Keresés ebben a blogban

2015. július 20., hétfő

Karlendítés

Mondtam már jónéhányszor, a bulvár az emberi élet legförtelmesebb pusztítója, nem számoltam utána (konkrét adatokhoz nehéz volna hozzájutni, csak a jelenségek leírására szorítkozhatunk), de első pillantásra nyilvánvaló, hogy az egyház és a politika együttes dúlása sem okozott akkora kárt, mint a „kereskedelmi” média, azaz a különböző televíziók, rádiók és újságok. Az igazán borzasztó az, hogy kollektív öngyilkosságot nézünk évtizedek óta, voltaképpen az egész emberiség meglehetősen gyors futását a megsemmisülés felé.

Az a szint, ahová nagyjából ötven év alatt süllyedt az atlanti térség lakosainak szellemi nívója, körülbelül az időszámítás előtti tizedik évezred átlagszintjének felel meg, a jelenben élni azért veszélyesebb, mert az egymás kiirtására készült tárgyak műszaki színvonala néhány évtizede lehetővé teszi tömegek messziről való elpusztítását. Ez a fejlődés egyik mutatója, a bulvár imádja, minden „híradó” azzal kezdődik, hányan haltak meg milyen eszköztől, minden címlap tartalmaz legalább egy emberhalálról szóló „hírt”. Ha nincs kedvük visszakeresni a bulvárról való elmélkedéseimet, annyit azért ideírok ismét: a bulvár a legaljasabb emberi ösztönök folyamatos piszkálásával és a tömegek mélybutaságban tartásával éri el százmilliók viszonylag rövid idő alatt való megölését.

Ezeket most csak azért idéztem föl, mert szeretném elérni, hogy végezzenek el egy elemzést, mi a hozadéka annak, hogy valakik fontosnak tartottak nyilvánosságra hozni egy mozdulatot, egy hétéves kislány náci karlendítését. A hétéves kislány ma 89 éves, 63 éve Nagy Britannia királynője. 1933-ban lendítette a karját, amikor ezt az „üdvözlési” formát az emberiség műveltebb töredéke még a római korból ismerhette, lévén Hitler ennek az évnek a januárjától Németország kancellárja, a náci propaganda  majd évek múlva teszi hírhedtté a karlendítésnek különféle formáit (maga Hitler például leginkább a vállához emelte a kezét). Az angol királyi udvarnál volt valaki (a fene akarja megjegyezni, hányadik kicsoda), aki már ismerte a nácipárt jellegzetességeit, aki a világszerte ismertté vált képsorok tanúsága szerint rávette a hétéves kislányt, hogy csináljon úgy, de mondom, ennek akkor még annyi jelentősége sem volt, amennyit a brit királyi ház irányultságát illetően tulajdonítunk neki. Azt akarom mondani, hogy akkor is teljesen érdektelen, mindenféle jelentőségtől mentes epizód volt a jelenet, most is az – volna, ha valamelyik tömeggyilkos (bulvártelepen tenyésző egyed) föl nem teszi a világhálóra.

Mit ért el ezzel? Mélybutaságban tartott százmilliók csámcsognak és szörnyülködnek. Min is? Nem tudják. Senki sem tudja. (Odáig senki sem jut el, hogy belegondoljon, milyen kapcsolata volt II. Erzsébetnek a nácizmussal, az a villanása az értelemnek már meghaladná a bulvárcsinálónak és az ő fogyasztójának a szellemi képességeit.) Marad a csámcsogás és szörnyülködés mint a bulvár létének alapja. A képsor a mélybutaság jelenlegi szintjén nyomott egy erőteljeset, a szint tovább süllyedt, a gyűlölet és a megalázottság heve tovább emelkedett.

A képsort nyilvánosságra hozó valamit magyarázott a világ képernyőjén, az én gyomrom gyenge ahhoz, hogy ilyesmit végig bírjak hallgatni. Annyit tudok, hogy az illető szabadlábon van. Az összes többi „kollégájával” együtt. Ahelyett, hogy 25 éves börtönbüntetését töltené mint felbujtó tömeggyilkosságra.


A képsor néhány nap alatt érdektelenné válik. A fertőzés tovább terjed.

2015. július 19., vasárnap

Fiataloknak

Gyerekkoromban nagy tisztelettel néztem föl azokra az emberekre, akik soha nem és akik mindig csak. Megbízhatóknak véltem őket, példának a kiszámítható viselkedésre, a következetességre, a pontosságra. Aki soha nem mondana olyat, aki mindig csak úgy jelenik meg. Aki soha és aki mindig, tekintet nélkül arra. Arra tanítottak az iskolában, hogy ilyennek kell lennem. Az ország legjobb iskoláiba jártam.

Borzalmas, még inkább irtózatos. Szorgalmas és elvágólagos. Szögletes. Egyenes vonalak vannak, nincs engedmény. Soha, senkinek. A gyerek majd megtanulja. Hogy az élet kegyetlen, nincs pardon. Jobb, ha a szülői házban. Majd fog tudni alkalmazkodni. Ha megalázzák, már ismeri az ilyet otthonról. Ha verést kap, azt is. Szokjon csak hozzá. Még mindig jobb hazulról úgy kimenni az életbe. Minél előbb, tanuld meg, fiam.

Amikor delet harangoznak, asztalhoz ül, és megveti azokat, akik akkor esznek, amikor éhesek. Családi ebéd minden vasárnap ugyanabban az időben, ne fészkelődj a széken, fiam, várd meg, amíg a családfő kimeri a tálból a legszebb zúzákat és sárgarépákat. Az oroszlánok is így szokták, tanulj fiam a természetfilmekből. Vasárnap ebéd után lehet ezeket látni a tévében, nagyon hasznos műsorok. Ami a természetnek jó, azt nem kell felülbírálni.


Soha. És mindig. Nincs kivétel.

2015. július 10., péntek

Zenék


Nézzenek egy kis zenét, ahogy már sokszor mondtam, elviselhetőbbé teszi a napjainkat.

Egy tizenkét éves baszk kislány a trombitájával, egy német csellista a gitárként használt hangszerével és egy amerikai napszemüveges szőke vamp, aki a világ egyik legzseniálisabb jazzmuzsikusa.

Nézzék, hallgassák.

Andrea Motis







Stephan Braun 







Melody Gardot és Stephan Braun



2015. július 1., szerda

Lászlógyuri

Kerestem valamit a Neten, találtam egy nekrológot, négy éve írtam az egyik napilapba. Ideteszem, aztán megmondom, miért.

„Öt perc alatt több ötlete volt, mint másnak egész életében. És egész életében öt percig nem vette komolyan önmagát. Másokat sem. A világot sem.

Mindig szeretett volna valamit. Azt soha nem tudta pontosan, mit, csak azt tudta biztosan, hogy azt nem, ami van. Miközben lényegében semmi baja nem volt azzal, ami van, hiszen az embernek nem lehet semmi baja azzal, amit nem vesz komolyan.

Csillogott a szemüvege és alatta a mosolya, ha bárkivel találkozott, mert bárkiről többet tudott, mint az a bárki önmagáról, pedig neki csak négy-öt lépésnyi ideje volt rá, hogy kiismerje azt, akivel találkozott. Ha már ismerte, elég volt két lépés is ahhoz, hogy felmérje, változott-e az a bárki, mióta nem találkoztak. De olyan nem volt, hogy valaki, bárki ne találkozott volna László Gyurival. És olyan sem, akin ne mulatott volna, amiért olyan, amilyen. Nem mindenkinek mondta meg. Gyűjtötte ugyan az embereket, de kevés olyan volt, aki a közeledés négy-öt lépése után is érdekelte.

Mindenki mindig azt hitte róla, hogy ellenzéki, de azt soha senki nem gondolta, hogy kormánypárti. Folyton ki akarták rúgni a Rádióból. Pontosabban ki akarták rúgatni. Jónéhány évig az én szobám az ötödik emeleten volt (a rémületesen ronda Pollack-épületben, nem Pollack tervezte, hanem a Pollack Mihály térre építették), Gyurié a harmadikon, néhány hetente együtt mentünk le a másodikra fegyelmi ügyben. Téged ma miért rúgnak ki, kérdezte, nem tudom, majd megmondják, és téged, kérdeztem én, nem tudom, de ők sem tudják, majd kitalálnak valamit. 82-től 94-ig aztán egy folyosón volt a szobánk, együtt is rúgtak ki minket, ő soha többé nem ment vissza a Rádióba.
Persze nem volt ő ellenzéki, ő csak mulatságosnak tartott mindenkit, aki azt hitte magáról, hogy neki hatalma lehet bárki felett.

Novemberben megjelent egy könyve, 39 történet az Emberről, a történetek nagy része ebben a lapban volt olvasható először. Ebből az derül ki, hogy volt azért 39 ember (a családján kívül), akik még az utolsó lépés után is fontosak maradtak, akik beleillettek László Gyuri gyűjteményébe.

Gyuri, ezt az írást a Zsuzsa majd odaadja neked, éjjel kettőig, fél háromig fönt vagyok, szóljál, ha valamit javítsak vagy húzzak ki. De komolyan.”

Zsuzsa a felesége volt, vegyészmérnök, hasonlóan derűs, mint László Gyuri.

Naszóval. Régen tudom, ha én nem írok bizonyos emberekről, bizonyos fogalmakról és dolgokról, akkor azok örökre feledésbe merülnek. Két olyan tevékenységi kör van Magyarországon, amit megszűntnek lehet nyilvánítani, a rádiózás és a televíziózás, és két intézmény, ami nincs többé, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió. Ilyen elnevezésű hivatalok – úgy hallom – még vannak, ezeket be kellene perelni névbitorlásért, de már nincs, aki ezt megtehetné (én alkalmatlan vagyok az ilyesmire).

A Rádió fogalom volt valamikor. Azt mondta a rádió, ez referencia mondatként hangzott, bárki mondta, a Rádiónak hitele volt, néhány rákosiév kivételével a hazugságokról is rögtön lehetett tudni, hogy az hazugság, a fene tudja, miért, akkor tudtam, ma már nem menekülnék a belemagyarázás vádja alól.

1990. után eltorzult a Rádió, rátelepült a politika erősebben, mint valaha, a sok ostoba, tehetségtelen, kontraszelektált „politikus” ösztöneibe beleépült a korábban kialakult reflex: választásokat nyerni elsősorban a Rádióval lehet. Ez ma is így volna, ha volna még Rádió, engedelmükkel a magukat ma rádiónak nevező sípládafújókat nem tudom rádióként értékelni. A rendszerváltozásnak nevezett dúlástól kezdve a közvélemény azokat az újságírókat tartotta „rádiósnak”, akik a Magyar Rádió műsorainak a 7 (hét, hetes) százalékát töltötték meg. Voltak közöttük tehetséges emberek, de egyik sem volt rádiós a szó klasszikus értelmében. Rádiós Boros János volt például, aki rádióműsorokat talált ki és szerkesztett, amikben többek között az említett újságírók is dolgoztak másokkal együtt: bemondókkal, zenei szerkesztőkkel, riporterekkel, azaz igazi rádiósokkal.

Én 1949-ben vagy 50-ben mentem be először a Bródy Sándor utcai kapun mint a Mária Terézia téri, aztán Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola énekkarának tagja (vezető karnagy Lukin László), és lényegében nem is jöttem ki onnan addig, amíg 2004-ben végleg el nem távolítottak. Ezt csak azért mondom, mert az 55 év alatt sok embert ismertem meg ott, úgy is mondhatnám, nem volt valamilyen módon jelentős személy, akit ne ismertem volna, többnyire elég közelről, amennyiben közeli ismeretségbe kerülünk valakivel, akivel együtt dolgozunk.

A legrádiósabb rádiós László György volt, ő tudott legtöbbet erről az intézményről, a Rádió és a Lászlógyuri rokonértelmű szavaknak számítottak, aki ért valamit, az Lászlógyurival mérte magát.


A többi a fenti nekrológban.