Keresés ebben a blogban

Betöltés...

2016. december 9., péntek

Názáreti 15.

Az ismerőseim között szereplő okos emberek közül felhívtam a legokosabbat, és megkérdeztem tőle, miért lehet a Biblia a mai napig a legolvasottabb könyv, miközben meglehetősen egyszerű szövegeket tartalmaz meg lebutított történeteket csodákról és angyalokról. Azt mondta, azért.
Az a názáreti, akiről én írtam könyvet, az ember, aki felszabadított a megalázottságból és az állandó vezeklésből, aki isten jelenvalóságát kínálta, a lehetőséget arra, hogy istenhez szólhasson, aki őt keresi és ne a papokhoz, az a názáreti nem kellett volna senkinek.
Hálásnak kell lennünk a világtörténelem első bulvár újságírójának, a tömeggyilkosságra felbujtó hamisítónak, a Saul nevű damaszkuszinak? Meg az "apostoloknak", akik a maguk primitív módján igyekeztek élősködni gyerekkori játszótársuk eszméin és tanításain, akik annyit terjesztettek mindabból, amennyit sikerült felfogniuk? Ami szánalmasan kevés volt.
Nem tudom.
Nem tudom, mi lett volna a világból, ha Jézus szándékainak, istenről és emberről való nézeteinek nem csak egy töredéke marad fenn, az is gyenge képességű és valószínűleg nem jó szándékú, irigy és féltékeny közvetítők által. Mely töredék így is tartalmazza egy közönséges elme számára jórészt felfoghatatlan és megismerhetetlen ember kisugárzásának a közönséges elme számára még felfogható részét, igaz, torzan és a csodálatra méltónak tartott fogalmakkal felhígítva, de éppen ezáltal érthetővé egyszerűsítve.
Hálásnak kell lennünk a négy evangelistának, amiért úgy őrizte meg a názáreti alakját, ahogyan az Újszövetségben le van írva?
Azt hiszem, igen. Ahogyan nincs két egyforma istenhez szóló fohász, ugyanúgy nincs két egyforma értelmezése annak az összképnek, amit Jézusról kapunk a szinoptikusoktól és az apostolok leveleiből, beleértve még azt a jórészt fenyegető szerencsétlenkedést is, ami a Károli-Bibliában Júdás apostol címen zavarja össze a nem túlságosan iskolázott olvasót (mint tudjuk, ez a Júdás nem az a Júdás, az "apostolok", a "tanítványok" névsorában ő Tádé vagy Taddeus néven szerepel). És persze kivéve azokat a zagyvaságokat, amiket a szinoptikusok írásai dicséretesen csekély számban tartalmaznak, amik az új vallást alapító Jézusról szólnak.
Ezek közül az egyik legszörnyűbb Máté evangéliumában olvasható (16:18). Ha egy része máshonnan hallatszik át, az nem véletlen. Íme: "De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat." (Jól emlékeznek, ez a "pokol kapui" egy másik tömeggyilkos nyilvános üvöltözéseinek része, bizonyos Kossuth Lajos hülyítette így a népet, jellemző, honnan lopta a szóvirágait.)
Azért említem, mert innen nem messze van egy igen tanulságos szöveg, megmutatom. Érdemes figyelmesen elolvasni, én legalábbis egyetlen bibliamagyarázatban sem láttam, nyilván nem véletlenül. Előbb nézzék az első két sort:
"1. És kijővén Jézus a templomból, tovább méne; és hozzámenének az ő tanítványai, hogy mutogassák néki a templom épületeit.
2. Jézus pedig monda nékik: Nem látjátok-é mind ezeket? Bizony mondom néktek: Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik."
Aztán a negyedik sor közepétől:
"...Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket,
5. Mert sokan jőnek majd az én nevemben, a kik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek.
6. Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég.
7. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé.
8. Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.
9. Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért.
10. És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást.
11. És sok hamis próféta támad, a kik sokakat elhitetnek.
12. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül."
(Mt. 24.)
Az első két sorból az értelmes (azaz nem vallásvédő és magasztaló) tudósok egyik bizonyítéka olvasható ki, miszerint az evangélium nem íródhatott i.sz. 70-73 előtt (a jeruzsálemi templom lerombolása előtt), de minket ez most nem ezért érdekel.
Meggyőződésem, hogy ezt a részt nem az írta, aki Máté néven jegyezte le ezt az evangéliumot. Stílusában is kilóg a teljes szövegből, de főképp mondanivalójában. "...és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért." És még egy mondat: "És sok hamis próféta támad, a kik sokakat elhitetnek."
Ennyit a vallásalapító Jézusról. Olvassák el még egyszer, hangsúlyozva az általam kiemelteket. Nem akarom magyarázni, aki képes rá, így is érti, aki meg nem... az nem is olvassa ezt a blogot.
Marad a kérdés: ha ennyit ócsárlom a Bibliát, miért gondolom, hogy Jézus olyan volt, amilyennek az én "evangéliumom" írja le a Názáreti című könyvben?
Egy: nem ócsárlom, csak tárgyilagosan kezelem.
Kettő: sokszor elmondtam, ha nincs a Biblia, senki nem tudott volna Jézusról, azaz valami módon mindennek az alapja benne van, amit én a Názáretiben leírtam. Amivel lényegében ugyanazt tettem, amit a szinoptikusok. Csak én  másképp olvasom, mint ahogyan az illendőnek tartatik, fölteszem az engem érdeklő kérdéseket, és megkeresem a rájuk adható válaszokat.
Még egy utolsó kérdés: ha olyan lebutítottnak és meghamisítottnak tartom azt, amit az Újszövetség ír Jézusról, akkor én miért gondolom őt olyannak, amilyennek a Názáretiben leírom.
A kérdésre adandó válasz egy újabb könyv lehetne. De van egy egyszerű, egymondatos is.
A hamis szövegből szinte vakító fénnyel világít ki a hamisíthatatlan, isteni eredetű ember, aki egyetlen volt a történelemben - senki másról nem írtak olyat, amilyen az Újszövetség.
Még egyszer és utoljára, nem tudom, mi lett volna, ha az igazi Jézus jelenik meg az írásban. Abban bizonyos vagyok, hogy a világ jobb lett volna, mint amilyen lett.


- Annás főpap átokkal sújtja a legközelebbi barátaimat, és fogva tartja őket. Rafáél vagyonát elkoboztatta, Pasziklész feleségét és a fiát elrabolták, ő nem kap munkát, apám már az ötödik faluban lakik fél év alatt, messze anyámtól, hogy ne lássák őket együtt, de hamarosan így is megtalálják. Mindez azért, hogy kiszedjék belőlük, én hol vagyok, miközben egyikük sem tudja.
- Mit akarsz tenni?
- Szedekiás is ezt kérdezte, mikor megírtam neki, hogy hazajövök.
- És?
- Még nem válaszoltam. Mert nem tudom. Saked, a falubíró azt üzente, hogy magára hagytam Izráel népét.
- Kicsoda Saked?
- Az öregasszony Kafarnaum utolsó házában, akinél a papirusz tekercseimet hagytam, mielőtt Athénba mentem. A nagyapád azt mondja róla, hogy prófétának nevezték, amikor nála dolgozott a Szanhedrinben.
Mirjam kiúszik a partra, leül egy sziklára. Megrázza és átfordítja a ruháját.
- Mit akarsz tenni? Téged nem fognak kiátkozni, sem börtönbe csukni. Megölnek. A kérdés csak az, hogy a nagy nyilvánosság előtt fognak elítélni és kivégezni, vagy csak csöndben ölnek meg, de rögtön, ahogy megtalálnak.
- De engem legalább magam miatt fognak megölni. Azért, amit én tettem.
- Elhiszed, hogy nekem az mindegy?
- Nem tudom visszavonni, amit tettem. És ha tudnám sem vonnám vissza.
Leül Mirjam mellé a sziklára.
- Ez nem igaz. Ha tudnám, visszavonnám.
- Mit? – Mirjam odafordul, állja az őt vizsgáló tekintetet. – Hogy te vagy a zsidók királya, a Messiás, az isten fia, a megváltó, aki megbocsátja a bűneinket?
- Ezek nem az én tetteim.
- Ezért nem tudnád visszavonni.
- Ez nem én vagyok – mondta csöndesen és szomorúan. – Nagyon sokszor mondtam, szeretném, ha legalább te tudnád, ez mind nem én vagyok.
- Tudom, hogy nem vagy a zsidók királya, azt is, hogy nem vagy a Messiás és a megváltó sem, aki megbocsátja a bűneinket.
- Valamit kihagytál.
- Tudom.
- Minden ember az isten fiának születik! Az ember isteni eredete igaz kell, hogy legyen, ha másképp is, mint ahogyan…
- Cssst, ne kiabálj, a víz viszi a hangot. Igen, tudom, minden ember az isten fiának születik.
- Na ugye! Így én is.
- Te nem úgy.
Felöltöznek, mennek.
Hirtelen megáll, megfogja Mirjam karját, aztán két tenyerébe veszi az arcát, maga felé fordítja.
- Ha én egy olyan csodatevő vagyok, most miért nem repülünk? Innen még messze van Kafarnaum.
- Nem mondtam, hogy csodatevő vagy. Nézz rám, megismersz? Tíz éve azt mondtad…
- Tudom, mit mondtam tíz éve.
- Már akkor szóltam. Hogy én tizenegy éves vagyok és hamarabb leszek csúf öreg banya, mint te felnőtt.
Elneveti magát, magához húzza Mirjamot.
- Te maradsz örökre az egyetlen, akire haragudni tudok.
- Nagy kiváltság.
- Azt nem mondtam. De nem az volt a fontos szó, hogy haragudni.

- Tudom.

2016. december 8., csütörtök

Méltóság

Nem bírom megállni, hogy megint egyszer ne szóljak erről a létalatti prosztóról, aki úgy néz ki, mintha lenyelt volna egy nádfedeles házat (variáció egy hajdani "kommentre"), és akinél butább talán van a mai politikai garnitúrában, de taszítóbb bunkó bizonyosan nincs.
Láttam egy képsorozatot, amin neki akart menni egy riporterlánynak. A legsötétebb falusi kocsmatempó, csak azért nem mondok nagyvárosi prolit, mert ezt a förtelmes külsejű alakot valamire való csehóba nem engednék be még a nyolcadik kerület legelvetemültebb lumpenjei sem.
Neki akart menni egy riporterlánynak, egy újságírónak, egy tájékoztatási feladatot végző munkásnak, majd megfenyegette.
Olyat fogok most mondani, amit sokan megbánnának a helyemben. Dehát nézzék el nekem, emlegettem néhányszor, hogy én abban a bizonyos nyolcadik kerületben nőttem fel, a feltételes reflexeim megmaradtak. Azt akarom mondani, hogy valamelyikünk hálát adhat a sorsnak, amiért nem én voltam annak a képsornak az operatőre, lehet, mind a ketten hálát adhatunk, a nádfedeles nyomottarcú is, én is.
Abban a pillanatban ugyanis, amikor ez a bőszőrű kitüremkedés megfordult, hogy nekitámadjon a riporternek, én egész biztosan leeresztem a kamerát, és úgy utasítom rendre a közjogi méltóságot, hogy legalább két méteren át nem pontosan tudta volna, melyik a padló és melyik a mennyezet.
Aztán persze már bánnám is, több okból, ezeket most nem részletezem. De egy bizonyos: az lett volna az egyetlen adekvát retorzió. Hogy megtapasztalja, milyen az igazi félelem. Ebből általában egy elég szokott lenni, az ilyen gyáva senkiháziak attól kezdve kerülik, hogy még egyre alkalmat adjanak.
Jó, mi? Európa, jogállam, demokrácia. Ha magukba néznek, pontosan tudják, hogy igazam van. A fent leírt lehetne az egyetlen módszer, amivel ez a rablóbanda megtanítható a tisztességes viselkedésre - azaz arra, hogy behúzott farokkal elsomfordáljanak.
Különben mindenki mindent megérdemel, elsősorban az úgynevezett újságírók (azt a lányt kivéve ott az Országházban). Ki vannak "tiltva" majdnem mindenhonnan. Ez az ambuláns vécékefe tiltogatja ki őket. A kitiltottak engedelmesen eloldalognak, a többi meg bejárkál "tudósítani".
Csak egyszer, egyetlen egyszer jönnének rá, mi történne, ha soha többé nem menne be újságíró abba a házba, és máshová sem, ahol politikus található. Ha soha többé nem jelenne meg sehol, egyetlen médiumban sem egyetlen betű, hang vagy kép sem erről a nyavalyás bagázsról. Semmi.
Az akcióhoz persze kellene egy újságíró szervezet, és seggnyaló firkászok helyett legalább olyan újságírók, amilyen az a lány volt ott, az Országház folyosóján.

Názáreti 14.

Azt írtam korábban, hogy a kereszténység tanainak hirdetésével elpusztított milliók életét semmiféle műalkotással nem lehet ellentételezni.
Fenntartom. De elismerem, ez így kevés. Azt is írtam, hogy az emberiség kiválasztott egyedei a kereszténység megalapítása előtt is képesek voltak az alkotásra, ez - száz százalékos bizonyossággal állítható - így folytatódott volna a kereszténység megalapítása nélkül is.
Ezt is fenntartom.
Az első mondathoz nem tudok hozzátenni semmit, szemléleti kérdés, az emberi élet értékének meghatározása a függvény, ami bizonyos (rendkívül ostoba) lények tudatában módosíthatja a megállapítás igazságtartalmát. Mondják az olvasottságukra büszke értelmiségiek, hogy a középkorban más volt az emberi élet értéke. Nem volt más. Soha nem volt más. Most sem más (értéktelen) attól, hogy az iszlám állam és az ahhoz hasonlók megvetik és értéktelennek, pusztítandónak tartják a mások életét.
A második mondat igazságtartalma könnyebben bizonyítható, bár annak is van gyenge pontja: a mérhetőség úgyszólván teljes hiánya, a matematikától való távolság. Azaz véleményekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, esztétikai értékítéletekre. Ha nem bánják, most nem kezdem taglalni a különböző iskolák leírásait, amik mind a maguk ítéletét tartják megalapozottnak, a jobbak ezek közül igyekeznek eljutni az esztétikum matematikai megközelítéséig (lásd aranymetszés), de én most inkább közmegegyezésekre hivatkozom, olyan evidenciákra, amiket alacsonyabb kulturális szinteken sem szokás vitatni.
Előbb azért tisztázzunk valamit: nem akarom kidobni a kereszténység ihlette műveket. Sem a közvetlenül vallásos holmikat, sem az áttételesen ehhez az ideológiához kapcsolhatókat. Nem azért, mert nem is lehet, ha lehetne, sem tenném. Vannak, legyenek. Sorrendet sem állítok fel, amiben elhelyezhetők a vallásos és nem vallásos műalkotások, bizonyítandó, hogy az utóbbiak valahogy mindig értékesebbek, mert ezt nem tudom bizonyítani, valószínűleg azért nem, mert Haydn Teremtését vagy Mozart Requiemjét elég körülményes volna összehasonlítani a két zseni bármelyik más művével.
Azzal a gondolattal már eljátszottam, hogy például a gótika égre törő templomait Jézus szabadságeszményétől próbáljam eredeztetni, feltételezve, hogy a kor építészei megértettek valamit a Biblia lebutított szövegei mögül kihallható, elhallgattathatatlan hang tanításából. Dehát ez a blog nem a gótika dicséretéről szól, meg amit mondanék - mint már említettem -, azt úgy sem tudnám bizonyítani.
Mondjam, hogy amikor belépek a római Szent Péter templomba, eszembe nem jut a szentnek nevezett primitív, "Jézust háromszor megtagadó" halász, és isten mindenhatósága sem? Ezzel szemben hökkenten állok, és a szó szoros értelmében nem kapok levegőt attól az érzéstől, hogy milyen elképesztő tér vesz körül, és ebben a térben milyen kicsi vagyok Michelangelóhoz képest.
Gondolkoztam azon is, említsem-e Kopernikuszt, Galileit, Keplert, Newtont, de úgy döntöttem, nem volna elegáns dolog, beül a közönség a meccsre, én meg az első és egyetlen ütésemmel a padlóra küldöm az ellenfelet. (A többieket, Einsteint, Bohrt, Heisenberget, Neumannt azért nem idézem meg, mert nekik már kevésbé vagy egyáltalán nem kellett megküzdeniük az egyházzal.)
Marad egy rövid, szinte a végtelenségig bővíthető felsorolás.
Palazzo Vecchio, Ospedale degli Innocenti, Montecchio Precalcino, Palazzo Rucellai, Nemzetgyűlési palota Csandigarh-ban.
Don Quijote, Hamlet, Két úr szolgája, Tom Jones, Nyomorultak, Tisztes úriház, Háború és béke, Bűn és bűnhődés, A varázshegy, A per, Zabhegyező, Közöny (L'étranger), Iskola a határon.
A négy évszak, Londoni szimfóniák, Don Giovanni, Cosí fan tutte, Jupiter szimfónia, VI. (Pastoral) szimfónia, IX. szimfónia (Örömóda), Szerelmi bájital, A sevillai borbély, Befejezetlen szimfónia, Les Preludes, A csodálatos mandarin, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, Leningrádi szimfónia, West Side Story.
Parasztlakodalom, Toledo látképe, Éjjeli őrjárat, Velence látképe, Az ásító inas, Impresszió, a felkelő nap, Napraforgó, Jeanne Hébuterne, Dokkmunkás, A gondolkodó, A csók.
Na jó. Ennyi talán elég.
Még egyszer: nem állítok fel értékrendet. Nem kérdezem, hogyan viszonyul Mozart Kommet her, in frecher Sünder-je mondjuk a Glassharmonica rondóhoz vagy Bach Wie schön leuchtet der Morgenstern-je mondjuk a Badinerie-hez a h-moll szvitből. Már csak azért sem, mert bármit írt ez a két ember, az fölötte áll bármilyen értékítéletnek, amit egy hozzájuk képest szóra sem érdemes "kritikus" leírna. (Arról nem is beszélve, hogy Mozart - nézetem szerint - Jézuson kívül a másik, aki igazolja az evolúciónak azt az elméletét, hogy tény, az emberi faj jelenleg a fejlődés legfelső foka. De van följebb is. Példa rá Jézus és Mozart.)


- Gyere ki, meglátjuk, milyen leszel mint Kronosz katonája. Pasziklész ad nekünk két szép fa gladius-t meg pajzsokat.
Leon szaladt ki elsőnek a falba vágott ajtón.
- Ismered a görög színházat? – kérdezte Mara.
- Az épületet? Nem.
- Itt Szkitopoliszban van görög színház. Úgy tudom, egész Izráelben ez az egy. Az orkhésztra egy kör alakú tér, ott fogunk mi játszani. Aztán van egy épület, úgy tudom, arra sincs szavunk, az a szkéné, annak az egyik ablakában lesz Leon.
- Én is benne leszek? – a kisfiú ugrált örömében.
- Persze hogy benne leszel. Nélküled az egész nem ér semmit. Az ablak most az a bokor, oda ülj le, jó? És majd vágj rémült arcot, ha éppen azt látod, hogy nem tudlak megvédeni, és örülj, amikor azt látod, hogy én nyerek. Kezdhetjük? Onnan jössz, oldalról, van két szárnya a szkénének, amögül kell előjönnöd, legyen most az a puszpáng a paraszkénion. Várj egy kicsit. Mi lenne, ha zenével kísérnénk? Pasziklész, kihoznád az ugabodat? Rafáél, tudsz dobolni?
- Én nem, de azt hiszem, Delila tud.
- Sára is – állt meg Pasziklész. – Gyertek, lányok, hozzuk a hangszereket.
 Delila és Sára is bement a házba. Rafáél elindult utánuk, átlépte a csatornát, a kőfal előtt megállt.
- Rájöttem, én hogyan tudok részt venni a játékban. Én leszek a közönség. Ha eltekintenétek tőle, hogy most felmásszak a fal tetejére, leköteleznétek, de különben az elvárható lelkesedéssel kísérem az előadást, tapsolok, ha tetszik. És mit is csináljak, ha nem?
- Athénban búzik a közönség, mint a marhacsorda – mondta Mara – Epidauruszban kereplőket forgatnak, és azt hallottam, hogy az aszpendoszi közönség fütyül. Melyiket választod?
- Kereplőm nincs, fütyülni nem tudok, teheneket nem szívesen utánoznék. Ha nem tetszik valami, majd csöndben maradok. Vészt jóslóan fogok hallgatni. Jönnek a zenészek.
- Hoztunk egy tökdobot – mondta Sára – és egy kecskebőröst meg két tamburint, szisztrumot is kettőt meg cintányért nagyot és kicsit, és mit szólnátok, ha ezt a kicsi, hathúros pszántért odaadnám Leonnak? Úgy kezdődne az egész, hogy ő pengetne egy olyan mélázó dallamot, megmutatom, jó?
Sára megpendítette egymás után a pszántér első, harmadik és ötödik húrját, kicsit hagyta őket rezegni, aztán lágyan végigpengette az összes húrt, ezt is hagyta kizengeni, aztán még egyszer eljátszotta ugyanazt.
- Értitek, hogyan gondolom? Ez olyan szelíd és békés hangulat, és majd erre tör rá a csatazaj. Na? Miért nem szóltok?
- Kivirultál – szólalt meg Pasziklész.
A fa gladius-t húzta végig a tenyerén, mert nem akart felnézni, mikor a többiek mind felé fordultak. Nem akarta, hogy valaki megint azt mondja, ő gyógyította meg Sárát.
- Megmutatod még egyszer? – kérdezte a kisfiú. – Fogom tudni én is ilyen szépen pengetni?
- Te még szebben – mondta Sára –, mert a kicsi ujjad jobban befér a húrok közé. Megpróbálod?
Leon beharapta a felső ajkát, alaposan megnézte a húrokat, az elsőre ráillesztette a hüvelykujját, a harmadikra a mutatóujját, az ötödikre a középsőt, egymás után megpengette a három húrt úgy, hogy az előző még szólt, aztán a hüvelykujját finoman végighúzta, majd elkezdte elölről. A felnőttek tapsoltak.
Pasziklész az ugabon megismételte a pszántéron hallott dallamot, aztán eljátszotta gyorsabban ugyanazt, majd egyre gyorsuló tempóban még négyszer. Közben intett a fejével Sárának, ő megrázta a szisztrumot, akkor Pasziklész Delilának bólintott. Delila két mély dobütéssel válaszolt a szisztrum csilingelő hangjára, majd gyorsan letette a tamburint, és ő is megrázta a másik szisztrumot. Sára erre az ujjaival megpergette a kecskebőr dobot, Pasziklész meg egy magas hangról indítva eljátszotta lefelé az előbbi futam fordítottját.
Szóltak a dobok, csörgők, cintányérok, az ugab izgatott dalt rögtönzött, Pasziklész ismét bólintott, ezúttal Marának. A lány terpeszbe ugrott, előre nyújtotta a kardját.
Letette a kőrisbotot meg a tarisznyát, felkapta a gladius-t és a fegyvert suhogtatva elindult Mara felé. Félreugrott, miután a lány védte az első csapást, majd a vállán átgördülve Mara lába felé szúrt. Szabályszerű gladiátorharcot rögtönöztek, közben szólt a zene.
- Akkor volna ez még hatásosabb – lihegve állt meg, Marát átkarolta, és magához húzta –, ha igazi kardokkal csinálnánk. A harchoz hozzátartozik a fegyverek csengése, ehhez a ritmushoz, amit ti adtok, még külön jól szólna.  Nincs gladiátor, aki jobban vívna Maránál, ráadásul pontosan ütemre mozog. Megterveznénk gyorsan, milyen sorrendben vágok fejre, testre, lábra. Te úgy vágsz vissza, ahogy a legjobbnak látod, nem kell féltened, engem másfél éven át egy igazi gladiátor támadott, megtanultam védekezni. Mit gondoltok?
- Van igazi gladius is itthon – mondta Pasziklész –, kihozom.
Elindult, megállt.
- Arra gondoltam, hogy nem a szatírjátékot hagynám a végére, hanem ezt a rögtönzést, mert ennél hatásosabb befejezést nem tudok elképzelni. Jó?
- De még milyen jó – lelkesedett Mara – én nem mertem mondani, nehogy elfogultsággal vádoljon, nem elég, hogy mindenhová odacsődítem a népet, ahol beszél, most még a harci rögtönzését is dicsérem. Pedig olyan átlagosan mozogsz, nem? Az a gladiátor, aki küzdeni tanított, mit mondott neked? Hogy nagyon gyenge, amit csinálsz, és sokat kell még tanulnod?

- Nem mondott semmit. Csak hogy ne felejtsem el, amit tanultam, még majd hasznát veszem.

2016. december 7., szerda

Názáreti 13.

Mindig elfelejtek szólni, talán még nem késő: holnapután, december 9-én délután ötkor lesz a Názáreti című könyv bemutatója a Fókusz Könyváruházban, a Rákóczi út 14-ben. Reggeltől afféle performance gyanánt felolvassák a könyvet, gimnazisták meg nem tudom, kik, nekem is meglepetés lesz, a szerkesztőm, Szabó Tibor Benjámin (egyben a kiadó igazgatója) találta ki, nekem tetszik.
Jöjjenek el, legalább végre személyesen is találkozunk.
Addig is.
Nem úszom meg, valamit kell mondanom a Júdás evangéliuma címen ismertté vált, gnosztikusnak címkézett írásról.
Ha az egyszerűnél is primitívebben, pusztán indulati alapon közelítenék a kérdéshez, azt mondanám, kedvelem ezt a töredékes szöveget, mert az egyház utálja. Dehát ez persze nem ennyire egyszerű.
Azzal még valahogy kiegyezhetünk, hogy az evangélium 1970-es évekbeli felfedezéséről nem tudunk semmit, meg hogy az utána következő évtizedekben történtekről is csak legendák (huszadik századi legendák) szólnak - hiába, zavaros korban élünk. Én azt is elhiszem, hogy a különféle kormeghatározó vizsgálatok szerint a papirusz keletkezése i.sz. 220 és 340 közötti időre tehető, meg azt is elhiszem, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, miszerint ne lett volna valóban Júdástól származó korábbi eredetije. (Ez valami olyasmi, mint a könyvemben szereplő frigyláda-ügy.) De valaminek a valaha volt létezésére szolgáló bizonyíték gyanánt az állítás, hogy nincs bizonyíték arra, hogy sosem létezett - egy kissé harmatos.
A gnosztikusokkal ugyanaz a bajom, mint a kanonikusokkal: hallották, hogy valaki beszélt egy eseményről, amit egy olyan embertől hallott, akinek a nagymamája még fiatalkorában hallotta a történetet valakitől, aki azt nem tudta megmondani, kitől hallotta. Van viszont egy utolérhetetlen előnyük: őket nem kell ájult csodálattal olvasni, és nem kell az általuk írottakat szentírásként mint cáfolhatatlant idézni. Valamint a szinoptikus evangéliumokkal együtt adnak egy képet, amitől már el lehet indulni. Markión, a gnosztikus vallásalapító taglalja például Jézus istenének különbözőségét az Ószövetség istenétől - nagyon jó, nagyon hasznos írás.
Nem tudjuk, ki írta Júdás evangéliumát. Zum trutz, mondta az arisztokrata nagymamám, és jót nevetett rajtam, amikor tettem vagy nem tettem valamit, pusztán dacból - a nagymamám jut eszembe, amikor annak a leírását olvasom, hogyan és miért árulta el Júdás a názáretit. Az evangélium szerzője juszt is ki akart találni valamit, ami ellenkezik a szinoptikusok vádjával. A baj csak az, hogy a Júdás nevével jelzett evangélium is adottnak tekinti Júdás árulását, és inkább kinyög egy nyakatekert elméletet ahelyett, hogy elgondolkodna földrajzi és lélektani valószínűségeken - hadd maradjak itt ennyire rejtélyes. Júdás megértéséhez el kell olvasni a könyvemet, mindent azért nem fogok itt kifecsegni.
Mai egyházfik szeretnek mindenféle tudományosnak beállított förtelmes eszmefuttatásokat elereszteni az antiszemitizmusnak az ő keletkezéséről, aminek ugyancsak ez a szerencsétlen Júdás volna az ősforrása. Jó hosszú könyvet tudnék írni erről, de most megelégszem azzal, hogy felhívjam a figyelmüket az Újszövetségben nem is annyira elrejtett, nyilvánvaló antiszemita kezdeményekre. Ha van kedvük és idejük, nézzék meg, hogyan használják a szinoptikusok (Máté, Márk, Lukács) a zsidó szót. Hányszor és mikor fordul elő a szó a Pilátus előtt gúnyosan hangsúlyozott "zsidók királya" előtt (súgok, úgy emlékszem, egyszer sem). Aztán ajánlom még Pál apostol leveleinek a figyelmes olvasását, érdekes felhangok hallatszanak.
Egyszóval Júdás evangéliuma. 2006-ban a National Geographic készített egy filmet az akkor vadonatúj szenzációról. Ők is leragadtak az árulásról való magyarázkodásnál, de nem is ez az érdekes, hanem a katolikus (és a többi) egyház felháborodása. Mely érzelmüket megpróbálták olykor a stíluselemzés rémületesen dilettáns csomagolásával leplezni (Júdás evangéliumának stílusa nem illeszkedik az "evangelista stílushoz"), de lényegében kiátkozták az írásművet. Az egyik nagy egyháztudós úgy "bizonyította" Júdás szörnyű bűnét, hogy ő "a júdeai Kariót-ból származott, apját Simonnak hívták, és ő volt Jézus egyetlen földije – a többi apostol ugyanis galileai volt."
Nem sikerült fölfedeznem, miért volna árulásra indító, hogy Jézus egyetlen földije az illető, dehát nem is ez a baj, hanem hogy egy jeles egyháztudósnak azt azért legalábbis illenék tudnia: Júdás az egyetlen, aki semmi módon nem volt Jézus földije. Az összes többi "apostol" (tanulatlan ösztönlények, jórészt halászok, zsigeri szinten gyűlölködő alakok) viszont az volt - Jézus "földije".
És így tovább. Olvassanak gnosztikusokat, érdekes.
Még valami. Jó volna nem hivatkozni primitív stílusra és egyéb, álmegbocsátó kijelentéseket tenni a kor szellemi színvonalára. Jézus korának kultúrájára ugyanis nem az jellemző, hogy kétezer évvel előttünk való, hanem hogy az emberiségnek egy része 5-600 éve épülhetett Thalész, Platón, Hérakleitosz tanain. Azaz nem volt a kor faragatlan és ostoba. Annyira bizonyosan nem, mint a mai.
Aki akarta, olvashatta például Hérakleitoszt: "Indulat ellen harcolni nehéz, mert amit akar, a lélek árán veszi meg."



A kőrisbotot keresztben maga elé teszi. Nézi Júdást.
- A Mamré tölgyesében születtem, apám szerint a házunk pontosan ott áll, ahol Ábrahám született. Apám borkereskedő, beutaztam vele Szamariát, Galileát, Libanont és Szíriát, szőlőt vásároltunk, bort és mazsolapogácsát árultunk. Mondd uram, van ember, aki állni képes a tekintetedet?
Közelebb húzza magához a botot, a szemében tükröződő fények világosabbakká derülnek.
- Ezt eddig csak egyvalaki kérdezte tőlem.
- Mert aki nem mer rád nézni, az kérdezni sem mer.
- Hogyan került hozzád a kémek papirusza?
- A szamariai katona annak a szőlőtermelőnek a fia, akitől apám már akkor vásárolt, amikor én még meg sem születtem. És egyik szeme annak a láncnak, ami körbemegy Betszaidától a Gileádi erdőn és Szalimon át Jeruzsálemig, onnan ki a tengerpartra, Jamniától föl Jafón, Készáriján és Tiruszon át Miszrefót Májimig, de még a libanoni hegyek között is vannak embereink. Favágók, kereskedők, kőművesek, hálókészítők, katonák és szolgák Heródes udvarában, szolgák Annásnál és Kajafásnál. Sokan vagyunk.
- Tudok róla. Egy lány mondta három évvel ezelőtt, Marának hívják. Hogy sokan vagytok. Mit tesztek?
- A zsidók csak nyavalyognak, imádkoznak és várják a Messiást, ezt mondjuk magunkról mi zsidók. Nem akarom, hogy ez igaz legyen, és velem együtt sokan nem akarják. Kell tudnunk irányítani a sorsunkat.
- Hogyan?
- El kell pusztítani az idegen uralmat. El kell zavarni a rómaiakat.
- És akkor majd Heródes Antipász lesz egész Izráel és Júda királya?
- Ő is idegen.
Nézi Júdást, aztán tarkóját a fának támasztja.
- Van egy Apollón templom Delphoiban, rajta egy felirat. Gnóti szeauton. Ismerd meg önmagad. Amikor elolvastam ezt a bejárat fölé írt mondatot, leültem egy kőre, és elgondolkoztam rajta. Ha azt ismered meg, ami a testből való, azt ismered meg, ami a tiéd és nem önmagadat. Ha azt ismered meg, ami az indulataidból való, félreismered önmagadat. Nem kapsz helyes választ, ha nem tudod föltenni a helyes kérdést.
- Melyik a rossz válasz? Hogy el kell pusztítani az idegen uralmat? Vagy már az is rossz, hogy tudnunk kell irányítani a saját sorsunkat? Vagy vissza kell menni odáig, hogy  a zsidók csak nyavalyognak?
- Ne a rossz választ keresd, hanem a jó kérdést.
- Miért nyavalyognak a zsidók, miért várják a Messiást? Ez jó kérdés?

- Miért nyavalyognak a görögök? Hésziodosz már sok száz évvel ezelőtt az elveszett aranykort siratta, de azt nem mondta meg, mi volt az aranykor. Sokszáz évvel Hésziodosz után Alexandrosz végigrabolta a földeket és népeket a Peloponnészosztól Indiáig, ma sokan a  görögök közül azt mondják, hogy az volt az aranykor. Most Róma rabol, talán sok római gondolja úgy, hogy az aranykorban él. Mit akarnak a zsidók? Hogy majd jön a Messiás és elvesz másoktól, és azt mind a zsidóknak adja? Elvenni vagy adni, ez fontos kérdés. És ha nem elveszel, hanem adsz, akkor honnan vetted el, amit adni tudsz. Mert elvenni kell, hogy adni tudj, a földtől a növényt és az állatot, a rabszolgától előbb az erejét, aztán az életét. Mi az aranykor? Amikor nem veszel el senkitől semmit, vagy amikor mindent elveszel másoktól, és mindent a zsidóknak adsz?

2016. december 5., hétfő

Názáreti 12.

"A Jézus születésének hírét hordozó angyalok anatómiailag képtelenek voltak a repülésre, állapították meg a University College London biológusai, miután megvizsgálták a középkori festmények ábrázolásait. De nem csupán az angyalok: a kerubok, tündérek és egyéb, szárnyakkal ábrázolt mitológiai lények sem tudhattak repülni.
A tudósok a festményeken ábrázolt lények testfelépítését, izomzatát, aerodinamikai jellemzőiket, és a szárnyaik felépítését vizsgálták meg, és hasonlították össze madarakéval, és olyan repülő rovarokéval, mint a szitakötő. Egyedül Giotto di Bondone, XIV. századi firenzei festő képein találtak olyan angyalábrázolást, amely talán képes lett volna a vitorlázórepülőkhöz hasonló siklórepülésre, bár a felszállás elég problémás lett volna.
A fő problémák a szárnyak méretével (főleg az emberi test tömegéhez viszonyítva), és az azokat mozgató izomzat hiányával vannak a tudósok szerint.
A kutatás eredményeit taglaló tanulmány az Opticon szakfolyóiratban jelent meg, és a szerzők megemlékeznek benne egy felmérésről, amiben 36 ezer felnőttet kérdeztek meg arról, hogy hisznek-e az angyalok létezésében. 68 százalék igennel felelt."


Ez itt egy tudósítás napjainkból. A University College London létező, jó nevű egyetem, a szakfolyóiratról még nem hallottam, de ez betudható hézagos műveltségemnek is (lehet, hogy a látszerészek szakfolyóirata?). A tudósok azt vizsgálták, az angyalok tudtak-e repülni. Gondolom, nem sikerült találniuk Jézus-korabeli, hiteles fényképfelvételeket, sőt dagerrotípiákat sem, ezért a középkori festmények ábrázolásait elemezték.
Kerestem a neten a publikált tanulmányt, mert ekkora marhaságot ritkán hall az ember, de nem sikerült megtalálnom (lehet, nem a megfelelő helyen kerestem).
Annak idején, kezdő újságíró koromban a híroldalon maradt egy üres hely, egyszerűen nem találtam több hírt (más világ volt). Kitaláltam egyet. Ez itt fönt olyan, mintha valaki kitalálta volna helykitöltőnek. Ráadásul egy nem túl elmés újságíró tehette, aki nem gondolt bele: olyan hülye "tudós" nincs, aki évszázadokkal későbbi festményeket tekint egy fiziognómiai vizsgálat forrásának.
De a fenti cikkben nem is ez az igazán mulatságos, hanem hogy a "tudósoknak" evidencia volt az angyalok léte. Nem azt vizsgálták, éltek-e angyalok (bárhol, a Földön vagy az égben), hanem hogy tudtak-e repülni.
Volna két kérdésem ennek az egyetemnek a tudósaihoz: nem lehet-e, hogy elírás van a főnix madár életkorát illetően, mert én úgy tudom, nem 15 294 évig éltek ezek a szárnyasok, hanem 15 295 évig, valamint azt szeretném még tudni, hogy a porrá égett főnix madár hamvaiból született ifjú főnix milyen balzsamot használt. Előre is köszönöm.
Említettem tegnap Walter Benjamint. Idéztem tőle, az Angelus Novus című kötetből. Gondoltam, taglalnám kicsit ezt az angyalkérdést. Meg akartam keresni Paul Klee akvarelljét, arról írt Walter Benjamin, annak a címét adta volna új folyóiratának. Az Angelus Novus címszó beírása bírta rá a keresőmotort a fenti cikk kiadására.
Elment a kedvem az egésztől. Pedig Walter Benjamin allegóriája szép a vihartól a jövő felé űzött angyalról. Csak közben egy másik szócikkben megint ott van, hogy Jézus mit mondott az angyalokról. Hogy dicsérte őket vagy a fene emlékszik már, visszakereshetném, de most minek bosszantsam fel magamat.
Mondtam pár napja a Bibliáról, hogy fikció, szépirodalom, regények, novellák, különféle történetek sorozata. A baj az, hogy a vallásos emberek százmilliói a "Szentírást" (ezzel a "szenttel" is ki lehet zavarni a világból) dokumentumgyűjteménynek tekintik. A Bibliában az áll, mondják, akkor az úgy volt, kételkedésnek, kérdésnek helye nincs.
Hát akkor én most ideteszek egy részletet az általam írt ötödik evangéliumból, amiről pontosan olyan joggal állítom, hogy ami abban le van írva, az úgy volt, kételkedésnek, kérdésnek helye nincs.



- Az apám azt mondta, nefilimnek születtem. Az anyámat elzavarta a háztól, még mindig jobban jár, mintha a bíróság megkövezésre ítéli.
- Mikor mondta ezt az apád? És miért?
- Először nyolcéves koromban, amikor beszöktem a jesivába.
- Az mi az, hogy nefilim? – kérdezte a kisfiú.
- Nem tudom – válaszolta az anyja –, és apád sem tudja, mert az én apám még neki sem volt hajlandó megmondani. Pedig kérdezte.
- Ő biztos tudja – mondta Leon.
- Van egy írás, ami szerint egyszer kétszáz angyal szállt le a Hermon hegyére, és nekik megtetszettek a földi lányok, és az angyalok meg a földi lányok, hogy is mondjam…
- Tudom, hogyan születik a gyerek – mondta a kisfiú.
- Hát akkor te már mindent értesz. Az angyalok és a földi lányok kapcsolatából született gyerekek a nefilimek.
- A lányok is? – kérdezte Leon.
- Ezt így nem írja le Énok könyve, de azt hiszem, nincs különbség még Énok szerint sem. Egy lány is lehet nefilim.
- Az rossz? – kérdezte a kisfiú.
- Azok szerint, akik ezt a marhaságot kitalálták, és akik erről beszélnek, azok szerint rossz.
- Ez marhaság? – vágott közbe Sára.
- Te mit gondolsz?
- Sosem mertem még gondolni sem. Kicsoda Énok? És kik azok az angyalok?
- Énokról azt hallani, hogy próféta volt, de én nem hiszem. Láttam a könyvét, legalább négyféle írással írták. Énok mesél és fenyeget. Mint a legtöbb próféta, akikről ugyanúgy nem hiszem, hogy próféták volnának, hogy egyáltalán léteztek valaha. A papok szoktak fenyegetni. Kitalálnak maguknak egy prófétát, mert a nép féli a prófétákat, és akkor már nem a papoktól kell félni, ők jók, annyira, hogy figyelmeztetnek is, mit mondott a próféta. És a nép hálás a papnak, amiért figyelmeztet, mert így meg lehet felelni a próféta kívánságának. És a papok találták ki az angyalokat is. Amit szerintük nem tehet meg az Úr, és amihez még a próféta is túl magas méltóság, amit már nekik kellene megtenniük, de amit ők nem mernek megtenni, azt az angyalokra bízzák. A papok gyávaságának angyal a neve. Miért kellett beszöknöd a jesivába, ha apád ott tanított?
- Mert megtiltotta, hogy odamenjek. Sokszor kértem, mindig rám kiabált, nem veszem észre, hogy lánynak születtem? Nem elég baj ez neki, még beszélni is merek hozzá? Egy nő hallgasson. Végezze a munkáját, és ha muszáj, ha nem olyan bűnös, mint én vagyok, más nőkhöz beszélhet, de férfi előtt fogja be a száját. Igazi férfi nővel nem beszél. Az apám már akkor is a farizeusokhoz járt, amikor még tanított, most már a Szanhedrin galileai tanácsnoka. Túl nagy itt a szabadság, azt mondja. Majd ő megmutatja, hogy itt is meg fogják tanulni, mi a törvényhez való hűség és az erkölcsi tisztaság. Tizennégy éves voltam, amikor feltuszkolt egy hajóra, hogy menjek a görögökhöz, abban a fertőben bizonyára jól fogom magam érezni.

Názáreti 11.

Egy rendkívül okos orvosprofesszorral beszélgettem a könyvemről (dedikáltam neki, valamikor együtt jártunk egyetemre, ő orvos is maradt - szerencséjére a tudománynak). Addig kérdezett, amíg végre kimondatta velem: voltaképpen magamnak írtam a könyvet, egyebek között azért, hogy Jézus személyének megismerése által közelebb jussak az isten fogalmának megismeréséhez. Úgy értem, arra számítottam, a názáreti majd elmagyarázza nekem.
Ne tessék kinevetni, vannak írók, akik állítják, hogy egy bizonyos szinten a könyv átveszi az uralmat, és elkezdi önmagát írni.
Bizonyára ismerik a kérdést: tud-e isten akkora követ teremteni, amit ő sem bír megemelni. Erre nem is szokás válaszolni, aki kérdezi, csak fölényesen elmosolyodik.
Üzenem minden kérdezőnek - tud. Ha nem tekintik szerénytelenségnek, leírok valamit, amit csak így magunk között merek, ha elmondják bárkinek, úgy is letagadom: nem vagyok én elég okos ahhoz, hogy csak úgy magamban meg tudjak írni egy ilyen könyvet. Nietzschével például nem mernék leállni disputálni egyedül, kell mögém a könyvem, hogy szóljak, a vallásban nincs semmiféle részvét. Az erős embert nemhogy nem teszi tönkre a vallás prédikálta részvét, hanem éppen erősíti, midőn rájön, a vallás az erő, az isten (és ami még rosszabb, Jézus) nevében való pusztítás eszköze. A jámbor nem a vallás hatására válik mindig fölfelé néző ájtatossá, hanem a vallás által hirdetett büntetések, az isten haragjától való félelem következtében lesz megalázott és bármilyenné gyúrható. Az emberi szenvedés láttán az erős emberben nem részvét ébred, hanem gyűlölet. Azaz a vallás hazugsága ott nem található, ahol Nietzsche kereste.
Olvastam mindenféléket a vallásról mindenféle kiváló elméktől. Hervasztónak találtam az összefoglalást, amire végülis jutottam. Azért ehhez is kellett mögöttem a könyvem. Hogy például  a szellemi nagyságok előtt való leborulás helyett felhívjam az én olvasóim figyelmét arra, milyen szomorú látni a kiváló elméket, amint kiindulási alapnak veszik a leírt tételeket. Pedig inkább rejtvénynek kellene tekinteni, kérdések sorozatával felgombolyítandó, hogyan jutott a tétel megfogalmazója arra a finoman szólva kétséges konklúzióra, ami a megfelelő kérdések nélkül egy még hamisabb konklúzióhoz vezet.
Mutatok egy idézetet, jó? Remek filozófus írta, Walter Benjaminnak hívták, 48 évesen halt meg, így is a huszadik század egyik legtökéletesebb életművét rakta össze.
"Az eljövendő filozófia feladatát tehát úgy foghatjuk föl, hogy meg kell találni vagy alkotni a megismerésnek azt a fogalmát, amely egyben a tapasztalat fogalmát is kizárólag a transzcendentális tudatra vonatkoztatja, s ezáltal logikailag lehetővé teszi nemcsak a mechanikai, hanem a vallási tapasztalatot is. Amivel nem akarjuk azt mondani, hogy ez teszi először lehetővé Isten megismerését, de a rá vonatkozó tapasztalatot s a róla szóló tant igen."
Ha nem bánják, abba most nem rángatnám bele az olvasót, miért nem tudok mit kezdeni a "transzcendentális tudattal" (ez nem feltétlenül az a marhaság, aminek első pillantásra látszik), és nem fogok olyan értekezésbe, ami a matematikát tekinti minden megismerés alapjának és a mérést, a mérhetőséget az ehhez való eszköznek*, mert én ehhez sem vagyok elég okos, és ebben a bejegyzésben erre akkor sem volna hely, ha az volnék.
Inkább csak arra a végtelenül egyszerű, alapigazságnak látszó tényre szeretnék rávilágítani, miszerint "Isten megismerése" nem lehetséges. Sem transzcendentálisan, sem bármilyen más eszközzel.
Ha ugyanis van isten, és ő mindaz, amit a vallások eddig összeöblögettek róla, akkor ő az emberi ész számára nem felfogható. Ha ő azt akarná, hogy bármilyen módszerrel megismerhető legyen, már bemutatkozott volna, viszont ő valószínűleg tisztában van azzal, hogy ha ezt megtenné, már nem volna isten.
Ha isten olyan volna, amilyennek a különféle vallások leírják őt, soha nem hagyta volna, hogy ezek a vallások létrejöjjenek.
Mint ahogyan az én könyvemben a názáreti is irtózik a vallásalapítás gondolatától.



Most miért hallgatsz?
- Mert lehet, mérges leszel attól, amit mondok. Emlékszel arra, amikor először voltál nálunk, Simon után indultál, aztán futva jöttél vissza, nagypapa addigra elment. De előbb az ölébe vett, nem szokott az ölébe venni, és azt mondta, hogy nem tud nekem tanácsot adni, pedig szeretne, de nagyon veszélyes, ami velem történt, mert nekem soha nem volt szükségem arra, hogy valakinek meg akarjak felelni, de neked majd akarok. Viszont azt nem lehet, menekülnöm kellene, de azt sem lehet. Mert hamarosan minden ember meg fogja tudni, hogy isten fia itt van a földön, és nem is fognak nagyot tévedni. Legföljebb annyiban, hogy istennek nincs, mert nem lehet fia, azt meg mégsem merhetik hinni, ami a valóság. De aszerint fognak viselkedni. És akkor visszajöttél, és lementünk a tóra. Ugye te nem tudod, hogy az ember nem emlékszik semmire abból, mi történt vele, mielőtt megszületett?
- Dehogynem emlékszik. Nyilván mindenki emlékszik, aki akar. Mi a valóság, amit az emberek nem mernek hinni?
Mirjam elfújta a gyertyát, leült a fűbe.
- Ülj ide, légy szíves. És ne légy ellenséges, az nem áll jól neked. Na jó, ezt visszavonom, nagyon szép vagy, amikor haragszol. Ezt már az összes lány mondhatta, tudod nélkülem is.
- Senki sem mondta, mert rajtad kívül senkire nem haragszom. Mi a  valóság, amit az emberek nem mernek hinni?
- Ülj le!
- Miért nem lehet istennek fia?
- Lehet?
- Azt én honnan tudjam? Ne nézz így rám, én azt pontosan úgy nem tudhatom, mint te. Na jó, azért nem lehet az istennek fia, mert isten nem létezik. Talán ezt jó volna tudni annak, aki a valóságra kíváncsi. Úgy, ahogy az ember hiszi, ahogy az ember akarja hinni, úgy isten nem létezik. Nincs Úr! Asszony sincs. Nem nézhetnek engem istennek, ha jól értettelek, mert istennek nincs külalakja, én meg eléggé valóságos vagyok, úgy tudom.
- Te igen. Ahogy itt állsz például, mert hiába kérlek, hogy ülj le.
- Ha én eléggé valóságos vagyok, jó leülök, akkor hogyan hihetne bennem bárki?
Mirjam hanyatt feküdt, fejét az összefont karjára tette.
- Isten abból a fohászból áll össze, amit az emberek küldenek az égbe, amikor segítség kell nekik. Nagypapa azt mondta, ez mind benned gyűlt már akkor, mielőtt megszülettél, és ez azóta is így van. Nagypapa ezt aznap este mondta, amelyik nap délután mi lementünk a tóra, és lebegtünk a vízen. Pedig egy szót sem szóltam neki arról, amiről a tavon beszéltél. Az emberek érzik, hogy a fohászuk hozzád száll.
- Dehát hiába érzik meg hiába száll hozzám, állandóan próbálom megértetni mindenkivel, hogy én nem tudok tenni semmit!
- De tudsz. Engeded, hogy higgyék, a fohászuk megérkezik. Eddig ez nem így volt. A mennyeknek magasságában trónoló nagyszakállú zsidót még a leviták sem merték igazán elképzelni.
- Legalább te értsd meg, isten nem ilyen!
- Hanem? Milyen?
- Isten az emberi szellem minden lehetőségének összessége. Mindenkinek minden tudása, mindenkinek minden érzése, lelke, indulata, gonoszsága együtt úgy, ahogyan az a valóságban nem létezik, mert nem létezhet, mert senki nem ismeri a saját lehetőségeit. Mert csak a lehetőséget kapta meg, nem a kulcsot ahhoz, hogy a benne lévő képességeket működtetni tudja. Isten minden csecsemő születésekor megújul, mert minden csecsemővel újabb tulajdonságok lehetőségei születnek meg. Isten nem ad, és nem vesz el. Az anya számon kéri istenen, ha meghal a gyereke. Ez majdnem olyan butaság, mint azt mondani, ő isten gyermeke, magához vette. Érted? Ő nem ad, ő kap. Mert ő az egyetlen, aki erre képes. Soha senkinek nem mondhatod meg, hogy isten milyen, mert mindenki imája más, és mindenki másképp küldi. Hiába írod elő, miképpen kell fohászkodni, az istennel való beszéd akkor is mindenkinek mást jelent, ha a papok ezt nem szeretik. Mert isten nem ad, hanem befogad. Nem szól, nem integet. Elég, ha te tudod, hogy amit elküldtél, megérkezett.
- Isten nem tesz semmit? – kérdezte Mirjam.
- De. Tesz. Csak ha tudnád és értenéd, mit tesz, és főképp ha értenéd, miért teszi, akkor az már nem isten cselekedete volna.
Mirjam nézte a csillagokat. Sokáig hallgatott. Aztán oldalt fordulva felkönyökölt.
- Te sem érted?
Csönd volt. Csak a tó lélegzését lehetett hallani.
Érezte, hogy Mirjam nézi, de nem fordult felé.
- Nagypapa később, sokkal később, mint hogy Simonnal először nálunk voltál, egyszer azt mondta, nincs baj, mert én vagyok az egyetlen, akinek segítesz, hogy megértsen téged, pedig nem is tudod, hogy téged nem lehet megérteni.
Letette a kőrisbotot. Nézte a tavat, aztán a fűre heveredett. Mirjam közelebb húzódott, végig simította a borostás arcot, aztán kioldotta a tálisz övét. Mirjam kibújt a ruhájából.
Markolta a kőrisbotot, erősen, görcsösen, nem mert megmozdulni, hagyta, hogy Mirjam lehámozza róla a táliszt, alig mozdult, alig segített neki.
Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai. Próbált még szavakat találni, de először azt érezte, hogy a szavak lebegni kezdenek, és szétrepülnek, aztán meg azt, hogy Mirjam meztelen teste rásimul, a hasa a hasára, a melle a mellére, a te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül; a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körül kerítve a te két emlőd, mint két őzike, a te csípőd hajlásai olyanok, mint a kösöntyűk, mesteri kezeknek míve, mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a gyönyörűségek közt,  szólt az ének ismét, aztán a szavak megint szétrepültek, csak feküdtek, Mirjam kicsit mozgolódott, érezni kezdte Mirjam testét, ahogyan még soha, átölelte, magához szorította, aztán csak feküdtek a füvön, és nem mozdultak, csak mikor már hajnalodott.

*Talán leírtam már valahol, minél távolabb van egy tárgy, egy fogalom, bármi a matematikailag feldolgozható mérhetőségtől, annál kevésbé állíthatjuk, hogy ismerjük.


2016. december 2., péntek

Názáreti 10.

Vannak a hithű keresztények, nekik nincs mondanivalóm (a csúti hízott jobbszélsőhöz hasonló, még neofitának is gusztustalan és iszonyatosan ostoba "újkeresztényekről" nem is beszélve).
Inkább azokkal szeretnék elbeszélgetni, akik dicséretesen bizonytalanok, de egyvalamiről meg vannak győződve: kellett már a kereszténység, hogy féken lehessen tartani a köznépet.
Kérdésem: ezért kellett a kereszténység, aztán meg úgy rajtunk ragadt? Kezdetben volt a gyilkos, véres erőszak, amit a féken tartás indokolt, aztán jött a keresztény kultúra? És a keresztény vallással együtt járó gondolkodásmód? Tessék mondani, az mennyiben volt új a zsidóhoz képest? És a véres, gyilkos erőszaknak mikor kellett volna elmúlnia? A féken tartásnak. Csak azért kérdezem, mert én a negyvenes évek végén (huszadik század) voltam úgynevezett elsőáldozó, később ministráns, és engem még bőven az istenfélelem jegyében próbáltak féken tartani, és amennyire tudom, a katolikus egyháznak ma is az egyik kedvenc kifejezése az istenfélelem.
Csak beszélgetünk. Szóval mennyiben volt új a kereszténység a zsidó valláshoz képest? Hogy a zsidók nem térítettek például, a keresztények meg úgy gondolták, mindenkinek kereszténynek kell lennie, és ennek érdekében a legrafináltabb kínzásoktól a halálbüntetésig mindent bevetettek, hogy a nyavalyás pogány ráébredjen, az egyedül üdvözítő dolog a kereszténység? Mindezt azért, mert ha már kiátkozták őket a nószerim kimondásával (ez a nazarénusok elleni átok), akkor megmutatják, hogy tudnak ők sokkal durvábbak lenni, mint a szerencsétlen zsidók a gyermeteg kiátkozásukkal?
A kereszténység alaptanítása az egy Istenben való hit, ami elég kacifántos módon írható le: az ember bűnös, bűnei miatt elidegenedett Teremtőjétől, ezt a szakadást viszont nem lehet emberi erővel áthidalni. Tetszik érteni. Nem? Akkor mégegyszer: az ember hisz abban az egyistenben, akitől elidegenedett. És az egyisten majd megoldja, hogy az ember (aki keresztény) rátaláljon az egyistenére, méghozzá úgy, hogy közben feláldoz egy embert, méghozzá úgy, hogy Jézus "Krisztusban" emberré lett az egyisten, és ezt a Jézus "Krisztust" áldozza fel, aki voltaképpen saját maga, az a bizonyos egyisten, ennélfogva önmagát áldozza fel. Megvan? Ez a kereszténység alapja.
Namármost. Mi a helyzet ezzel a bűnösséggel? Az egyistentől való elidegenedéssel. Ez úgy nagyjából mikor következett be?
Itt van forrásmunka gyanánt a Tízparancsolat. Én az Úr a te istened, féltőn szerető isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Ezernégyszáz évvel Jézus "Krisztus" előtt már bűnös lett volna az ember? Ez a kőtáblán a második parancsolat. És bár igaz, kétséget majdnem kizáró tudományos álláspont szerint száz-százötven évvel Jézus születése előtt írták az Ószövetség szövegeit, azért mi most higgyük el, hogy a Tóra szerint az ember már a kereszténység születése előtt ezernyolcszáz évvel el volt idegenedve istenétől.
Szóval mennyiben volt új a kereszténység a zsidó valláshoz képest?
Apropó tízparancsolat. Ideteszek egy pontos másolatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által hitelesített tízparancsolatból:

Isten tízparancsolata

A Sínai-hegyen Istentől adott parancsok a valláserkölcsi élet örök érvényű alaptörvényei (Kiv 20). Az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit összegzi. érvényessége minden időben megmarad, mivel Jézus azt mondta: "Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni" (Mt 5,17). 

I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! 

Istent felismerve első kötelességünk a benne való hit, a neki kijáró imádás; hódolat és dicsőítés, uralma kizárólagosságának elismerése. 

II. Isten nevét hiába ne vedd! 

Minthogy az ember gondolkodása és kimondott szava között szoros kapcsolat van, e hódolathoz hozzá tartozik Isten nevének (és általában az isteni dolgoknak) tisztelete. 

III. Az Úr napját szenteld meg! 

Istentől való függőségünket fejezzük ki azzal, hogy megtartjuk az Úr napját, ezt az időt (egész életünkkel együtt) Neki szenteljük, ugyanakkor a földi munkálkodás múlandóságát jelezve és a végső nyugalmat előlegezve munkaszünetet tartunk! 

Az első három parancs Isten uralmának elismeréséhez vezetett minket. Csak ez biztosítja az ember tökéletes szabadságát. A Tízparancsolat második része (táblája) az embertársak iránti kötelességeket tartalmazza, összhangban a természeti törvényekkel: 

IV. Atyádat és anyádat tiszteld! 

Kapcsolataink közül első az, mely szüleinkhez fűz, hiszen életünket és felnövekedésünket nekik köszönhetjük. A szülői felelősség és a gyermeki tisztelet egymástól elválaszthatatlan. 

V. Ne ölj! 

Minden ember élete szent. Az egészség is Isten ajándéka. így kell őriznünk magunk és mások életét. 

VI. Ne paráználkodj! 

Az új élet nemzése éppúgy tiszteletet és védelmet kíván, mint az ember teste, s a szerelemben a másik felé megnyíló legbensőbb rejtett valósága. 

VII. Ne lopj! 

Az embernek a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét biztosító anyagi javakhoz való jogát szavatolja ez a parancs. 

VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy! 

Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet. 

IX. Felebarátod házastársát ne kívánd! 

X. Mások tulajdonát ne kívánd! 

Az igaz cselekedetek mellett az igaz érzések, gondolatok, vágyak is az isteni akarat teljesítéséhez tartoznak. 

Ideteszem Mózes II. könyvének 20. részéből azt a szöveget, amit különben Tízparancsolat néven tisztelünk, és máshol is megtalálható a Tórában. Én most szándékosan ilyen részletezésben tárom az olvasó elé, hogy legyen mit összehasonlítani.

1. 
És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván:
2. 
Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából.
3. 
Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
4. 
Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.
5. 
Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek.
6. 
De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.
7. 
Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.
8. 
Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt.
9. 
Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat;
10. 
De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van;
11. 
Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
12. 
Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.
13. 
Ne ölj.
14. 
Ne paráználkodjál.
15. 
Ne lopj.
16. 
Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
17. 
Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.

Szóval mennyiben volt új a kereszténység a zsidó valláshoz képest?
Itt most csak a lényeges pontokat említettem.
De a fontos kérdés még mindig az, mennyivel inkább kellett féken tartani a köznépet a negyedik század elejétől, mint annak előtte? És ha valamiért inkább, akkor arra miért volt alkalmasabb a kereszténység? Mert durvább volt, gyilkolásra kész, és az erőszakos térítés által virulensebb bármely más vallásnál?
Én erre nem volnék annyira büszke. Persze, ízlés dolga.


A kislány nézte, a szeme ide-oda mozdult, ahogy a tekintete gyorsan kapkodva körbetapogatta a kilencéves fiú száját, arcát, szempilláját, nyakát, haját. Aztán megfordult és elszaladt.
A ház sarkánál álló szikomorfa ágain szirti galamb tipródott, csőrével belekapdosott a levelekbe, ha sikerült egy-egy darabot kitépnie, az olyan hangot adott, mint a szakadó vászon.
- Haragszik, mert nem talál fügét. Idén nem hozott termést a fa. A levele meg vastag és valószínűleg keserű, azért ilyen mérges szegény galamb. Ha majd kidühöngi magát, akkor elrepül. Ott fönt, a korona tetején várakozik néhány pinty, a pintyek szeretik a keserűt, viszont nem elég erős a csőrük, hogy felszakítsák a levelet.
- Nagyapa, nem ezt ígérted.
- Csak én beszéltem, kicsi lánykám, és olyanról, amit te már ismersz. Megérkezett a galambunk felháborodni.
Az öregre nézett, mintha engedélyt kérne, hogy közelebb mehessen a kislányhoz. Megköszönte és elvette a kenyeret. Édes szép keze van és napszagú a haja. És most barnára sötétedik a szeme, ahogy ide-oda repked a tekintete, és az arca piros, a szája meg kicsit nyitva van.
- Hány éves vagy?
- Tizenegy. Nem baj? Ó jaj, vigyázz nehogy kiöntsük a tejet.
Mirjam letette a földre a kétfülű cserép kratért. Hátralépett, aztán gyors mozdulattal a fára mutatott, majd bizonytalanul visszaejtette a karját.
- Tör-zúz, aztán elrepül, aztán holnap visszajön, hátha addigra lesz már füge. Mondta nagyapa?
- Nem. Vagyis igen. Csak ezt a fügét, hogy holnap talán lesz, ezt nem mondta.
Tört egy darab kenyeret, ivott a tejből. Ehhez a kenyeret az ölébe kellett engednie, mert a tejes kratér olyan nagy volt, hogy csak két kézzel tudta a szájához emelni.
- Szerintem vannak olyan kérdések, mint amiket én kérdezek. Az én kérdéseim régebben a te kérdéseid voltak. Nem tudom, milyen régen.
- Nem olyan nagyon. Nem kilencéves voltam, amikor föltettem őket.
- Viszont te már a válaszokat is tudod.
Az öregember felállt a székből, lement a lépcsőn.
- Mit gondolsz, jó ember nem akarhatja, hogy a többi ember féljen?
Előbb az öregember szemét nézte hosszan, aztán a kislány felé fordult. Leült a lépcsőre, rákönyökölt a következő fokra.
- Nem. Nem akarhatja.
- Látod, te is tudod a választ. A baj csak az, hogy a kérdések és válaszok folyama nagyon hosszú, de majdnem mindig a kérdés az utolsó. Mert majdnem mindig eljutunk egy válaszhoz, amit követ egy olyan kérdés, amire már nem ismerjük a választ.
- És erre az a kérdés, hogy miért. Ami meg azt jelenti, hogy nem jó a válaszom. Igaz?
- Lehetséges. Gyere velem.
Az öregember a szikomorfához ment, letépett egy levelet. Leszakított belőle egy darabot.
- Itt érj hozzá az ujjaddal. Éppen csak nyald meg. Milyen?
- Keserű.
- Emlékszel, azt mondtam, a galamb azért dühös, mert nem szereti a keserűt, a pinty viszont szereti, és alig várja, hogy a galamb elrepüljön. Pedig nem is tudom, milyennek találja a galamb a levél ízét. Lehet, hogy az, amit mi keserűnek tartunk, neki teljesen íztelen, és azért mérgelődik, de az is lehet, hogy van olyan keserű íz, amit mi nem ismerünk, mert ha megízlelnénk, esetleg belehalnánk, a galamb viszont azt szereti, a szikomorfa levele meg túl enyhe neki. Mintha te azt mondanád, a méz nem elég édes. És az is lehet, hogy a pintynek meg ez az édes. Az is lehet, hogy a pinty egyszerűen nem szereti ezt a zöld színt, és megvetését fejezi ki a csőre kopogtatásával. És az is lehet, hogy a galamb csak játszik a levéllel, meg az is, hogy ebből a levélből kell kiszakítani egy csokorra valót, mert a párja annak örül. És még nagyon sokminden lehetséges, de mi csak azt tartjuk lehetségesnek, amiről azt gondoljuk, hogy az a valóság.
Visszamentek a ház elé.
- Lehet, hogy van olyan ember, aki szeret félni? És akkor a jó ember miért ne akarná, hogy féljen, aki szeret félni?
Megállt a lépcső legalsó fokán. Forgatta a levelet, a szájához emelte, megnyalta.
- Lehet, hogy van olyan ember?
- Lehet.
Az öregember leült az udvaron álló székbe.
- Tanulj görögül.
- Ezt a levelet elvihetem?
- Vidd el, persze. Hogy értetted azt, hogy a Tóra, amit mi olvasunk, sok helyen nem olyan, amilyen régen volt?
- Más a papiruszok anyaga ugyanannál a szövegnél. Többféle van, olyan is, ami nemrég még a nádasban állt. És mások a szövegek és a nevek azokon a papiruszokon, amiket a tárgumhoz szereztem most nemrég, amikor a mamámnak kezdtem felolvasni. Először apám tekercseivel hasonlítottam össze, aztán bementem a jesivába, ott semmit sem találtam. A kafarnaumi bét knesszet könyvtárában is végigsimítottam a papiruszokat, azoknak is más volt a tapintása. Legalább háromfélét láttam, mindegyiket más korban írták, és mindegyiken más volt a szöveg. Én ehhez nem értek igazán, hogy melyik milyen idős, fölmentem Qumránba. Ott előbb egy íróemberrel beszéltem, az elküldött valami nagysághoz, az egy még nagyobb nagysághoz. Az azt mondta, nem is érti, miről beszélek, ezek ezeréves iratok. Aztán elzavart. Amit három éve olvastam, az tényleg elég réginek látszott, persze nem ezerévesnek, abban még szólhattál istenhez. Amit most olvastam, ugyanazon a helyen már csak a papokhoz szólhatsz.
- Ők majd elmondják istennek helyetted – mondta Szedekiás –, ez iszonyatos.
Mirjam lement vele a tópartig.
- Visszajössz majd?
Közelebb lépett a kislányhoz.

-  Szeretnék.