hogy a víz két rész hidrogén és egy rész oxigén. Nincsenek meg az eszközeim, hogy ilyen dolgokat bizonyítani tudjak. De hát nem is az én dolgom. Csak tudnám, azok mit csinálnak, akiknek dolga volna.

 

2015. október 11., vasárnap

Ég a puszta

Hihetetlen könyv. Ilyet író nem tud írni. Nagy író sem. „Az összeomlás idején a fia Ausztriában tartózkodott, de visszament Magyarországra, hogy megmentse anyját. Szerencsésen eljutottak Ausztriába, de Mariazell előtt lecsapott a menekülőkre egy légitámadás. A gépfegyversorozat kioltotta fia életét, és megölte a kocsijukat húzó két lovat is.” Ennyi. Nem elborzad, csak leír. Nincs jelző, nincs tanulság, sem eszmei mondanivaló, nincs ismétlés, nyomaték, hogy az anya milyen egyedül marad. Ennyi.

Stella Kuylenstierna-Andrássy 17 évesen ment férjhez Andrássy Imréhez. Írt egy könyvet, Ég a puszta a címe, alcíme, ha tetszik műfaji megjelölése szerint memoár. Lehet. De én személytelen, szikár és érzelemmentes memoárt még nem olvastam. Olyat meg végképp nem, ami éppen a szikárságával és természetes tárgyilagosságával ragad torkon vagy nevettet meg. Szerepel a könyvben… na itt álljunk meg egy pillanatra, mindjárt folytatom, de ez fontos. Senki nem szerepel a könyvben. Vannak nevek, helyszínek, történetek, leírások, de senki nem szereplője a könyvnek, még maga Stella Kuylenstierna-Andrássy sem. A korról, az arisztokráciáról és a II. világháborúról kapunk egy képet anélkül, hogy kapnánk hozzá bármilyen minősítést. A Horthy-korszakról van szó, az olvasó azt gondol, amit akar. Egy nő, (a mellékelt fénykép alapján) egy szép svéd nő élt ebben a korszakban, ebben az országban, azt kapjuk, amit ő tapasztalt. Arisztokrata családba született Svédországban, semmi nem ismeretlen itt sem, legföljebb szokatlan. Nem elítél, még csak nem is furcsáll, csak leír… Na vissza a megkezdett mondathoz. Tudunk egy Ester nevű emberről (nem szerepel, de tudjuk, ki ő), aki eljött Magyarországra, amikor Stella Kuylenstierna-Andrássy férjhez jött ide, Stella dadája volt, mikor az írónő megszületett. Az oroszok elől menekülve egy nap Ester agyvérzést kapott. Megálltak három napra. Ennyit tudunk. A menekülés folytatódik, szörnyűnél szörnyűbb események követik egymást (a szörnyű szót én használom), majd sok oldallal az agyvérzés megtörténtének rögzítése után egyszer csak ott áll a következő mondat: „Én itt maradok a gyerekekkel és öreg dadámmal. Esterrel, aki értesülvén közelgőnek látszó távozásáról az élők sorából, nekilátott takarítani.” (Gyanítom, hogy az eredeti szövegben ez a mondat nem pontosan így van. Gyanítom, hogy a fordító Kúnos László nem tudta megtagadni önmagát, és rejtőjenői mondattal jelezte, hogy ennek a kiváló svédnek még a humora is szikár, de abban bizonyos vagyok, hogy a fordítás kiváló. Nem olvastam az eredetit – ne tessék kajánkodni, tudok svédül olvasni, a Magyar Rádióban évtizedekig az én szakterületem volt a svéd irodalom –, egyszóval nem olvastam eredetiben, de azt lehet tudni, milyen egy fordítás. Pontosabban lehetne tudni, de a recenzensek legnagyobb része nem szokta észrevenni, hogy magyarul olvas, nem külföldiül. Éppen ezért azt sem szokás észrevenni, milyen a fordítás, éppen ezért nem szokás odaírni sem, ki fordította a könyvet. Akkor most még egyszer: Kúnos László fordította a könyvet, remekül.)

Többször lehet olvasni a szót: ellenség. Az ember belegondol, ki is az ellenség? Hát például az angolok. Meg az amerikaiak, akik bombáznak. Hiszen Magyarország szövetségese Németország. Akkor azok ott az ellenség. És bár itt sincs minősítés, vélemény is csak a könyv vége felé egy negyed oldalon, valahogy azért világos, hogy Stella Kuylenstierna-Andrássy megveti és undorítónak találja (ezek az én szavaim) az SS-t és rokonszenvesnek az ellenséget. Hiába, svéd – tetszik gondolni. Frászt. Ember. És abból is az értékesebb nem: nő.

Ideírok még néhány mondatot abból a bizonyos negyed oldalból.

„Soha nem jó az általánosítás, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a német anyákat nagy felelősség terheli annak a mentalitásnak a kialakulásában, amely a német nép romlásához vezetett… Ha a német anyák nem változtatnak nevelési gyakorlatukon, népük soha nem fog talpra állni, soha nem fogja visszanyerni a szomszéd népek bizalmát. Meg vagyok győződve róla, hogy az új kultúrának az anyák segítségével kell felépülnie.”

(Jelentem, megtörtént, a német anyák valószínűleg olvasták Stella Kuylenstierna-Andrássy könyvét. A magyar anyák sajnos még nem.)

Az Ég a puszta 1948-ban jelent meg svédül és németül. Stella Kuylenstierna-Andrássy több, mint húsz évig élt Magyarországon, nem említi, de nyilván jól beszélt magyarul, sokat tudott Magyarországról. Rólunk szól a könyve. Nem a svédekről és még csak nem is a németekről.


2015-ben magyarul is megjelent az Ég a puszta. Én ennek örülök. Hogy például van még Corvina könyvkiadó és hogy vannak, akik még le tudnak fordítani egy ilyen könyvet. Én ennek nagyon-nagyon örülök. 

2015. október 9., péntek

A művészettörténetről

Azt kérdezi Wahorn András egy internetes megjelenésben („tárlatot vezet” a Ludwig Múzeumban), hogy „ki nem szarja le a művészettörténetet?” Ez azért egy nagyon érdekes kérdés, mert nekem annak idején elég sok vitám volt az egyetemen a professzorommal (Dr. Vayer Lajos a művészettörténet tanszék vezetője, Prof. Dr. Lodovico Vayert, a Velencei Biennále örökös elnökeként ismerték a világban), ezeknek a vitáknak az a lényege, hogy a muzeológiát (ez a művészettörténet szebbik neve) nagyképűnek, élősködőnek, fontoskodónak és ki emlékszik már, mi minden ilyesminek tartottam. Vayer professzor úr nem volt boldog, de próbált meggyőzni, mennyire igazságtalan vagyok. Talán még ő sem tudta, pedig az egyik legokosabb ember volt, akivel valaha találkoztam, hogy én az alkotáshoz, a festészethez, építészethez hasonlítva mondtam a magamét, mert húszéves korom tájékán nem tudtam értékelni azt a munkát, amit a művészettörténész végez, hogy a fogyasztó képes legyen megérteni, mit lát, hogy képes legyen külön választani az ócskát és a jót, hogy jóízlésű felnőttet neveljen a terelgetést igénylő gyerekből – meg ilyesmi. Azt nemcsak a jóízlés okán nem kérdeztem, ki nem szarja le, hanem azért sem, mert az sosem jutott volna eszembe, amit Wahorn András ezen a „tárlatvezetésen” teleszájjal világgá üzent, hogy ugyanis az a művészet, amit ő annak nevez, meg amit az őt kísérő riporter annak nevez, meg amit – és itt a kamera felé fordult – az nevez művészetnek, aki most éppen őt nézi.

A baj nem is az, hogy ez minden alacsonyan iskolázott embernek tetszik, hanem az, hogy ezeknek az alacsonyan iskolázott embereknek a gyerekei is alacsonyan iskolázottak lesznek, mert Wahorn András azt mondta, ez így van jól, amit az alacsonyan iskolázott ember úgy értelmez: ez a kötelező, ez a mérce, ami nem ilyen, az nem is jó, az nem kell. Wahorn András és a hozzá hasonlók azért kártékonyak, mert a primitívet, az ócskát, a legkevesebb munkát és semmi tehetséget igénylő „alkotást” kínálják mércének. Andy Warholt meg a Campbell konzervet hirdetik magas művészetnek – miért? Mert az embereknek ez tetszik, akkor ezt kell kapniuk.

A múltkor föltettem ide egy felvételt a skiffle mozgalom kezdeményezőjétől, Lonnie Donegantől. Korábban sokszor sok helyen írtam, mondtam, tessék muzsikálni, rajzolni, festeni, formázni, mert a saját alkotás általában nagyobb élvezetet okoz bármilyen kész fogyasztásánál, akkor is, ha azt a készt a legnagyobbak hozták létre. De azt sosem mondtam, hogy ki nem szarja le azt, amit a legnagyobbak létrehoztak. Hogy ki nem szarja le a tanulást, az agyvelő dolgoztatását, az ízlés formálását. Mert Andy Warhol és a Campbell konzerv alaposan hozzájárult ahhoz, hogy a világ jelenleg ott tart, ahol a barbárság korában is csak a legprimitívebbek érezték jól magukat. Ahol fennen lehet hirdetni: minél ostobább vagy és minél igénytelenebb, annál jobban kedvelünk mi linkek és sarlatánok.


Azt már csak csöndesen és végtelen szomorúsággal teszem hozzá: annál jobban fognak kedvelni a mi dagadtra zabált falusi futballistánkhoz hasonlók.