Keresés ebben a blogban

2013. december 30., hétfő

Kegyelem

„Alan Turing zseniális brit matematikus volt, ő fejtette meg a második világháború idején a nácik fontosabb üzeneteit védő Enigma kódot. Ez ha nem is eldöntötte, de két évvel lerövidítette a háborút. Turing emellett a modern számítástechnika egyik kiemelkedő alakja. Az Enigma megfejtése után azonban rosszra fordult az élete. Miután kiderült róla, hogy homoszexuális, elítélték (a homoszexualitást akkoriban büntették Nagy-Britanniában), majd 1952-ben kémiai kasztrációra kényszerítették. A döntést azzal indokolták, hogy Turing már nem feddhetetlen, így pedig nem dolgozhat tovább kormányzati szerveknek, hacsak nem kezelik valamilyen módon. Turing végül 1954-ben megmérgezte magát.”

(origo)

Aztán még találtam ezt a mondatot is: „2013. december 23-án utólagos királyi kegyelemben részesült.” Az indoklás szerint: „A zsenialitását a második világháború során kihasználva feltörték az Enigma kódot, ami közelebb hozta a háború lezárását és ezrek életét mentette meg.”

Ne szerénykedjünk, azok az ezrek, akiknek az életét megmentette, inkább milliók. De különben nem mindegy? Egy vagy millió? Nem erről van szó.

Hanem hogy ki ad kegyelmet kinek. Félreértés ne essék, semmi bajom az angol királynővel, azon kívül, ami a bajom minden királlyal meg ilyesféle „foglalkozású” emberrel (ez a baj úgy különben – minek tagadjam – elég súlyos, mondjuk alapesetben is felmondással büntetném), de különben tényleg rendben van, az angoloknak tetszik, lelkük rajta, a demokrácia meg a köztársaság sem jobb, sőt.

De már engedelmet kérek, kegyelemben legföljebb Turing részesítheti a királyi házat. Nem tudom, tetszik-e érteni a felháborító aránytévesztést, hogy’ veszi magának a bátorságot bárki, amivel egyáltalán…

Na jó, elismerem, begurultam. Csak jogrendről, törvényekről kezdtem morfondírozni ennek a hírnek a kapcsán, mely szerint nem valamelyik afrikai őserdő bennszülöttei tették azt, amit ezzel a zsenivel (ezúttal pontos a szó) tettek, hanem egy európai úgynevezett kultúrnemzet. És miután megtették, nem sírva kérnek bocsánatot, hanem „kegyelmet” adnak. Jó, tudom, persze, ez a jogi formula, dehát éppen ez a bajom! Legyen már elég a politikusokból, a pöffeszkedő, ostoba senkiházikból, akik azt képzelik, felhatalmazás az, amit kaptak.

A fene egye meg, olyan baromi nehéz felfogni, hogy a bejárónőnek én nem felhatalmazást adok, hanem lehetőséget, hogy a munkájával pénzt keressen a szolgálatomban?! És csak azért nem nevezem a szolgámnak, mert nekem volt gyerekszobám. Nem, nem, félre tetszik érteni, nem vagyok demokrata, soha nem is voltam. Ahhoz, hogy az ember ne tekintsen egy másik embert szolgának, alárendeltnek, nem demokratának kell lenni, hanem jómodorúnak. Odáig eljutni, hogy természetesnek tartsuk, minden ember egyenlő jogokkal születik, éppen ezért minden embert segíteni kell, hogy ezt a jogát érvényesítve a lehetőségei is egyenlők legyenek, hogy a törvény előtt minden embernek egyenlőnek kell lennie, ahhoz nem demokrácia kell, hanem gyerekszoba. Gyerekszobát pedig nem építőanyagból lehet teremteni, hanem oktatásból, és csak olyanok képesek rá, akiknek volt gyerekszobájuk.

Amíg egy olyan valami, mint a magyar országgyűlés elnöke büntethet, addig a világban nagyon nagy baj van, mert az ilyesféle figurát én attól is eltiltanám, hogy bocsánatot kérjen. Azért ahhoz is szükséges egy bizonyos szintű emberi minőség.

A jelen állapotban természetesen nagyon sok olyan lény születik, amilyen például a magyar országgyűlés elnöke, nem tehet róla szegény (azaz tehet, mert legalább viselkedni bárki megtanulhat saját elhatározásból), a Mendel-Morgan elméletből tudjuk, a gének meghatározók. Csak hát vannak azért ebben az országban olyanok, akiket be lehet engedni emberek közé, akik tudnak beszélni (nemcsak imitálni a beszédet), nem látok racionális magyarázatot arra, hogy a meglévő törvények és szokások alapján is be kellene engedni az illetőt egy olyan épületbe, ami szobatisztáknak készült, dehát itt van ez a tudósítás, amit az elején idéztem.

Akkor?

Akkor bármi megtörténhet. Egészen addig, amíg a politikus elnevezésű szubsztanciát ki nem iktatja az emberiség. A megoldás vázlatát meg tetszik találni korábbi bejegyzéseimben (Jóreggelt Európa, június 23., 26., 28., Jelentkezők 3-4-5.), nem én találtam ki, csak megpróbáltam összerakni egyetlen elméletbe azokat a korábbi felismeréseket, amikről bárki olvashat az elmúlt néhányezer év irodalmi, filozófiai és történeti munkáit lapozgatva.

A legfontosabb itt van, kicsit följebb: a választáson nem felhatalmazást adunk, hanem lehetőséget.

Azzal szabad élni.

2013. december 27., péntek

Mindig van lejjebb is

„Igehirdetésében a püspök hangoztatta: karácsonykor ikertestvérünk született, aki átölel, megbékéltet, megáld és megtart bennünket. A mi ikertestvérünk, Jézus születése után életet adó ölelésével stabilizálta az életünket. Születése, a karácsony a meglepetés mellett az alázat ünnepévé vált, hiszen le kell hajolunk ahhoz, hogy lássuk a gyermeket, aki olyan, mint a többi, és aki ugyanakkor senkihez sem hasonlítható
’Kaparjuk le szívünkről a kérget, szemünkről a hályogot, hogy meglássuk ki van itt’ - üzente a Magyarországi Református Egyház lelkészi elnöke. A püspök felidézte annak az ikerpárnak a történetét, amelynek egyik tagja születése után gyenge volt és az orvosok szerint nem volt esélye életben maradni. Ám az egyik ápoló szabályt szegett: közös inkubátorba tette őket, ahol az egészségesebb gyermek átölelte testvérét, így az állapota javulni kezdett, és ma már mindketten egészségesek. ’Karácsonykor valamennyiünknek ikertestvére született, aki a szabályokat megszegte, bemászott a mi inkubátorunkba és átölelt bennünket’ - fogalmazott Bölcskei Gusztáv a Nagytemplomot zsúfolásig megtöltő hívek előtt
’Karácsonykor ... boldog, szent örömmel fedezzük fel, hogy itt van valaki, aki azért jött, hogy hétköznapjainkat átjárja az ő lelke’ - üzente a püspök. Figyelmeztetett azonban arra, hogy vannak, akik nem ezért jöttek, vannak akiknek a szemével nézve a világon rendetlenséget, zűrzavart, mocskot látunk. ’Habár ott van a bűn zűrzavara, ott vannak Heródes zsoldosai, karácsonykor elkezdjük észrevenni a legkisebb dolgokat, a legegyszerűbb ajándékot, letisztul minden. Aki meglátja ezeket az apró dolgokat, annak elmondhatatlan öröme lesz’ - hívta fel a figyelmet. A városnak és a világnak szóló üzenettel zárva beszédét megismételte: Jézus megbékéltet, megáld és megtart bennünket. Bölcskei Gusztáv végezetül Isten áldását kérte a hívekre, majd az istentisztelet a hagyományos úrvacsora-osztással ért véget."
(A Hír24 tudósítása)

Látom, amint az inkubátorban az egyik gyerek átöleli a másikat. És azt mondja, drága öcsém, sajnos cachexiával születtél, de én most általános erőátvitelt végzek rajtad (general transmissio), ne félj, majd együtt vágunk neki közös, küzdelmes életünknek. Ezután kezet ráznak, és mindketten könnyes szemmel, de acélos szívvel néznek a jövőbe. Ami megvan nekik a horizonton, azon látszik, mert az kék (netán narancssárga?) és bíztató. A jövő. Amit így már a pokol kapui sem tudnak megvenni. Vagy megdönteni. Nem kívánt törlendő.

 
És aztán Karácsonykor valamennyiünknek ikertestvére született (ez úgy hétmilliárd gyerek egyszerre, egyből duplájára emelkedett az emberiség létszáma), az aztán „bemászott”(!) – ha jól belegondolnak, ez már gusztustalan is – az inkubátorunkba, amiben mi itten élünk hétmilliárdan… na ne.

 
A papok mindig hülyének nézték az embert, azt is mondják, hogy a „nyáj” (és ezt a kifejezést a „hívők” elomolva, meleg szívvel hallgatják, hogy ők a „nyáj”, és meg nem fordul a fejükben, mit jelent a szó, mit a fogalom, és eszerint mire taksálja az egyház az ő létüket), azt hinné az ember, így a 21. század tájékán azért már meggondolják, mennyire kezeljék le a gyülekezetet.

 
Miért gondolnák meg? Aki bemegy oda, ahol ilyeneket beszélnek, és nem fordul ki savanyú szájízzel, az megérdemli, annak tényleg bemászott az inkubátorába az ikertestvére. Aki olyan, mint a többi, és ugyanakkor senkihez sem hasonlítható.

 
És ez a püspök még a jobbak közül való, ennek olykor voltak emberi megnyilvánulásai. Azokat most törölte.

2013. december 25., szerda

Vádat emelek

Vádolom Magyarország miniszterelnökét. És a csatlósait. Tizenkilencedik századi szóval is mondhatnám: a talpnyalóit. Meg huszadik századival is, de azt nem mondom, mert tartózkodni akarok mindenféle durvaságtól, mindjárt megértik, miért.




Nézzék meg ezt a kislányt. Műanyag tálból eszik műanyag kanállal, előtte műanyagpoharak. Éhes volt, most adtak neki enni. Nem a szülei otthon, hanem valamelyik szeretetszolgálat Karácsonykor az utcán.

A kislánynak valószínűleg hideg a keze. Fázik az egész gyerek. Nem tudatosul benne a fázás, mert most eszik. Kapott enni idegenektől. Valószínűleg az sem tudatosul benne, hogy nem a szüleitől kapott enni a fűtött lakásban. Nincsenek még pontosan körvonalazott fogalmai a megalázottságról.

Nem mondom, hogy aki ezt olvassa és ezt a képet látja, most gondolja azt, hogy ez az ő kislánya. Azt sem, hogy gondoljon arra, többszázezer gyerek éhezik ebben az országban.

Csak azt mondom, nézzék ezt a képet.

És ha megnézték, akkor próbáljanak válaszolni arra a kérdésre: miféle ember az, aki tehetne azért, hogy ez ne fordulhasson elő, de nem tesz semmit? Aki nemcsak tehetne, hanem az a dolga, hogy tegyen. Aki stadionokat építtet meg Kossuth-teret… a fenét fogom itt megint elősorolni, hogy mi mindenre költi az ország pénzét, tudják pontosan, akik ezt olvassák. Sőt azok is tudják pontosan, akik ezt nem olvassák, a csatlósok is mind tudják.

Vádolom Magyarország miniszterelnökét. És a csatlósait. Na és akkor mi van? Néhány ezer ember, aki ezt itt elolvassa, azt mondja, hogy’ úgy van. És akkor mi van? Attól még nem lesz mit ennie ennek a kislánynak.

Általában herdálja az ország pénzét az ország miniszterelnöke. És a csatlósai. Előfordulhat, hogy valaki sorolja is, hol mindenhol herdálja.

És?

Ki fog vádat emelni? Vádat emeltetni egy köztörvényes bűnözővel szemben? Ki fogja végre megérteni, hogy ez a kislány itt ezen a képen azért éhes, mert évek óta hagynak dúlni egy alakot? Akit azért helyezett oda a választópolgár, ahol most dúl, mert ő, a választópolgár tudja, ő maga semmit nem tud tenni azért, hogy ez a kislány soha ne legyen éhes. A miniszterelnök elnevezésű funkciónak ez volna az értelme: intézze az ország ügyeit, mely ügyek között az első és mindennél fontosabb, hogy ez a kislány ne legyen éhes. Ha ezt nem tudja elintézni, akkor mit keres azon a helyen? Ha ellopja ennek a kislánynak az ennivalóját, akkor miért nincs senki, aki vádat emelne?

Amiért ellopja ennek a kislánynak az ennivalóját.

2013. december 23., hétfő

Dee Dee és Lang Lang

Kis kikapcsolódás. Sok volt a napi piszok. Ezt itt most találtam, meg kell nézniük. Ha nem az történt volna 23 évvel ezelőtt, amiről a minap írtam, ha nem Gőgös Gúnár Gedeon kezd bele a magyar történelem első szabad levegőn eltölthető korszakába, hanem értelmes emberek csinálnak értelmes országot, akkor ez a két zseni akár Magyarországon is muzsikálhatott volna idén nyáron, volna hozzá zenekarunk is, helyszínünk is. Dehát Stuttgartban voltak, a Stuttgarti Rádió Zenekarával adtak koncertet az Új Palotában.

Dee Dee Bridgewater az utolsó nagy énekes, aki a jazzkorszak klasszikus hagyományait viszi tovább, a többiek meghaltak. Egyvalaki követhetné az általam már hallott énekesnők közül: Radics Gigi, az ő hangjában és muzikalitásában megvan a lehetőség (Aretha Franklin, Roberta Flack, Kelly Rowland, Diana Krall más világ, más hang, más iskola).

Dee Dee Bridgewater stílusérzéke, viszonya a drámához valószínűleg megtanulhatatlan, de egy olyan született, ösztönös tehetségnek, amilyen Radics Gigi, nem volna nehéz átvenni a kikerülhetetlen alapsémékat, nem is kellene nagyon messzire mennie, ha jól tudom, Bridgewater valahol Franciaországban él.

Figyeljék meg, milyen hangon (milyen "lágéban") énekeli A Muzsika hangja slágerét, és hogyan változtat később egy másik nótában, amikor már beszáll a szimfonikus zenekar is.

Lang Langot talán kevésbé kell bemutatni. Sajnos nem tudom, ki készítette neki a zongoraszólam kottáját, csak azt tudom, hogy Ravel G-dúr zongoraversenyét és Bartók Szonátáját hogyan játssza, azaz tudom, hogy elképesztő érzéke van a jazzhez, mintha nem kínainak, hanem amerikainak született volna.

Ez az egész itt 22 perc. Nagyon kevés. De hihetetlen élmény.


2013. december 20., péntek

Összefüggések 2. - még mindig Krasznai Tündéről


A Gyermekmentő Alapítvány elnöke és az országgyűlés elnöke azt mondta, „felnőttfilmes” múltú énekesnő nem énekelhet az Országházban. Az ártatlan gyermekeknek.

Tessék mondani, miért nem? Az a „felnőttfilm” valami csúnya dolog? Honnan tetszik tudni? Mondták? Vagy netán tetszett látni ilyen „felnőttfilmet”? Nem? Akkor miért tetszik gondolni, hogy az valami csúnya dolog? Lövöldöznek benne? Macskát vízbe fojtanak, netán csúnya autós üldözések vannak benne, amiknek a végén összetörnek mindenféle járműveket, és emberek halnak meg? Ilyenekben vállalt szerepet Krasznai Tünde? Nem? Hanem? Netán mégis tetszett látni? Hááát igen, nem akartam mondani, de ha már így szóba került, ezeket a „felnőttfilmeket” azért készítik, mert az olyanok, akik most kitiltják az Országházból Krasznai Tündét, ezeket a filmeket nézik. Nem készítik, csak nézik. Azért az mégis más, mint részt venni benne.

Összefüggések - Krasznai Tündéről


„Az osztrák közszolgálati televízió műsorában megjelenített ’szánalmas gúnyolódásnak’ nem szabad ártania az osztrák és a magyar nép közötti hagyományos barátságnak és rokonszenvnek – közölte a Külügyminisztérium.”

„A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat szerint aggályos, ha felnőttfilmekben szerepelt énekes is fellép a parlamenti gyermekkarácsonyon.”

Nem láttam az osztrák közszolgálati televízió vonatkozó műsorát, amiben állítólag a magyar koronával kapcsolatos törvénnyel foglalkoztak. Nem is szeretném megnézni, valószínűleg idétlen volt és ostoba. Nem illik ugyanis gúnyolódni egy szánalmas butaságban tartott nép szánalmasan buta törvényein, középkori eszményein, szánalmasan buta görcsein, amikkel ragaszkodik a szánalmasan hazug, sosem létezett hagyományaihoz (lásd például ezeréves államiság) és hasonlóan szánalmas hitéhez, miszerint ő nagy időknek nagy tanúja és egy nagy, sok évszázados kultúra örököse. Nincs ugyanis ezeréves államiság és nincs nyoma a sok évszázados kultúrának sem, mert a románkor, a gótika és renaissance emlékeit (azt a keveset, ami egyáltalán volt) lerombolták tatárok, törökök, van helyettük dzsámi és minaret meg fürdővíz, amivel különben nem tudunk mit kezdeni. És a többi, amit felmutathatnánk, az sem olyan eget rengetően magas kultúra, jó hosszú ideig se festészet, se szobrászat, se zene, se irodalom. (Évszázadokkal Dante, Petrarca és Boccaccio után, Shakespeare, Cervantes mellett/után Szenczi Molnár Albert vagy Bessenyei György?) Dehát mitől is volna? Csak egyszer kellene megpróbálni a magyar történelem realitásokhoz közeledő elolvasását, nagyjából Zsigmondtól kezdve, ha azt akarjuk tudni, miért nem volt évszázadokig magyar államiság, és hová tűnt a magyar kultúra esélye a megszületésre (nem a fennmaradásra).

2013. december 17., kedd

Kérdések

Húsz éves koráig az ember azt kérdezi, mit. Nagyjából hatvan éves koráig azt, hogyan. Attól kezdve amíg él, már csak az a kérdés marad, miért.

2013. december 13., péntek

Nyelvtanulás

„Kivégezték Észak-Koreában az országot vezető Kim Dzsong Un kegyvesztetté vált nagybátyját, Dzsang Szong Teket.”

Azért ez figyelemreméltó, nem? Észak-Koreával nincs még semmi kapcsolatunk? Csak kérdezem, hogy nem kéne? Van ez a keleti szél, amiről hallok egy ideje, olyan jó dolgokat eredményezett a fújása, mint a barátság Azerbajdzsánnal, a baltás gyilkostól nyilván sokat lehetett tanulni, azért Észak-Korea legalább olyan hasznos ismereteket adhatna át pártunknak és kormányunknak.

Itt van ez a nyelvtanításról készülő… na mit mondjak, ukáz? Cáratyuska újabb rendelete? Ez most nem foci, ez intellektuális szintre helyezi a Kedves Vezető intézkedés sorozatának egyik legszebb darabját, ő persze ehhez is ért, mint Sztálin elvtárs a nyelvészethez, bár nekem inkább a Piszkos Fred a kapitány jut eszembe:
„- Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.”

Ezesetben is szakemberrel állunk szemben. Hogyan tartsuk még nagyobb butaságban a magyar népet, ehhez a tételhez csak olyan szólhat hozzá, aki pontosan tudja, mit kell tenni, hiszen a legsötétebb butaságból érkezett, és azóta legföljebb a környezet változott.

„Tilos lesz nyelvet tanítani Magyarországon intézményi akkreditáció, milliós kaució befizetése és napi szintű, rettenetes adminisztráció nélkül. A Fidesz talán legkevésbé közismert, de messze legveszélyesebb és legostobább lépéssorozata zajlik éppen most. Szeptember elsejétől már hatályos a felnőttképzési törvény, ami a hazai nyelvtanítást szabályozza. A dologról azért mondtam, hogy zajlik, mert a végrehajtási rendeleteket, amin a gyakorlati részletek közül egy rakás múlik, még nem írták meg, most folyik az egyeztetés. Nehéz szavakat találni egy olyan rendszerre, ami észak-koreai ihletettségű, ugyanakkor japános hatékonysággal fogja megszüntetni és illegalitásba kényszeríteni a nyelvoktatási piacot, gyakorlatilag felszámolva a magánnyelvtanár intézményét mint olyant, és csak magyarul beszélő tökfilkót faragni minden olyan magyarból, akinek nincsen pénze arra, hogy a hazai szovjetrendszert kikerülve külföldön tanuljon.”

Na. Azért ez már valami. Az velem a baj, hogy ezeket a dolgokat már nem értem. Nyilvánvalóan bennem van a hiba. A focit meg a stadionépítéseket még értettem, a fakivágásokat is, hogy például nem látszik az Országház egy bizonyos szögből, ez mind világos, szeretjük a focit, és irtjuk a növényzetet, mert annak takarásából lehet közelíteni csak úgy, hogy nem látja az ember azt, aki közeledik, körben kivágunk mindent, pusztítjuk a környezetet, ahol érjük, ez is része a struggle for life-nak, mondom, ez rendben van, ezeket a tüneteket az is ismeri, aki elégségest kap a pszichiátria vizsgán. De ez a nyelvtanítás ügy… Ezt nem értettem, pedig kell lennie érthető magyarázatnak.

És akkor jött ez a mai hír a kivégzésről Észak-Koreában. Azért azok ott tudnak valamit, amihez az euroatlanti térség még csak nem is közeledik. Mi a fenének hajtogatják itt a világnak ezen a felén az emberélet értékéről való szólamokat? Ki mondta, hogy az emberélet olyan nagy érték? Éppen itt beszélnek erről, mikor a történelem két legnagyobb emberirtását Európában sikerült összehozni? Ami azóta van, az csak a visszafejlődés, a lényeg ideiglenes leplezése, és erre rájöttek ott Észak-Koreában. Fejlődés. Persze, csak nem úgy, ahogyan itt hangoztatják.

Az ott országvezetés! Mit kell itt finomkodni? Parlament vigyázz! Érkezik az országgyűlés elnöke. Én itt a minap teljesítményt kértem számon, amivel legalább valamilyen tiszteletet ki lehetne vívni. Ugyan kérem! Miért tesz pártunk és kormányunk mindent, amit civilizált országokban nem tehetne? Mert megteheti. Jaj dehogy két-harmad! Bizonyos dolgokat három-harmaddal sem tesz az ember, ha a gyerekszobája nem a konyhában volt a kemence mellett. Azért teheti meg, mert kiépítette a rendszert, ami szájon kap, ha pofázol.

Na most az a baj, hogy némelyek ezt még mindig nem értik és pofáznak. Cáratyuskának a nyelvtanításról szóló rendelete azt célozza, hogy a pofázás egyszer s mindenkorra szűnjön meg. Igenám, de ez hosszadalmas dolog, mire sikerül az ország csekély maradékát is belenyomni a kemencesut butaságába, az sok idő.

Azért ajánlgatom az észak-koreai kapcsolat mihamarabbi kiépítését. Az a nagybácsi ott mondott vagy tett valamit, puff! Ilyen egyszerű.

Ha belegondolnak, ez még hátravan az itthoni gyakorlatból.

De már nincs olyan messze.

2013. december 12., csütörtök

Konzervatív 2.


Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszméstkiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

2013. december 11., szerda

Konzervatív


Engedelmükkel gyanakodva nézek mindenkire, aki azt mondja magáról, hogy ő konzervatív.

Na jó, tudják mit? Gyanakodva sem nézek. Inkább sehogy, és az még a jobbik eset, mert igazság szerint legjobb esetben is sajnálattal vegyes csodálkozással néznék egy konzervatívra, ha különben értelmes embernek tartanám, dehát az a helyzet, hogy képtelen vagyok értelmes embernek tartani azt, aki konzervatív.

Hú mit nem mondok! És akkor például Winston Churchill? Hát ez jó kérdés. Nem tudom, nem ismerem eléggé, de két eset lehetséges: vagy nem volt elég értelmes, vagy nem volt konzervatív. Hallok róla sokmindent, remek anekdotákat is meg tényeket is, amik tetszenek, de egy embert soha nem a legjobb, hanem mindig a legrosszabb cselekedeteinek alapján ítélek meg. Viszont nem tudok Churchill rossz cselekedeteiről. Az sem feltétlenül rossz, ha valaki folyton valami ellen tesz valamit és nem valamiért, az ő hosszú életében mindig csak gonoszok álltak szemben vele, ha tetszik, egy pillanat nyugta nem volt – ezt csak azért mondom, mert nézetem szerint egyszerűbb valami ellen cselekedni, mint valamiért. Úgyhogy inkább arra gyanakszom, hogy nem volt ő konzervatív egy pillanatig sem.

2013. december 6., péntek

Nők 3.

Valamit még nem mondtam a Mozart B-dúr zongoraversenyről (Jóreggelt Európa, november 26. Nők), hátha érdekel valakit. Ezt is hiába keresik a szakirodalomban, valószínűleg csak én gondolom így, de ha szeretnek játszani, talán érdemes néhány percet rászánni.

 
Azt írtam a fent jelzett bejegyzésben a B-dúr koncertről, hogy „…ez egy monológ, ami alá a hegedűk, fuvolák, oboák és kürtök olyan finom kíséretet játszanak, amit jóformán észre sem lehet venni, csak a hangulatát érezzük.” Ennek persze van egy előzménye, úgy értem, ez a mű is dialógusnak indul, mint minden rendes versenymű, csak történik valami még az első tételben, amitől minden megváltozik. Nem lévén partitúrájuk, amiből olvashatnának (meg aztán nem is bizonyos, hogy mindenki tud partitúrát olvasni, némely esetben súlyos kétségeim támadnak egyes karmesterekkel kapcsolatban is, vajon tudják-e, mi van odaírva), inkább percet-másodpercet írok ide, csak vissza kell menni a november 26-i illusztrációhoz, amiben Maria Joao Pires játssza a zongoraversenyt. Állítsák 6’26”-re a kurzort, és indítsák onnan a felvételt. A zongora szépen, finoman a témát kezdi játszani, de a zenekar valami érthetetlen okból begurul és nekiront, hangosan, durván. A zongora megismétli a mondanivalóját, a zenekar megint félbeszakítja ugyanazzal a gorombasággal, amivel az előbb. Akkor a zongora gondol egyet, átveszi ezt a motívumot, és lejátssza ugyanolyan szépen és finoman, ahogy az előbb a főtémát kínálta fel. A zenekar ennyi türelem és békülékenység láttán már nem tud tovább veszekedni, átveszi a témát, méghozzá a leglíraibb (oboa) és a legjátékosabb (fagott) hangszerrel, kis variációkkal körbeszaladgálja a zongorát, szent a béke, ettől kezdve megy át mindinkább abba a bizonyos monológba a mű, amit a múltkor említettem.

 
Még valami. Legutóbb a csellista lányt ajánlottam figyelmükbe, ennél a résznél a fuvolistát figyeljék. Az ő arcán ott van, amit most leírtam. Mellesleg eltűnődtem, hogy mostanában miért írok elsősorban muzsikus nőkről. Bizonyára van bennem egy jókora adag elfogultság a nők iránt, dehát ez nem új, nagyjából négyéves korom óta ebben nincs változás (annál korábbra nem tudok visszaemlékezni, bár anyám szerint Margitra, a holland nörszre kétéves koromban sem úgy néztem, ahogyan egy rendes kisfiú néz a nevelőnőjére, elképzelhető. Na jó, biztos, anyám nem szokott volt tévedni). Dehát nem erről van szó, még csak arról sem, hogy a világ nagy zenekaraiban nem régen alkalmaznak muzsikus nőket, mert azért voltak néhányan. Egyszerűen az a helyzet, hogy valóban tárgyilagosan meg kell állapítanom, egy nő sokkal élményszerűbben tud a maga hangszerén játszani, mint egy férfi, arcjátékában ott van a zene hangulata, a mozdulatain látható minden érzelem, amit a muzsika megjelenít, már ha elfogadjuk, hogy a muzsika képes érzelmek és hangulatok közvetítésére. És ha elfogadják tőlem azt az alapvetően fontos nézetet, hogy a zenét pontosan annyira látni is kell, amennyire hallani.

 
Jó tizenöt évvel később Beethoven is írt egy ilyen hevesnek induló vitát a G-dúr zongoraverseny 2. tételében. Itt a zenekar kezd dühösen, rátámad a zongorára, majd csípőre teszi a kezét és vár. A zongora egy hosszú pauza után megszólal, alig hallhatóan belekezd valami csöndes, már-már fájdalmas dallamba, szinte kérleli a zenekart, hogy ne bántsa, mert vele valami olyasmi történt… de a zenekar ettől csak még jobban megmérgesedik, közbevág (tipikus férfimentalitás, már sejti, hogy nincs igaza, meg különben sem illik bántani valakit, aki éppen a szomorúságának okát akarja elmesélni), nekimegy a zongorának. Az megint vár egy kicsit, és ha lehet, még halkabban, még csüggedtebben ismétli meg az iménti mondandóját. Aztán (az alant látható zenemellékleten a 2 perc 24. másodpercben a zenekar végre belátja, mennyire nem volt igaza, lecsöndesedik, 2’36”-nál már bocsánatot is kér, amiért olyan érzéketlen volt, 3’-nél a vonósok belemennek egy lágy, engesztelő dialógusba.

 
Ha van idejük, nézzék végig az egész felvételt, jobban ezt eddig senki nem játszotta el.



2013. december 5., csütörtök

Tisztelet 2.

Van egy remek színészünk, akiről nem tudom eldönteni, színigazgatónak remekebb vagy embernek vagy színésznek. Ha ennyire nem tudom eldönteni, valószínűleg nincs nagy különbség a három között. Alig 50 éve ismerem, egy hónappal és 11 nappal fiatalabb nálam (most néztem meg az Interneten, mikor született), jónéhány dolog összekötött minket, volt hogy sűrűn találkoztunk, volt hogy ritkábban, rádiórendező koromban dolgoztam is vele néhányszor, látom olykor a televízióban (mostanában inkább olykor sem, nem a kurzus kedvence), és átlag 3-4 havonta eltöltök egy bizonyos időt bizonyos filmek előtt, amiknek ő játszotta a főszerepét, és amiket – ahogy öregszem – mind gyakrabban nézek meg újra és újra, és fedezek föl bennük mindig új dolgokat. Különösen a Szerelmesfilm néhány jelenetén szorul el a torkom, ez nem az öregség jele, így volt ez akkor is, amikor új volt a film. Ahogy integet a vonatablakból, amikor eljön Katától (Halász Jutka), meg ahogy kiszalad a pályaudvarról Párizsban, hogy néhány másodpercre megállva körülnézzen, hogy magába tömködje az elérhetetlen város élményét, mint a napok óta éhező, aki kap egy darab kenyeret, és tudja, hosszú ideig megint ez lesz az utolsó.

Tegnap ő jutott eszembe, mindjárt mondom, miért.

Amikor a legutóbbi bejegyzésem címe, ez a „tisztelet”-nek nevezett, de csak nagyon kevesek által felfogott fogalom szóba kerül, mindig két ember képét látom, mind a kettő tanár. Egyikükről, a gimnáziumi fizikatanáromról, Hanák tanár úrról többször beszéltem már a rádióban is, de az igazán megdöbbentő élményemet sosem említettem. Hanák tanár úr a kamaszkor ájult hódolatát jelentette, ami érthető és ami hamar átment emberi kapcsolatba, ő gondoskodott róla, hogy így legyen.

Bálint professzor úr a mai napig akkora súly, amivel nem tudok mit kezdeni.

A nagy előadóba gyülekeztünk mi elsőévesek az orvosi egyetemen, és jöttek sokan a felsőbb évfolyamokról is. Élettan. Sok unalmas és száraz tantárgya van az orvosi tanulmányoknak, az élettan (legalábbis nálam) ott van mindjárt az anatómia mellett. Akkor mi ez a tolongás?

Bálint prof. Ez volt a válasz a kérdésre. Bejött egy ember a terembe, és többszáz hallgatónak olyan élményben volt része, mintha egyetlen előadásba sűrítve megkapta volna a görög sorstragédiát és Plautus-t, Rameau-t és Donizettit, egy keveset a Háború és békéből, és hogy ne feledjük, mely korban élünk, valamit a Godot-ból. Nem tudom, érthető-e, ez egy tudományos előadás volt, ha úgy jobban tetszik, egy élettan-óra kezdőknek, bevezetés a diszciplínába, a fent említett művekről szó sem esett (talán Shakespeare szóba került, talán a III. Richárdban végbemenő kémiai folyamatok mint illusztrációja a szóban forgó tételnek, de lehet, hogy ez egy másik előadáson történt), csak nekünk volt az a határozott érzésünk, hogy különféle katarzisokat élünk meg.

Az élettanóra végén tapsolni kezdtünk. Meg dobogni meg kiabálni.

Talán kétszer vagy háromszor hallottam olyan tomboló tapsot, mint Bálint prof előadásain, de ez a két-három alkalom nem valamely egyetemi előadóhoz köthető, hanem színházhoz, hangversenyteremhez.

Bálint Péter professzor úr tudta azt, amit ezer jelentős tudósból egy (ezer jelentős tudós úgy 4-500 év alatt születik): érthető nyelven, világosan, lenyűgöző tárgyi tudással és elementáris humorral beszélt nagyon nehéz és nagyon nehezen megjegyezhető tudományos dolgokról.

Ez olyan teljesítmény, amiben ritkán van része közönséges halandónak. Valahogy úgy tessék elképzelni, mintha az ember jelen lehetne és végignézhetné a folyamatot, amint Michelangelo egy kőtömbből kifaragja Mózest.

Jártam egy-két egyetemre, olykor előadásokat is hallgattam, köztük jó tanároktól például a Bölcsészkaron (az mégis csak attraktívabb stúdium, mint az élettan), de olyat, mint Bálint Péter előadásain, soha sehol nem tapasztaltam.

Az senkinek nem jutott eszébe, hogy felálljunk, amikor ő bejött. Később, amikor mégis inkább tanár lettem, először egy gimnázium harmadik osztályába mentem be. Az volt az első kérésem a gyerekektől, hogy ne álljanak fel, amikor én jövök. A második az, hogy ne jelentsenek, úgysem tudom megjegyezni, mit mondanak, azt meg végképp nem tudom, mit kellene beírni és hová.

Nevető arcokat láttam abban az osztályban, azt nem tudom, a derűs figyelem mellett volt-e tisztelet, de szörnyű lett volna, ha megtudom, hogy azok a gyerekek tisztelnek engem mint a tanárukat.

Akkor jó ideig eszembe jutott Bálint prof, ahányszor bementem az osztályba, mindig. Aztán hamar eltanácsoltak a pályáról, egyebek között azért, mert képtelen voltam megkövetelni a kötelező tiszteletet.

Bálint Péter tizenöt évvel ezelőtt halt meg.

Az ő fia az a színész, akiről mesélni kezdtem itt az előbb, Bálint Andrásnak hívják.

Tisztelet

Olvastam egy hírt. A hír arról szól, hogy az avatatlan lelkiismeretnek egy múló és színehagyott látszata (nagyon finoman akartam körülírni egy külsődleges jegyek alapján embernek látszó térfogatot) rendeletet fog hozni arról, hogyan lesz kötelező tiszteletet nyilvánítani az ő (az embernek látszó térfogat) megjelenésekor. Hogy ugyanis mindenkinek föl kell majd állnia, amikor ő bemegy a munkahelyére. Lévén ez a munkahely az országházi ülésterem, ez többszáz ember vigyázzállását jelenti. Lévén ez a munkahely az úgynevezett képviselők, más néven politikusok „munkahelye” is, ez azt jelenti, hogy jórészt egyetértek az ő vigyázzállásuk elrendelésével, szerintem úgy is kellene maradniuk jó 8-10 órára, vigyázzállásban és csöndben, hangot se halljunk, aztán hazamehetnek, de ha már ez a jelenlegi viszonyok között nem megoldható, mert azoknak ott az országházi ülésteremben egy végzetes félreértés nyomán az a munkaköri leírásuk, hogy nekik ülni és beszélni kell a munkájuk végzésekor, akkor viszont tényleg álljanak föl, amikor belép a terembe

egy munkása a takarítószemélyzetnek vagy
egy villanyszerelő a karbantartóktól vagy
egy fűtő a kazánházból vagy
egy lány a büféből

mert az említettek komoly emberek, akik pusztán az általuk elvégzett munka, valamint az emberi fajhoz való tartozás alapján megérdemlik azt a tiszteletet, hogy a terembe való belépésükkor az ott tartózkodók felállva fogadják őket. Ha van abban az épületben valaki, aki a tiszteletnek a legparányibb megnyilvánulására sem tarthat igényt, akinek a belépésekor akkor is leülnék, ha addig álltam, az éppen ennek a rendeletnek a hozója. Eddig sem találtam semmit a lényben és tevékenységében, ami bármilyen pozitív érzeményt válthatna ki bármilyen érzelmi vagy netán értelmi reakció kifejezésére képes élő szervezetből, de amióta híre ment, hogy ilyen rendeletet hoz, ez a tény önmagában elegendő arra, hogy levegőnek nézzék. Még a politikusok is.

Amikor tényleg azt hiszem, hogy lejjebb már nincs, mindig következik valami, ami azt mutatja, nincs olyan, hogy lejjebb már nincs.

Mindig van.