Keresés ebben a blogban

2018. február 19., hétfő

Ellenzékben

Azt tetszik kérdezni, miért foglalkozom már harmadszor vagy negyedszer egy ifjú csődtömeggel, egy nyírott szakállú pubival, egy ostoba, kellemetlen nyüzsgönccel, akit a csősznek már régen ki kellett volna zavarnia ebből a szétrugdosott és összehugyozott homokozóból, amit magyar politikai- és közéletnek vagyunk kénytelenek nevezni? Nem azért, mert úgyszólván mindenben a falusi futballistára emlékeztet, amiben nem, abban rosszabb, ennek a csúti dagadt brigantinak legalább nem volt fazonírozva a szakálla, és ez a nyavalyás vidéki furkó legalább buta volt, mint az éjszaka, abban a sötétségben, ahol felnőtt, csekély esélye sem lehetett arra, hogy többé kevésbé ember módjára viselkedjék. Jó, ez a momentumos istenverése is buta, méghozzá reménytelenül, mert már most, huszonéves korában nem bír kilátni a fejéből néhány centinél messzebbre. Meg gyáva is, mint a szotyolaköpködő példaképe (talán még nem tudja, hogy az, mert annyira stupid, hogy nem veszi észre, mennyire pontosan utánozza), olyan jó volna, ha valaki dobbantana egy hangosat és azt mondaná, hu!, akkor biztosan elszaladna... Á, nem jó, az ilyen kussol egy ideig, aztán kidugja az orrát, körbeszaglászik, és ha érzi, hogy ugyanaz az áporodott bűz veszi körül, amihez szokva van, megint előmászik. Mint a példaképe tette, midőn az akkori bűz kissé oszlani kezdett, és oxfordi ösztöndíj szaga kezdett lengedezni a pöcegödör felé.
Ez a momentumos mamakedvence most ökölbe szorítja a kezecskéjét és fenyegetődzik. Hogy ő majd ellenzékben mi mindent fog csinálni. A nyavalya törje ki, ha valaki hülyének született és azóta folyamatosan romlik az állapota, azt valahogyan távol kell tartani a nyilvánosságtól, a környezete nem veszi észre, hogy kártékony az istenadta! Van itt elég baj, nem kell ide egy ilyen, nálam türelmetlenebb emberek mindjárt elkezdik szapulni a mai fiatalokat, pedig a fiatalokkal nincs baj, csak ez az egy ilyen szánalmas. Meg talán a "párttársai", akiknek már akkor kellett volna tiltakozniuk, amikor kibújt belőlük ez a momentum nevű konglomeráció, de nem tiltakoztak, hanem beleléptek.
Szóljon nekik valaki, hogy ha ezt bírták kitalálni, hogy majd ellenzékben, akkor egy meleg téglával a hónuk alatt üljenek be egy sötét sarokba, és addig várjanak, amíg elmúlik. A baj csak az, hogy az ilyeneknek nem szokott elmúlni, az ilyenekből lesznek az ország miniszterelnökei.

2018. február 8., csütörtök

A hazugságok adminisztrációja

Nekem azt többen is mondták még gyerekkoromban, hogy azért nem praktikus összevissza hazudozni, mert az ember egy idő után elfelejti, kinek miről mit hazudott, belezavarodik és kész a baj.
Igen, azt hiszem, ez nem fog menni, nekem ez eddig nem jutott eszembe, egy folyamatos hazugságra épített rablássorozatnak egyszerűen azért kell összeomlania, mert nem lehet adminisztrálni. Van az a módszer, amit még a múlt évezredben mondtam el többször több rádióműsoromban, hogy a csúti tróger nem védekezik és nem magyarázkodik, hanem csak azt mondja: igen, és? Tudniillik mikor bele akarják verni az orrát valamibe, amiről kiderült, hogy nem igaz, csak annyit mond: igen, és? Akkor úgy gondoltam, ennél nagyobb arcátlanság nem létezik. Pedig létezik. Most már semmit sem mond.
Ez működött eddig. És talán még egy ideig (nagyon rövid ideig) működni is fog.
De azt nem lehet, hogy a nagytestvért is megpróbáljuk átvágni. Az nem olyan türelmes, mint "Brüsszel". Semennyire sem türelmes. Pakssal nem lehet viccelni.
Csak egynek kell borulnia a rengeteg közül. A többi omlik utána.
Érdekes, én eddig mindenkit megsajnáltam azok közül, akik nekem valami módon rosszat tettek, talán ezért is nem vagyok képes amúgy rendesen bosszút állni. Eddig mindig elég volt látnom az összeomlást, legyen az rendszer vagy ember, már nem haragudtam.
Ezt a csúti gazembert nem tudom sajnálni. Nem tud olyan történni, amiért megsajnálnám. Én embertől ennyire még nem undorodtam. Még attól a proliarcú keleti despotától sem.
Annyira nem, hogy drukkolok neki.
Talán ő el bírja takarítani ezt a gusztustalan sejthalmazt.

2018. február 7., szerda

A kihallgatás

Zero Dark Thirty. Ez egy filmcím. Karhryn Bigelow rendezte. Mostanában sűrűn jut eszembe a kezdő képsora.
Egy kihallgatótiszt bemegy egy sötét barakkba, aminek a tetejéről port kavarogtató fénynyilak lőnek be. A tiszttel együtt érkezik egy fekete csuklyás alak is. A barakk végében csuklóinál fogva kikötött rab. A kihallgató odaáll elé.
- Nézz rám! Nézz rám, ha azt mondom, mert fájni fog! Ha lelépsz a matracról, fájni fog. Ha hazudsz, fájni fog!
Egyelőre ennyi.
Megmondom, miért jut eszembe sűrűn ez a jelenet.
Van valaki ebben az országban, egy nagyon bátor ember, aki évtizedek óta folyamatosan küzd, és mindenki mást is küzdelemre sarkall. Ugyancsak évtizedek óta folyamatosan hazudozik. Az idő múlásával egyre nagyobbakat tódít, a buta, elhízott, beszédhibás arcából mind nagyobb marhaságok törnek elő, évszázadok óta elavult, évszázadokkal ezelőtt is csak a szerencsétlen, tanulatlan emberek ámítására való, bombasztikus közhelyek. Most legutóbb azt mondta, hogy "emberi méltóság, egészséges családok, erős nemzeti kötelék és szilárd hitbéli közösségek nélkül nem állhat fenn Magyarország".
Namármost. Azt egy évtizedekkel ezelőtti interjúból tudhatjuk (ma is letölthető), hogy az illető harcost a papája agyba főbe verte meg ilyesmi, a faluról és az ottani körülményekről most nem közlök részleteket, a lényeg az, hogy a nagy küzdőnek az emberi méltóságról és az egészséges családokról még fals képzetei sem lehetnek. Intézkedésein meg is látszik, mit gondol az emberi méltóságról és az egészséges családokról most, midőn Magyarország még az Európai Unió tagja. Nem nehéz anticipálni azt az intézkedéssorozatot, ami akkor következik, ha a küzdő végre kilépteti az országot az Unióból, megszüntetve ezáltal mindenféle külső kontrollt is.
Az erős nemzeti kötelékről való látomások lényege a nagyjából négymillióra tehető nyomorgó állampolgár nemzeti kötelékeinek szakítószilárdságán mérhető, a nagy nemzetvédő harcosnak a velük való kapcsolatán, az irántuk való érzésein.
A szilárd hitbéli közösségekkel végképp nem tudok mit kezdeni, ez még a középkorban is értelmezhetetlen lett volna. Az eredőjét viszont ugyancsak ismerjük, a "csuhások", a "térdre, imához" kezdetű múltbeli megnyilvánulásokból.
Kezdjük talán ezzel az utolsóval.
A helyszínt és a körülményeket leírtam. Zero Dark Thirty. A rabot kell behelyettesítenünk.
- Mit jelent a szilárd hitbéli közösség? Ha hazudsz, fájni fog.
Innen mindenki maga folytatja, nem segítek. Csak tessék eljátszani a gondolattal.
Még egyszer: még nem történt semmi. Csak bejött a kihallgatótiszt. Félhomály, poros fénynyilak, fekete maszkos kísérő. Annak kilátásba helyezése, hogy fájni fog.
- Mit jelent a szilárd hitbéli közösség?
Jönne a következő kérdés: mi az emberi méltóság, milyenek az egészséges családok, mit kell tudni az erős nemzeti kötelékről?
Mit tetszik gondolni, volna még értelme föltenni ezeket a kérdéseket?
Volna még kinek? Úgy értem, beszélni, válaszolni képes alak, aki még áll a lábán, és bír tovább hazudni?








2018. február 6., kedd

Öröm bűvös égi szikra

Ezt itt majdnem órára pontosan négy hónappal ezelőtt tettem föl ide (Jóreggelt Európa - 2017. október 7. A legekről). Csak azért, hogy mutassak valami szépet és fölemelőt. Most előkerestem, mert egy másik flashmob kapcsán eszembe jutott valami más is.

Nincs olyan, hogy legjobb. Vagy legszebb. Van legmagasabb hegy meg legmélyebb tengerárok, megmérték, tudjuk, hogy van, némelyek ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy megmásszák meg hogy lemerüljenek, remek dolog bizonyára, nehéz lehet, fizikai teljesítménynek (munka szorozva idővel, ha jól emlékszem) egyszerűen fantasztikus, aki megmászta meg lemerült, az nagyon büszke lehet rá, haszna nagyjából nulla. Úgy értem, az emberiség szempontjából.
Aztán vannak a sportban számon tartott világrekordok, oszposz mint a hegymászás - a világ fejlődése egy millimétert nem mozdul előre a leggyorsabbtól, sem a legmagasabbra ugrótól, sem a legmesszebb dobótól, sem a bármilyen világbajnoktól. Elismerendő, ezeknek van szórakoztató funkciója, valamint az is elismerendő, hogy engedi a változatosságot, amennyiben mindig valaki más a világbajnok, és mindig jobb a világcsúcs, ellentétben az alapjában véve unalmas Mount Everesttel és Mariana (vagy Kermadec-Tonga) árokkal.
Az emberi kultúrát előrevivő holmiknak nincsenek legjei. Az egzakt tudományok nem ismerik a legnagyobb számot, a legkisebb természeti törvényt, a legbonyolultabb élő szervezetet. A legjobb vers, a legszebb zene, a legnagyobb regény nem létezik, a legmagasabb épület is csak a bulvár számára épül, a hülye megrendelőnek szempont, az építész mással van elfoglalva.
Ezeket csak azért bocsátottam előre, mert most meg akarom mutatni, a legnagyobb zenemű leggyönyörűbb előadását. Mellesleg tényleg sokan gondolják úgy, hogy Beethoven IX. szimfóniája a zeneirodalom csúcsa, nem is igazán alaptalanul, tényleg ott van a legzseniálisabb 100 (200, 500) között. Más kérdés, hogy ki milyen alapon hitelesíti ezt a rekordot.
Na szóval. Nézzék, hallgassák meg ezt itt lent, és ha a vége felé elszorul a torkuk, és feltolul az a mondat, hogy ennek nincs felemelőbb előadása, akkor ne szégyelljék.
Pedig ez a mű nem is így van a kottában. Olykor be kell várni az érkező zenészeket. De figyeljék meg, mindenki kotta nélkül játszik és énekel. Ázsiában egy európai zeneművet. Nyilván nem hibátlan és nyilván van ennél pontosabb, tökéletesebb előadás. De megindítóbbat, az emberiség fejlődését illetően reménykeltőbbet nem ismerek.






Aztán még ideteszek egy részletet egy másik írásból (Kolozsvári Szalonna - 2018. február 6. Tamás Róbert: Semmi másról nem szól az egész ország, mint a fideszes pártkatonák feneketlen pofátlanságáról):

Ha a pedagógusok jobb oktatási feltételeket keresnek, akkor azonnal jön valamelyik seggnyaló és kijelenti, hogy a pedagógusok szóvivőjének a nagyapjának a keresztlánya nyilas volt. Ha a diákok tüntetnek, akkor is találnak egy szülőt, testvért, nagyszülőt, szomszédot, aki valami módon mocskolható.
Soha nem szempont, hogy bármin is változtassanak úgy, hogy az az ország lakóinak jó legyen. Soha. És soha nem képesek értelmes választ adni, nem az adott témára reagálnak. Mindig személyében támadják azt, aki kritikát gyakorol, változást szeretne, vagy akár megvalósítható ötlettel áll elő.
Semmi másról nem szól az egész ország, mint a fideszes pártkatonák feneketlen pofátlanságáról. És arról, hogy itt bizony sem civil szervezet, sem bármilyen tömörülés, sem pedig mezei polgár nem nyithatja ki a száját. Mert akkor megfenyegetik, megalázzák, eltiporják. Erről szól maga a Fidesz: elfoglaltuk az országot, a miénk. Itt sem véleménye, sem kérése, sem ötlete nem lehet senkinek, mert az veszélyes. Hová is vezetne az, ha tűzoltók, tanárok, diákok, szülők, buszvezetők, ápolók, vagy egyszerű alattvalók mindenféle igényeket támasztanának a kormánnyal, vagy akár az önkormányzatokkal szemben? Még a végén rájönnének, hogy joguk van ehhez. Még rászoknának, hogy elvárásaik is lehetnek, nem csak a pénzt kell termelniük az urak fizetésének és úri életének biztosítására. Még a végén vérszemet kapna a jobbágyság és elkezdenének gondolkodni azon, hogy ez így bizony csak annak a néhány pártkatonának jó, akik felmásztak a biztonságos polcokra.
Így kell ezt. Csírájában eltaposni az önállóskodást. Ez egyáltalán nem szentendrei kuriózum. Mindenhol ez megy, az egész országban. Csak az nem látja, aki nem akarja.

Ehhez már csak egy kérdést tudok hozzátenni: kinek van kedve ma Magyarországon olyat összehozni, mint a fenti flashmob? Öröm bűvös égi szikra, Elysium lánya te, Áldozati lángot szítva Vár hívőid serege.
Ki tud itt örülni az életnek? A büdös bunkó szotyolaköpködő és a seggnyalók, akiknek a kulturális szintje a megye kettő? A baromfiszaros udvarra esetleg kihallatszott a Jó ebédhez szól a nóta. Megjöttek a fehérvári huszárok. Hátizsák, pantallón kívül hordott ing a tokától induló sörhason, kolbásztöltés, pálinka szlopálás, az öltözködési és gasztronómiai legfelső szint a virslizabálás sötétkék öltönyben egy bécsi utcán.
A többiek? Az országlakosok?
Vigyázz! Igazodj!





2018. február 4., vasárnap

Fából vaskarika

Ifj. Vidnyánszky Marton Lászlóról: „elfogadom, hogy elítélték, de azt nem, hogy kivégezték” - ez az egyik hírportál szalagcíme.
Rokonszenves megnyilatkozás egy ifjú színésztől. Még egyet is értek vele. Ezeket az embereket tényleg kivégezték, köztük a világ egyik legkiválóbb színészét, Kevin Spacey-t is, akitől valószínűleg életfogytiglan vették el a munkáját, valamennyire ezzel együtt az életét is. Nem tudom megítélni, arányban áll-e a büntetés az elkövetett bűnnel. Azaz legalább annyira meg tudnám ítélni, amennyire a jogászok hivatalból megtehetik (semmivel sem vág jobban az ő szakmájukba, mint az enyémbe), de fölösleges, mert az ítéletet a szakma hozta meg, hivatkozva (vagy nem is hivatkozva) a közönség nyomására. Elévülni meg valószínűleg akkor fog, amikor már senki nem él azok közül, akik ezt akár csak olvasták a napi hírek között, amiből következik, hogy akkor nem él már a bűn elkövetője sem.
Hogyan jutottunk idáig? Mindig így volt? Ugyanazon a hírportálon olvastam egy másik cikket, amiben az egyik áldozat férje, egy rendező mondja: "A rendező felelőssége, hogy ez ne történjen meg. A rendezői színház léte nem ad felmentést az etikai határok átlépésére."
Azt nem. Csak lehetőséget. A rendezői színház, az adja. Azt tetszik kérdezni, az mi.
A forgalomirányító uralma. Az alkotó és a reprodukáló közé tolakodó nyüzsgönc, aki néhány évtized alatt elérte, hogy őt tekintsék a legfontosabbnak, a legnagyobb súlynak, aki az arroganciájával szétdúlta a szakma belső rendjét, és aki még mindig nem veszi észre, hogy a léte "nem jön át a rivaldán". Azaz a közönség magasról tesz rá, ki rendezte az előadást, a közönség sok évtizedes belső rémuralom után is a színészre és az íróra vált jegyet. Viszont a rendező dúlásának reakciójaképpen távozik a színházból a szünetben - vagy be sem megy a rendező "koncepciójára", anélkül, hogy tudná, ki tette tönkre az élményét.
Magyarországon elég közelről követhettem a tendenciát, hogyan lett despotává, élet-halál urává, még a színigazgató által is zabolázhatatlanná a színházi rendező. Annak az átalakulásnak voltam tehetetlen szemlélője, amit az én nemzedékem vitt véghez, az "átkozott negyvenhármasok" (a mai napig így hívja ezt a viszonylag szűk brancsot a színésztársadalom).
Az alkotás és annak megjelenése között (talán a festőművész és az ötvös-ékszerkészítő kivételével) általában ott van a valamilyen közvetítő. Olykor többféle is. Súlyát, fontosságát, ha tetszik, nélkülözhetetlenségét tekintve is többféle. Érdemes vázlatosan áttekinteni ezeket. Az építész és az építőmunkás (azaz a kész produktum létrehozója) között ott van a pallér (építésvezető), a szobrász és a kész mű között többnyire a kőfaragó, az öntő, a formakészítő. Az iparművész mellett az üvegfúvó, az asztalos, a szövőmunkás, a szabó, a díszletfestő és így tovább. Az író a kiadónak küldi el a kéziratot, lektor, kézirat előkészítő, tervező, nyomdász, korrektor dolgozik rajta, mire könyv lesz belőle. A zeneművészet kicsit más, a muzsikus inkább társalkotó, mint közvetítő, zenekari darab esetén még ott van "kettejük" között a karmester (ha kórus is szerepel, a karnagy).
Tessék végignézni a listát - az alkotó által létrehozott produktumon a "közvetítők" (beleértve a legnagyobb önállóságot jelentő karmestereket is) semmilyen mértékben és semmilyen formában nem változtatnak, úgy is mondhatnám, meg sem fordul a fejükben, ha megkérdeznék bármelyiküket, nem is értenék a kérdést.
A színházi előadás valamelyest a zenéhez hasonlítható. Az alkotó ebben az esetben az író, a társalkotó (aki nélkül az előadás nem jöhetne létre, ahogyan a muzsikus nélkül sem képzelhető el a zenemű megjelenése), a magát a szó szoros értelmében az alkotás folyamatába tevő művész a színész. És itt van a förtelmes és felháborító kivétel, az egyetemes művészettörténet kakukkfiókája, a "fészekben" uralkodó, agresszív, felfuvalkodott idegen, a színházi rendező. Mely foglalkozás valamikor éppen olyan volt, mint a karmester - közvetített az alkotó és a társalkotó között, értelmezett és irányított, ahogyan a pallér vezényli az építést.
Nem érzem feladatomnak az elemzést, mi a fene váltotta ki ebből a bandából (tisztelet a kivételnek) a hatalmi tébolyt, aminek következtében meggyaláznak irodalmi műveket, és terrorizálnak élő és érzékeny embereket. De abban bizonyos vagyok, hogy ennek valami módon véget kell vetni. Valahogyan a tudomására kell hozni ennek a kártékony bagázsnak, hogy az írói művekben véghezvitt rombolás (ideértve az operairodalom librettistáinak és zeneszerzőinek az alkotásait) akkor is bűncselekmény, ha még nem szerepel a bírósági gyakorlatban ennek az elítélése. Ahogyan az is bűncselekmény, amit egyelőre "zaklatás" címszó alatt tárgyal a világsajtó (ifjú Vidnyánszky distinkciójának a méregfogát talán éppen azzal lehetne kihúzni, ha nem a népítélet kenné szét a felismerhetetlenségig a jogilag meghatározható és ilyenformán jogilag ítélhető bűncselekményt, kizárva ezáltal a lehetőséget a bűnhődésre és általa a rehabilitációra).
A rendezői színház léte nemhogy nem ad semmiféle felmentést, az önmagában a teljes képtelenség, önmagában a bűncselekmények sorozatának keltetőtelepe. Azt kell megszüntetni, a rendezői színházat. 







2018. február 1., csütörtök

Mit szentesít a cél? 2.

Heller Ágnes megint jobbikozott egyet. Január 25-én már elmondtam röviden a véleményemet (Mit szentesít a cél? - Jóreggelt Európa), akkor még név nélkül. Most megint azt mondta, a jobbikkal kell szövetkezni (vagy valami ilyesféle kifejezést használt). Nem ismerem őt személyesen, messziről tartottam mindig nagyra, olyan nagyra, amennyire csak kevés embert. Bizonyára jó volna beszélgetni vele erről, nyilván van valami racionális magyarázata. Amit elképzelni sem tudok. Majdnem azt mondtam, erre nem létezik racionális magyarázat, dehát az övét nem ismerem, akkor pedig ilyet nem mondhatok. Egy ismerősöm azt állítja, neki szabad ilyet mondania. Hát ez így elég sovány. Úgy kell ugyanis érteni, hogy egy zsidó legitimálhat nácit. Különösen egy holokauszt-túlélő. Lehet. Bár nem hiszem, hogy ez magánmegbocsátás kérdése volna.
Élt egy színész Magyarországon, akivel én igen jó viszonyban voltam, tehetségesnek tartottam, hívtam a Rádióba különféle szerepekre, verset is mondott - politikáról, világszemléletről sosem beszéltünk. De ha beszéltünk volna, akkor is addig a felületig jutunk csak el, ami a létező szocializmustól való undort jelentette. Aztán kitört a szabadság - legnagyobbrészt a gondolkodáshoz nem szokott emberek számára, és az én színészemről hamarosan kiderült, hogy ő ezt a náci és nyilas eszmék felszabadulásaként értelmezi. Egyszer még 1994-ben elkuncsorgott hozzám, azt hitte, a szocialisták győzelme nekem kedvez, ha annyira nem bírtam elviselni az első négy évet, majd mikor rájött, hogy én annak a bandának sem vagyok a kegyeltje, nem láttam többé. Egyszer találkoztunk a Múzeum körúton, nem ismert meg. Nemrég meghalt. Így már sosem fogja megtudni, hogy én akkor bizonyára visszaköszöntem volna, de vele semmilyen közösséget nem vállalhattam, mert én mélységesen egyetértettem a nürnbergi ítéletekkel. Amik nem elsősorban a tetteket büntették, hanem a mentalitást. A háborús bűnök azért nem évülnek el (egyebek között), mert a mentalitás változatlan. Az megmarad és tovább fertőz olyanokból is, akik még nem is éltek a nürnbergi perek idején, mint például az említett színész. Meg a csúti gazember, aki egyelőre még csak a végtelen butaságából és aljasságából eredően gyilkolja halomra az embereket és éhezteti a gyerekeket, de ha most "nyer", akkor valószínűleg eggyel előbbre lép.
Mindenki úgy éli meg a nácizmus köztünk pusztító, naponta az arcunkba bűzölgő megnyilvánulásait, ahogyan akarja. Mondhatnám, magánügy. Mindaddig, amíg a megengedő, a náci eszméket legitimáló magánvéleményét magában tartja. Ahogy nagy nyilvánosság előtt ad hangot a saját, személyes félrenézéséről szóló politikai programjának, az a ragály terjesztésével ekvivalens.
Ismerősöm azt mondta, akkor én most meghosszabbítom ennek a hordóhasú brigantinak az uralmát, mert elvetem az eltávolításának egyetlen lehetséges megoldását.
Nem. Egyszerűen azért, mert ez nem lehetséges megoldás. Szerintem. Meg az emberi jogok egyetemes nyilatkozata szerint, meg a nürnbergi ítéletek szerint, meg az általános etikai szabályok szerint.
Ettől persze még lehet valakinek más a véleménye. Az eredmény minden esetben ugyanaz (lásd a január 25-i bejegyzést).

P.S.: Bocsánat, majdnem elfelejtettem: a jobbik "támogatásának" lehet még egy eredménye. A választásokon győztes egyik náci bagázs (mindegy, a kettő közül melyik) koalícióra lép a másikkal. Akkor a kormánypártoknak nem kétharmada, hanem kis híján száz százaléka lesz. Mondjam, mi következik ebből?





2018. január 30., kedd

Párbeszéd trombitára és szteppcipőre

Most ment el Laci barátom és mentorom a paraszti munkában, meg egyáltalán, minden kétkezi tevékenységben, akitől 3 éve, mióta falusi lettem, tanulok élni és látni a természetben, azt kérdezte, kire fogok szavazni. Azért kérdezte, mert tudja, hogy én sem tudom. Rá nem szavazhatok, pedig ő aztán gatyába rázná ezt a szerencsétlen országot, dehát ki kérdezi meg tőle, mit kellene tenni.
Úgyhogy most szünet. Mutatok egy igazi zsenit. Évtizedeken át úgy látszott, akármilyen nagy is a verseny a trombitások között, a legnagyobb mindig Miles Davis marad. Na jó, esetleg Dizzy Gillespie. Meg aztán még mondták a régiek, hogy King Oliver és Buddy Bolden... Aki kicsit is jártas a jazzben, az tudja, hogy zongorán, trombitán, alt és tenorszaxofonon mindig előkerül egy újabb legnagyobb, ezeken a hangszereken annyira sem lehet elsőt hirdetni, amennyire bármi másban (pedig bármi másban sem lehet, kivéve a bariton szaxofont, mert ott Gerry Mulligan tényleg fölötte áll mindenkinek).
Jó ideje (voltaképpen az első jelentkezése óta) figyelemmel kísérem Wynton Marsalis pályafutását, az első pillanattól fogva gyanús volt, hogy itt valaki olyan érkezett a jazz világába, amilyen még nem volt. Händelt játszott (a Kathleen Battle nevű világcsodát "kísérte"), van Haydn trombitaverseny felvétele - dehát ilyesmiből van több is, mondhatják és igaz is. André Previn hamarabb lett világhírű jazz-zongoristaként, mint mielőtt karmester lett, Benny Goodmannél tökéletesebben a mai napig nem játszotta el senki Mozart Klarinét-ötösét és Klarinét-versenyét, a magyar fővárosban is járt klasszikus koncertzongoristaként Keith Jarrett és Herbie Hancock, hogy csak néhányat említsek a jazzesek komolyzenei kirándulásai közül.
Igen ám, de a Haydn Trombitaversenynek az egyetlen olyan felvétele, amiben semmilyen gikszer sincs, Wynton Marsalis-tól való. Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét képesek legyünk felmérni, tudni kell, hogy trombitán úgyszólván lehetetlen gikszermentesen játszani - kórusban elképzelhető, szimfonikus zenekarban és big bandben is, de bonyolultabb frazírozást igénylő szólóban a hangszer játékmódja miatt szinte képtelenség (a trombita felhangok megszólaltatására képes, a három ventil csak korlátozott mértékben járul hozzá a kromatikus hangok megszólaltatásához, az elsődleges hangváltó "eszköz" az ajakformálás, azaz a levegőrés módosítása, például oktávugrásnál). Wynton Marsalis technikája valószínűtlen és egyben érthetetlen nemcsak a magamfajta laikus számára, a hivatásosok sem értik. A jazztörténetben nem ismerek hozzá fogható muzsikust és az úgynevezett komolyzenéből is csak egy jut hirtelen eszembe: Leonard Bernstein. Marsalis mindent tud a zenéről és ezt a hihetetlen tulajdonságát azzal is kiegészíti, hogy fantasztikus ötletei vannak, azaz zenei szerkesztőként is utolérhetetlen és utánozhatatlan.
Ideteszek egy részletet egy koncertsorozatából, a Jazz at Lincoln Center Orchestra című elképesztő ötletparádéból. Előtte (a könnyebb tájékozódást segítve) annyit, hogy a 30-as évek derekán egy még alig ismert, olasz bevándorló családból származó süvölvény (Louis Primának hívták, 1956-ban robbantotta fel a slágerlistákat a Buona sera signorinával) írt egy jazz-zeneszámot, amit valószínűleg a legtöbben és legtöbbször játszottak el azóta, először az akkor már nagynevű Benny Goodman, Sing, sing sing a címe. Éppen az ő előadása határozta meg az összes többit: dobosának, Gene Krupának az akkor vadonatúj ritmusképlete és Benny Goodman leheletszerűen kezdődő, majd sikoltásban végződő klarinétjátéka. Ez így együtt adhatta az ötletet Wynton Marsalis-nak, hogy meghívjon négy kiváló klarinétost (az ötödik a zenekar saját muzsikusa), és az ő szólóikkal töltse ki a (szerintem igen rövid) játékidőt. (Marsalis a felső sorban, a trombitakórusban - szemből nézve - a balszélső.)


Tudom, nem illik ilyen hosszú zenéket iderakni, de ezt úgy sem lehet másképp meghallgatni, csak ha valaki tényleg ennek szenteli a teljes figyelmét, azaz időt kell rá szakítani (akár majd csak a hétvégén). Viszont ha már egyszer sikerült, akkor lesz még 18 percük arra, hogy megnézzék és meghallgassák a jazztörténet első koncertáló improvizációsorozatát, mely párbeszéd egy trombita és egy sztepptáncos között zajlik (8 perc 35 másodpercnél kezdődik). Nézzék ezt a két embert, ahogy követik, kitalálják és megfejtik egymás gondolatait, ahogyan feltesznek egy kérdést, és ahogyan megvárják a választ, hogy aztán föltegyék a saját kérdésüket.
Nézzék és legalább 18 percig ne gondoljanak a világ gondjával.