Hazám

1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

Ezt József Attila írta 1937 májusában. Azért nem tettem ide a 7. szonettet, mert az már nem olyan, amit ma is írhatott volna. Úgy értem, ha itt és most élne, azt nem írta volna meg. Legalábbis én így gondolom.

Undor 2.

„Harmadosztályú erdélyi focicsapatot vásárolt magának a magyar kormány. Az értesülések szerint az FK Csíkszeredáról van szó. A csapat edzője, Ilyés Róbert a ProTV-nek azt mondta, a magyar kormány négymillió eurót (1,2 milliárd forint) fektet a csapatba. A tervek szerint a csapat 2019-ben már az első osztályú bajnokságot nyeri meg.”

Ezt most csak ide föltettem, hogy ne merülhessen feledésbe. Hogy ha egyszer bíróság elé állítják ezt a pitiáner tolvajt, ezt a gömbölyűre hízott falusi futballistát, akkor legyen egy újabb bizonyíték egy lopásról, egy egész két tized milliárd forintról, amit ez a felfuvalkodott cseléd ellopott abból a háztartásból, ahol alkalmazva volt.

Mint tudjuk, a kormány magának soha semmit nem vásárolhat. Nem kapott rá megbízást, sem felhatalmazást, a kormány az alagsori konyha mellett létesített cselédszobákban élő személyzet, a napi bevásárlásra a ház tulajdonosaitól kapja a pénzt, megmondják neki, mit vehet, és fillérre el kell számolnia.

Tessék mondani, ez a kívül hordott ingben lófráló béreslegény ezt is túléli?