Keresés ebben a blogban

2017. november 23., csütörtök

Azt mondom itt lent, mindegy, mit mondok. Ne higgyék el!

Ez itt egy május 20-i bejegyzésem pontos és teljes másolata.
Egy éven belül másodszor hajítanak ki a mi pénzünkből milliárdokat egy olyan akcióra, amit senki nem volna képes megindokolni, ha valaki kérdezné, minek kell ez, dehát nem kérdezi senki, mert nincs is, aki kérdezhetné.
Most új "rekord" született, ezt már nem számítottam ki, mekkora mennyiséget jelent. Elég a félévvel ezelőtti is. Esetleg értesítsék a gittegylet gittrágóját, mennyi papírt kellene látnia a jövő héten... affenét értesítsék. Minek? Nem mindegy, mit lát? És nem mindegy, mit mond?
Az is mindegy, hogy féléve ezt itt fölraktam. Talán ha összeszedném a hét mesterlövészt... dehát azok közül sem él már senki. Pedig beállnék közéjük. Elzavarnánk ezt a vérszívó, élősködő bandát. Azt tetszik kérdezni, hová? Megoldanám.
Na szóval, ez itt a májusi:

"Eddig egymillió-ötszázhatvanezren küldték vissza a nemzeti konzultációs kérdőívet, ami minden eddiginél magasabb részvételt jelent, „ilyen még nem volt”. Ez sokkal több, mint amennyien a baloldalra szavaztak 2014-ben, és sokszorosa annak, amivel a Momentum „megfúrta az olimpiai pályázatot” – mondta a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára pénteken Sopronban."

Ezt mondta egy parlamenti államtitkár, egy olyan párt katonája, amelyik párt évtizedek óta többet hazudik, mint ahányszor levegőt vesz, amelyiknek a kérdései is hazugságok, például ebben a bizonyos levelezésben.
De én most abból indulok ki, hogy ez igaz. Elvégeztem egy számítást, ideírom az eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen tévedhetek a számokban, de nem nagyságrendileg. Azaz majdnem pontosak az adataim.
Ez a papírmennyiség nagyjából 32 tonna. Ha egymásra helyeznénk az összes levelet, az körülbelül 3150 méter magas tornyot képezne. Lévén ez képtelenség, el kell osztani, mondjuk 3 méter magas oszlopokra, ez 1050 ilyen oszlopot jelent. Préselve.
Megnézhetném azokat a visszaküldött leveleket?

2017. november 22., szerda

Egyelőre elemzés nélkül való állítás, de fontos

Csak egy gyors és rövid reakció, majd még visszatérek a dologra, de most muszáj annyit mondanom: nincs a fidesznek kétmilliós tábora. Most olvastam nagyon jó szerző írását, elemzi a jövő választási esélyeit, sokadikként írja le ezt a számot. N i n c s  a n n y i ! ! !
Legföljebb a negyede, de szerintem az is sok. Ebben az országban rengeteg az iskolázatlan ember. Sok a rosszindulatú, buta alak is. De nincs kétmillió megveszekedett náci. Ahhoz ugyanis, hogy valaki meggyőződéses, tántoríthatatlan fideszes legyen, ádáz potenciális gazembernek kell lenni.
Ebből a fajta ócskalelkű, embertelen senkiháziból nincs annyi. Nincs kétmillió.

A hittanról

Összeszedtem némi borsót, amit négy és fél évvel ezelőtt hánytam a falra, most újra fellódítom. Molnár Bálint írt egy nagyon fontosat (Kolozsvári Szalonna, 2017-11-22) talán a legfontosabbról, ami ennek a tömeggyilkos hordának (a kormányra gondolok) a leggyilkosabb kártevése, idézek tőle: "Miközben a magyar gyerekek semmivel sem butábbak, ostobábbak, mint finn vagy szingapúri társaik, a fidesz-féle alattvaló-képzés, az istenverte hazafias nevelés, a hittan és a hátrafelé nyilazás erőltetése versenyképtelen, leszakadó, szarul teljesítő, az egyéni készségek tekintetében megnyomorított, a lexikális tudást alkalmazni képtelen emberanyag hagyja el az iskolák padjait."
Valamennyi közül a legförtelmesebbről mondanék itt most megint valamit, az összes többinek az alapjáról, ami teljesen lehetetlenné öli a gondolkodás képességének még a kezdeményét is - a hittan "oktatásról".

Hinni abban lehet (nem kell, csak lehet), amit az ember nem tud. A körülöttünk lévő világ megismerésében a nemtudás csökevény, fajunk életben maradásához egy eséllyel kevesebb. Minden egyes nemtudás egy-egy veszélyforrás, az ismeretekben lévő hézag. Amiben hisz az ember, azt nem tudja.
hit a nemtudástól való félelem jelzése, az ember, aki hisz, magasabb rendűnek véli a hitet, mint a tudást. A hit az ismeretlentől, a rettegéstől való menekülés. Isten majd megbocsát. Pedig nem. De az sem baj, mert ha mégsem bocsát meg, sőt ártatlant büntet, akkor arra azt mondjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek és jobb, ha ebbe mindenki belenyugszik.
És akkor a hitre bazírozó vallásról még nem szóltam egy szót sem, mint ahogyan arról sem, minő ostobaság a kettőt azonosítani. Hinni valamiben még valamelyest elfogadható, tényleg nagyon keveset tudunk a világról, sokféle fenyegetésnek vagyunk kitéve, az ember az a védtelen élőlény, amelyik nagyjából sejti, milyen kiszolgáltatott, és sokan tisztában vannak vele, hogy meg fognak halni. Az állatvilág egyetlen más fajának sincs haláltudata. Melléver a szíve, akkor az ember azt mondja, istenem segíts. Érthető, rendben van. Azaz nincs rendben, de a fejlődésnek ezen az ijesztően alacsony fokán ez szinte természetes.
A vallás az más. Arra nincs mentség. A katolikus büszkeségre például, amelyben a „hívők”, pontosabban a vallásosok azt hiszik, ők magasabb rendűek, mint az Andamán szigetcsoport bennszülöttei, akik kicsi fűkunyhókat építenek az istenüknek, és bizonyos időközönként belesnek, amikor az istenük odabent táncol.
Nincs a világtörténelemben az egyháznál kártékonyabb intézmény (az atlanti térség egyházairól beszélek, mindenféle keleti vallásokkal és egyéb hitvilágokat szipolyozó szervezetekkel nem foglalkozom). Nem szívesen mennék bele olyan vitákba, amelyek az egyház létének pozitívumait sorolják, cáfolandó az iménti kijelentéseimet, mert bár soha nem tettem a mérleg egyik serpenyőjébe az egyházi építészet, zene, képző- és iparművészet kétségtelen értékeit, a másikba meg a meggyilkolt embermilliók és a mentálisan megnyomorított milliárdok tetemeit, meggyőződésem, hogy ez a statisztikai súlyozás iszonyatosan lehúzná az utóbbi serpenyőt.
Ne-ne, ne tessék a boldog lelki szegényekkel jönni nekem, mert túlságosan egyszerű, alattomos és cinikus dolog a mennyek országát kínálni nekik valami megfogható és emberi alternatíva helyett. Az emberi faj elbutításában, megfélemlítésében és a fejlődésben való gátlásában soha semmilyen intézmény nem tudott olyan hatást elérni, mint az egyház.
Sosem kérdeztem meg a nagymamámat, mi lenne, ha én most inkább aludnék, és nem mennék el ministrálni, mert tudtam, hogy azt válaszolná, megverne az isten. A Jópásztor kápolnában istenfélelemre intettek minket, és én elsőáldozóként is, ministránsként is féltem az istent, egészen 16 éves koromig, amíg a sorozatos traumák után egy utolsó nagy megrázkódtatás meg nem szabadított a vallás förtelmeitől. Confiteor Deo omnipotenti, azaz gyónom a mindenható Istennek… dehát nem neki gyónom, hanem egy embernek, aki egy sűrű, cifra mintájú rács mögött ül láthatatlanul. Én tudom, hogy ez az, akinek én mindjárt ministrálni fogok, és most azt mondom neki, hogy tegnap káromkodtam, és ő azt fogja mondani, hogy a penitencia három Miatyánk. És akkor azon én elgondolkodom, és nem értem, miért vagyok én büntetésben minden este, amikor imádkoznom kell, hogy énistenem jóistenem becsukódik máraszemem deatied nyitvaatyám, mert ha a penitencia a gyónás után az imádkozás, akkor az imádkozás máskor is penitencia, azaz vezeklés, büntetés, azaz én folyamatos büntetésben vagyok pusztán azért, mert élek.
Tetszik érteni? Ezeket 6-7 éves koromban már nem értettem, de akkor kénytelen voltam elfogadni, mert a felnőtt világ fenyegetett, na mivel? Nem a maga erejével, hanem istennel. És én nagyon szerencsés voltam azzal, hogy 16 éves koromra 190 centi lettem és 85-90 kiló, és így többé nem kellett félnem a felnőtt erőszaktól, és így merhettem érvényt szerezni a kisgyerekkoromban felmerült kételyeimnek, és megszabadulhattam attól az istentől, amivel végül is – a jórészt gondolkodásra alkalmatlan felnőttek által – az egyház fenyegetett, de mi van azzal, aki nem mer szembeszállni a felnőtt világgal? Mert az végül is ilyen egyszerű kérdés ám, hogy meg tudtok verni vagy nem tudtok megverni. Nemcsak ott kérdés ez, ahol én felnőttem, hanem mindenhol a világon, csak az elit helyeken nem ilyen primer élmény, mondhatnám úgy is, a Rózsadomb hajdan valóban elegánsabb vidékein ezt nem vágták az ember pofájába. (Azért mondom, hogy hajdan, mert 1956. óta a Rózsadomb az egyik legbunkóbb része a városnak, azok a lumpenprolik és az ő leszármazottaik lakják, akik itthon maradtak, és egyszerűen beköltöztek azoknak az embereknek a lakásaiba, házaiba, akik elmentek, teszem hozzá, jó érzékkel, pedig akkor még nem lehetett tudni, mi lesz ebből az országból, ha egyszer lehetősége lesz az emberi életre. Hogy akkor éppen ezek a rózsadombi, furkósbotos lumpenek fogják leghangosabban visszakövetelni a harmincas évek rendszerét, amiben az ő felmenőik legföljebb az utcaseprőségig vitték ugyan, de legalább voltak zsidótörvények, és nyíltan lehetett zsidózni… na jó, ezt visszavonom, nyíltan zsidózni most is lehet.)
„Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.”
Ismerős?
„Ne vedd az Örökkévalónak, a te Istenednek Nevét álságra, mert nem hagyja büntetlenül az Örökkévaló azt, aki álságra veszi az ő Nevét.”
A Tízparancsolat második és harmadik parancsolata. Tiltás és büntetés. És feltétlen engedelmesség az Úrnak. A „ne ölj” csak a hatodik. Az nem olyan fontos. Ezek nem az Isten törvényei, ezek a furkósbotos ember törvényei.

Eddig a négy és fél évvel ezelőtti borsó. A helyzet azóta sokat romlott.

2017. november 20., hétfő

Mutánsok

Vacakolni valóm akadt a nappaliban. A fiaim mamája - kinek sokkal jobbak az idegei az enyéimnél - ilyentájt bekapcsolva tartja a televíziót, megy az egyik csatornán a híradónak képzelt kékfény. Majd a belföldi politikai anyagok.
Miközben írtam be a tabletbe az adatokat, oda-odanéztem, voltaképpen azt hiszem, a tűrőképességemet akartam próbára tenni, meddig bírom.
Az állampárt legutóbb nemtudomminek kinevezett szemüveges ifjonca máris jó vastag malacpofát hizlalt magának, a dagadt arc felett mélyen ülő szemeken már látszik az a butaság, amivel impregnálva van a néhány, valaha írni olvasni tudó gerinchúrosnak a tekintete - ez a semmit át nem eresztő réteg ezentúl megóvja ezeket a lényeket mindenféle emberre jellemző behatástól. Ádáz, visszautasító, gyanakvó pillantásokat lövell körbe, a kásából és kiköpött rágógumiból gyúrt gyűlöletsáncba beleragad a feléje küldött, tagolt impulzus, percről percre látszik, ahogy butul és süpped bele a legmélyebb homályba.
Egymás után jöttek a rosszabbnál rosszabb külsejű, iszonyatos ostobaságtól szétkent vonású, slampos, koszos figurák, elkezdtem úgy nézni ezeket, hogy találok-e olyan hibát, ami miatt valamelyik kilógna a sorból.
Nem találtam. A nyolcadik kerület, ahol felnőttem, az ötvenes években nem a magas intellektusú lakókról volt nevezetes. De ott azért ilyen tömegben nem lehetett látni büdös, piszkos trógerokat, mindig előjött valahonnan egy-egy emberkülsejű.
A belügyminiszternél feladtam. Bejöttem ide, leültem a gép elé, hogy megfejtsem ezt a szennyáradatot. Az nyilvánvaló, hogy ez nem szándékos. Nem arról van szó, hogy a csúti briganti kiválasztja a legundorítóbb kitüremkedéseket, ezt már mondtam a minap, neki ez tetszik, ez az ízlése, az ilyenek között érzi magát otthon. Azt nem értem, hogy ezt a köznép miért tűri. Ezek a televíziós programok általában vacsoraidőben zajlanak, az nem létezik, hogy lehet olyan ember, akinek nem fordul ki a falat a szájából, amikor például meglátja a csepeli birkózót. Nem kell megszólalnia, elég a látvány. Van olyan, aki ettől nem érez heves hányingert?
Sokszor mondtam, nem bántunk embereket olyan tulajdonságok miatt, amikről nem tehetnek. Esetünkben nem ilyesmiről van szó. Lehetne taglalni a folyamatos zabálást, ami nem kötelező, amitől egy különben sem rokonszenves arc még gusztustalanabb lesz, de mondom, nem erről van szó. Hanem kikérem magamnak, hogy egy ilyen módon összerakott figura olyan helyen tartózkodjék, ahol mások is láthatják, ahol például gyerekek lehetnek. És még meg is szólaljon. A belőle áramló lökéshullámok ugyanis igen veszélyesek, mert elárasztják az emberek lakóhelyiségét, ahol a hírközlő eszközüket tartják - mindegy, mi ez, az előlap nem véd meg, átjön rajta a megátalkodott butaság kiszűrhetetlen frekvenciája, és árt. Sebez, lelket, agyat mételyez.
Miért van ez? Miért nem hagyott nyomot százezer évek fejlődése, hogyan tűrheti egy egész ország lakossága, hogy olyan mozgó szerves anyagok hatoljanak bele a mindennapi életükbe, amikhez képest a neandervölgyi alfaj bájosnak tekinthető és vonzó egyedekből állt? Miért adhat ki magából hangokat nyilvánosan egy olyan fej, ami leginkább egy hanyagul kifejt tehéntőgyre emlékeztet, és nekem miért kell arra következtetnem, hogy éppen valami benzinkútról és benzinárról próbál beszédre hasonlító zajt kelteni?
Miért?
Azt hiszem, tudom a választ.
Ennek a rendszernek az a lényege, hogy mindenből a képzelet határa alatt tenyésző legrosszabbat állítsa össze. Ezt nem lehet emberekkel közvetíteni, azok ilyesmire egyszerűen nem használhatók, mert nem alkalmasak rá. Ki kellett alakítani olyan mutánsokat, amik a Nemzeti Együttműködés Rendszere elnevezésű hihetetlen agyrémhez az idők folyamán képesek voltak idomulni.
Bizonyára el lehetne érni ezt az emberi fajból választott példányokkal is, de milyen hosszadalmas procedúrával járna ez a kísérlet? Csak a gerinc felpuhítása, majd eltávolítása is hónapokat venne igénybe még a legjellemtelenebb bitang esetében is. Fölösleges. A mi szép országunkban bőven a kihasználható mennyiségen felül van a leírt anyagból.
Azt hiszem, a helyzet reménytelen.









2017. november 17., péntek

Légvezeték

Van egy diófánk. Azaz hogy csak gyakorlatilag van, elméletileg nincs. Amennyiben a diófa a kerítés utca felőli oldalán áll, ami azt jelenti, hogy közterületen. Ha egy méterrel beljebb volna, akkor az már a mi kertünk, akkor legálisan látnám el a fával kapcsolatos teendőket. Nem tudom, érthető-e. Csak azért kérdezem, mert nekem a dolog nem teljesen világos, mint ahogy az sem, hogy nekem voltaképpen nincs jogom a kertünk előtti utcát rendben tartani (sosem gondoltam, hogy az utcaseprői szakmát is gyakorolni fogom), de ha jogellenesen nem söpörnék, lapátolnék, mosnék, nem irtanám a gazt, nem szórnám fel murvával a járda melletti részt, akkor errefelé már nem lehetne közlekedni, mert mindent elborított volna a sár, a dudva, benőtte volna az akác, a bodza. A szomszédaimtól tanultam, ők ezt tizenöt éve csinálják, amióta a falunak ez a fertálya kiépült.
Leegyszerűsítve a dolgot, jogaim nincsenek, csak kötelességeim, ha jót akarok.
Három napig nem voltunk itthon. Ez idő alatt a villanyszolgáltató pribékjei nekiestek a diófának, és lényegében tönkretették. Összevissza vagdosták az ágakat, mert azok készültek ránőni a villamos vezetékre. Három éve költöztünk ide. Nem állítom, hogy ennyi idő alatt komoly gazdaemberré képeztem magam, de úgy vettem észre, a diófa lassan nő, főképp oldalra terjeszkedik, a porzós virágok is meg a termősek is inkább lekonyulnak. Lényeg az, hogy a diófa három év alatt alig változott. Most mégis nekiestek, és lényegében kiirtották, de legalább 5-6 évvel vetették vissza a fejlődésben.
Sütött a gyűlölet a megcsonkított fából. Hogy a villanycég barbárjai úgy estek neki, mintha ezzel a ház gazdáján álltak volna bosszút. Hogy miért? Mert Magyarország lakosságának ez az alapérzeménye. A gyűlölet, a megtorlás, a bosszú mindazért, ami az itt élő embert éri élete során. Ez a bosszú irányulhat egy bizonyos személy ellen, de nem az a jellemző. Még az egyes ember ellen irányuló bosszú hevességét is az általános sértettség tüzeli, tárgyakba belerúgni és a diófát gyilkolni azért kell, mert másképp lehetetlen levezetni a megalázottságot, azt a többségben sosem tudatosodó lenézettséget, ami még azokban is munkál, akik rajonganak az életük megkeserítőiért. Mely megalázottság, lenézettség, általános gyűlölködés még sosem volt olyan pusztító, amilyenné egy primitív bunkó, egy falusi futballista mérgezi a magyarországi levegőt lényegében 27 éve, amióta demokráciaként, a lehetőségek széles spektrumaként címkézzük az ócskalelkű gazemberek, a bűnözők, a gyilkos bosszúállók szabadságát, és különösen a legutóbbi hét évben, amióta ez a briganti a rabolt milliárdok öröknek vélt biztonsága mögül irtja ezt a szerencsétlen, végtelen butaságban tartott népet.
A barbárok meghagyták az egyetlen függőlegesen felfelé törő ágat, mintha csak bele akarnák verni az orromat, ők bármit megtehetnek. Mert az én diófám - ami nem is az enyém - ki van szolgáltatva nekik, és ők élnek is a hatalmukkal. A viceházmesterek országa semmit nem változott, mindenki megmutatja a saját területén, hogy ő ki tud tolni azzal, aki odatéved. A diófavágó barbár ezt már aznap délután megkapta a postán, az önkormányzati hivatal ablaka mögül, egy autóvezetőtől, aki ráfröcskölte az útszéli tócsa sáros vizét - így öljük körbe egymást minden nap.
Különben megmutatom, milyen az utcánk, ha valaki felnéz az ég felé.




Ezeket a drótokat itt úgy hívják, légvezeték. Az alsó képen látható vastraverz nem a magasfeszültségű távvezeték tartóoszlopa, erről ágaznak el ennek az üdülőövezeti utcának a villanydrótjai az egyes házak tetején álló rudakhoz - azon megy be a villany a 21. század Magyarországának családi házaiba. Ezek a vezetékek teszik lehetővé, hogy a szolgáltató pribékjei megcsonkítsák a fákat.
Mutatok még egy képet.


Ez egy osztrák falu utolsó utcája, erre már a madár se jár, innen nincs tovább, a falu végében 2000 méteren felüli hegy állja útját bármilyen közlekedésnek.
Évtizedek óta nem látnak légvezetéket, már azt sem tudják, mi az. Nem tudom, az ottani villamos műveknek van-e akkora nyeresége, amekkora a miénknek (sokmilliárd tisztán), de azt tudom, hogy azt teszik, ami a dolguk. Földbe ássák például a villanyvezetéket (nem most, már ötven éve megtették), és nem teherautókat küldenek facsonkításra.
De ha volna valamilyen ok, ami miatt a közcégnek hozzá kellene nyúlnia a közterületi fához, egészen bizonyos, hogy olyan embert küldene, aki ért ahhoz, amit csinál.
Nem nagy ügy, ugye? Villanydrótok, hát istenem, meg lehet szokni.
Mindent meg lehet szokni. A torz falusi futballistából sugárzó és szétterjedő gyűlöletet is.
Erősödik a fidesz.

P.S.: Élő lelkiismeretem, az öcsém szólt, hogy az a feszültség, amit én magasnak neveztem, egyszerűen csak nagy. Kettőnk között az a különbség, hogy ő villamosmérnök ugyan, de gondja van a magyar nyelv állapotára is, én viszont úgyszólván teljesen elhanyagolom a villamos energiával foglalkozó tudományokat. A villamos energia nagy szerencséjére.
Ami pedig a légvezetékeket illeti, legegyszerűbb, ha a mérnök úr nekem írt leveléből idézek:
A mi légvezeték hálózataink ugyanazoknak a kezében vannak, mint akik a - példában osztrák fényképen látható - pozitív példák országában birtokolják azokat. A gyarmatokon minden megengedett. Jól mondod, óriási nyereségük van, azt viszik ki az országból, eszük ágában sincs bármennyit is fejleszteni. Ez a kádári eladósodás következtében kényszerű privatizáció során elkótyavetyélt javaink miatt van így, nem kormányfüggő.
Ezek szerint csak a gyűlölet az. Annak is csak a mértéke.
Csak.







2017. november 15., szerda

A színházi rendezésről

Azért akartam rendező lenni, mert a keresztanyám azt mondta, hogy a színház- és filmrendezők a világ legokosabb, legműveltebb emberei, mert egy rendezőnek egyszerűen mindent kell tudni. Valahol már említettem, a keresztanyámat Bajor Gizinek hívták, és mivel sajnálatosan tisztában vagyok a ténnyel, miszerint ma már a fene sem tudja, ki volt ő, annyit meg kell jegyeznem, hogy a 20. század (sokan úgy vélekedtek, minden idők) legnagyobb színésznője, az akkor még létezett és nevének megfelelő tekintélyt sugárzó Nemzeti Színház tagja.
Ez azért szép feladat, nem? Nem a legegyszerűbben elérhető cél a legműveltebbnek lenni, aki egyszerűen mindent tud. Mindenesetre nekiveselkedtem. És még mindig nem adtam fel, bár már jóideje sejtem (és ahogy múlik az idő, mind bizonyosabban tudom), hogy a dolog reménytelen. Minthogy minél több ismeretre teszek szert, annál világosabban látom, milyen szánalmas és kilátástalan magamat okosnak és műveltnek gondolni. De mondom, nem adom fel.
Már csak azért sem, mert a szakma már rég feladta. Sőt, valószínűleg el sem jutott hozzájuk, milyennek kellene lenniük. Az hosszú, érdektelen és nem is ide tartozik, miért menekültem el végül a rendezői pályáról (rádiórendező is csak azért lettem, mert a Rádió főrendezője több kollégájával együtt úgy döntött, ne dumáljak én bele folyton az ő dolgukba - mint dramaturgjuk -, hanem csináljam meg magam). Mindenesetre nekem már a kortársaim is gyanúsak voltak. Hogy nekik talán senki nem szólt, miszerint az ő foglalkozásukkal kötelező, de legalábbis illik nagyon olvasottnak és tájékozottnak lenni. Hogy egy színdarab kapcsán majd sokmindent fognak kérdezni tőlük, és egy színésznek nem lehet azt válaszolni, nem tudom. Mellébeszélni meg különösen nem lehet, azt a színész azonnal észreveszi, és a még meg sem szerzett tekintély örökre a lehetetlenség homályába süllyed. Aztán ahogy múlt az idő, mind kellemetlenebb dolgokat vettem észre, olyan tudatlanságból fakadó hibákat, amiket a mi mestereink soha nem követtek volna el. Vajon Nádasdy Kálmán látta ezt? És ha igen, mit szólt? Vissza lehet venni egy diplomát?
Írtam egy rádiójátékot egy pályázatra, a zsűri engem jelölt ki rendezőnek, aztán mikor kiderült, hogy a darabot én írtam, felkértek egy jónevű filmrendezőt. Benéztem az első felvételi napon a stúdióba. Amikor a jónevű filmrendező smukknak olvasta a smokkot, majd midőn az asszisztens felhívta a figyelmét arra, hogy az egy teljesen más fogalom, és a szereplő jól mondta, és akkor a jónevű filmrendező röhögve körülnézett, hogy az meg mi a franc, hallotta-e már valaki, akkor én csöndesen kimentem a stúdióból. A női főszerepet egy olyan színésznő játszotta, aki azóta méltán lett ismert és kiváló, akkor még kezdőnek számított, az a színésznő tudta, mit jelent az a szó, neki kellett mondania. De nem szólt, amikor a jónevű filmrendező megkérdezte, hallotta-e már valaki ezt a szót. Nem mert szólni. Majd még zokon venné a jónevű filmrendező, és azt hinné, a kis színésznőcske okosabbnak képzeli magát őnála.
Ez az eset mostanában jutott eszembe, amikor egyre több közlekedésirányító szakmunkásról derül ki, hogy ócska piszkos trógerként viselkedik.
A közlekedésirányító szót Gellért Endrétől hallottam (ha tényleg rendező akarsz lenni, akkor tudomásul kell venned, azért vagy, hogy irányítsd a színpadon a közlekedést, különben a színészek összeütköznek). Gellért Endre azért nem egyértelműen a legnagyobb színházi rendező, akit valaha ismertem, mert volt egy kortársa, Várkonyi Zoltán. Úgyhogy ketten emelkedtek ki a különben kiváló mezőnyből. Ők tökéletesen megfeleltek annak az eszménynek, amit fentebb leírtam.
Aztán lassan kialakult az a helyzet, aminek során a valóban közlekedésirányítóvá silányult rendezők fokozatosan élet-halál uraivá váltak. Rátelepedtek a színházakra, megalázzák és megfélemlítik a színészeket, minden jelentősebb sikert közlekedésirányítói sikernek kiáltanak ki (mely esetekben nem sikerült tönkretenniük az író által megírt darabot és a zeneszerző által szerzett zenét, és a színészeket sem sikerült rosszul mozgó és kopottan beszélő bábbá merevíteniük), és minden bukást (ebből van sokkal több) a közönségre tolnak, mely közönség éretlen és ostoba az ő zsenialitásuk befogadására.
Nincs ebben semmi különös, szinte magától értetődő, hogy az ilyen félreértelmezett pályára kerülő, fals módon alulképzett, faragatlan alakok jórészt már eleve aberráltak voltak, de legkésőbb a főiskolán azzá váltak (engedelmükkel a hivatalos titulus dacára képtelen vagyok egyetemnek nevezni a Színművészeti Főiskolát, egyetemen olyan pályára készítenek fel, ahová nem lehet autodidaktaként kerülni).
Ennek az ostoba rendezőuralomnak természetesen vége lesz, mint minden diktatúrának, és ezek a pökhendi, viselkedni sem tudó, félművelt alakok oda fognak kerülni, ahová valók, de amíg ez bekövetkezik, jó volna tudatosítani a színészekben, ami rajtuk kívül mindenki számára nyilvánvaló: ezer színházlátogató emberből egy foglalkozik azzal, ki rendezte a darabot, a többi a színész és az előadandó mű írója nevére megy be a színházba. Amikor a rendező által nézhetetlenné gyalázott előadás első szünetében távozik, még akkor sem feltétlenül tudja, hogy az élményét a rendező tette tönkre.
Az igazán borzasztó az, hogy a fentiekről az ember azt hinné, kissé eltúloztam az egészet a közérthetőség kedvéért. Sajnos nem. Lehet, hogy van kivétel (annak tisztelet), de nekem egy sem jut eszembe (most nem az aberrációról beszélek, hanem a rendezői képességekről).
Többükről tapasztaltam döbbenten, hogy nem tudnak színdarabot olvasni, hogy a próbákon, a színészek szövegmondása nyomán jönnek rá, miről szól a darab. Egy volt egyetemi társam, aki a diplomája megszerzése után elvégezte a színház rendezőit is, egyszer felhívott, hogy menjek be az Ódry Színpadra, van egy kis baj. Egy évfolyamtársának a vizsgarendezésére kellett bemennem. Az illető évfolyamtárs kellőképpen nagyképű volt ahhoz, hogy a színészeitől és az én hajdani egyetemi kollégámtól ne fogadja el az aggódó figyelmeztetést: így meg fog bukni, és ki fogják rúgni, a már végzett színészek, akik ebben a dologban jóhiszeműen szerepet vállaltak, ők meg szénné fognak égni. Én akkor (ma már tudom, eléggé érdemtelenül) tekintélynek számítottam, úgy is mint a tévé menő operatőre meg akiről a szakma azt is tudta, hogy volt közöm a színház rendezői főtanszakhoz is, nekem szabad volt megszólalnom, őnagymellénysége eltűrte, hogy átrendezzem az előadását. Akkor szembesültem először azzal, hogy rendező lehet, aki nem tudja, hogyan kell színdarabot olvasni (ez olyasmi, mint amikor egy karmester nem tud partitúrát olvasni, olyat is láttam már). A szóban forgó úr később főrendező lett és színigazgató, ma már talán nyugdíjas.
A színházban a rendezőnek nem az a dolga, amiről ma úgy vélik, hogy az: a fenét nem érdekli a rendező mondanivalója, bocsánatot kérek a csúnya szóért, de hülye ő ahhoz, hogy mondanivalója legyen, nem tartozik az alapfelszereltségéhez. A jó rendezők tudják, hogy az ő feladatuk az író mondanivalójának a közvetítése. A színházi rendező, aki úgy érzi, hogy neki küldetése van, egyéb gazemberségre is képes - így fordulhatnak elő a mostanában napvilágra került aljasságok.
Az olyan zseni, amilyen például Peter Brook, időnként eljutott odáig, hogy kell valamit mondania a világról, amit egyetlen drámaíró sem mondott még - akkor írt magának darabot hozzá. Megkért embereket, akiknek ismerte a képességeit (például színházának, a Royal Shakespeare Companynak a dramaturgját), hogy segítsenek neki, ebből az együttműködésből született az US, az egyetemes színháztörténet egyik legfélelmetesebb, legtökéletesebb előadása. De Shakespeare Lear királya az Shakespeare maradt az ő rendezésében, nem feketére mázolt olajbányászok mozogtak a fúrótornyokkal beépített színpadon.
Rémuralom van. Még mindig. Mert még mindig azt hiszik a színészek is, hogy ez néhány (jó, az ismert eseteknél persze sokkal több) beteges alak története.
Nem. Ez egy hatalmi őrületté torzult szakma úgyszólván egyenes következménye.
Lassan el kellene kezdeni ismét kialakítani egy követelményrendszert, aminek nagyon nehéz megfelelni. Hogy ez kiszűrné-e ezeket a súlyosan undorító alakokat? Nincs rá garancia. De én úgy képzelem, hogy aki törekszik arra, hogy mindenek között a legokosabb és legműveltebb legyen, az ezenközben talán megtanul viselkedni. Olykor már az is eredmény.






2017. november 13., hétfő

Aberráció

"Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.
A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt."
(Móricz Zsigmond: Barbárok)

Régen akarom már mondani, nekem az országgyűlés viceházmesteréről, a három nagy állami "méltóság" egyikéről mindig ez a zseniális novella jut eszembe, abból is elsőnek ez a kisebb ember, tömpe orrú, vizslató szemű. Az egyetlen különbség, hogy ez a vici mindig mordul, de utána szól is. Nem bír csöndben maradni. Igaz, legalább tudjuk, ha ott a novellában az a kisebb megszólalna, pontosan így harapná el a szavak végét, ilyen primitív, a torok és a lágyszájpadlás (velum) között képzett hangon beszélne, ilyen sunyin maga elé nézve köpködné ki magából az elapadhatatlan gyűlöletet.
Az egyik barbár a rengeteg közül. Aki naponta öli meg a szelíd pásztorembert meg annak a gyerekét meg még a kutyáit is. A pásztorember szíjáért. Ami ki van verve rézzel. Magának csinálta meg majd a fiának, azé lesz. A parlament elnökének meg a többi rengeteg barbárnak az is kell, azért is ölnek. A pásztorok rézzel kivert szíjáért.
Ez a tömpe orrú, vizslató szemű, ez a primitív hangokat köpködő rosszparaszt ismét megnyilvánult. Csak azért kell ezt most megemlítenem, mert már megint egyszer felböfögte a kommunista szót, és hozzátett egy másik külföldi kifejezést is, azt lökte ki fokhagymaszaggal dúsítva a körülötte kavargó áporodott, dohos levegőt, hogy aberrált. Veszek egy nagy lélegzetet, benn tartom, így próbálom ideírni a mondatot: "...a kommunizmus bukása után fenyegethet minket egy még aberráltabb rendszer..."
Nna. Vegyük előbb az aberrációt, azzal könnyebben végzünk. Aberratio-onis (fem) latin szó, eltévelyedést jelent (nem tévesztendő össze a devio-as-avi szóval, ami inkább eltérést, letérést jelent, lásd deviancia). A magyarországi nyelvhasználatban az aberráció főképp a nemi rendellenességet jelenti, egy rendszer tehát sosem lehet aberrált, még az általam ismert nyelveken sem.
Dehát ez még lehetne finoman jelző stílusfordulat is (atyaisten, miket beszélek, ez a büdös bunkó meg a finom stílusfordulat). Nem az, de mondom, nem is ez a fontos.
A folyamatos kommunistázásból van nagyon elegem. Ezek a senkiházi fidesznyikok, a rablóbanda vezérei mind éltek a szocializmusban. Hallhatták eleget: "a szocializmus mint a kommunizmus alsó foka" a fene tudja, ki által inspirált meghatározást, ami világos és szokatlanul nyílt beismerése volt a ténynek, miszerint az a rendszer semmiképpen sem volt kommunizmusnak nevezhető.
Próbáljuk végre tisztázni, a hiba nem a kommunizmusnak nevezett rendszerben van, hanem az emberben. Az emberi fajban, ami alkalmatlan arra, hogy kommunizmusban éljen. A következő faj, a genetikai lépcső következő foka, az ember után következő lény (aminek eddig egyetlen jelzését ismerjük Jézus személyében), az vélhetőleg alkalmas lesz arra, hogy megteremtse a kommunizmus működési lehetőségeit.
A kommunizmus szót (a közhiedelemtől eltérően) egy Cabet nevű francia újságíró használta az 1830-as évek végén (a latin communis - közös szóból kreálta). A rendszer a hosszú évtizedek után összeállt elképzelések szerint azt az eszmét jelöli, mely szerint a gépek és az általuk adott technológiák olyan magas szinten működnek majd, hogy megszűnhet a megélhetési kényszerből végzett munka, az ember tevékenysége alkotó, önmegvalósító tevékenységgé válik. Az alap princípium egyszerű és közérthető: mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint. Az ehhez vezető út is (első pillantásra) egyszerű: a meglévő szerkezetek, intézmények lerombolása, mert azok gátolják sokak szabadságát és védelmezik kevesek kiváltságait. Bakunyin mondata így hangzott (nem is volt vele népszerű): „az én szabadságomhoz nélkülözhetetlen mindenki szabadsága”. Ez nem mellesleg a kommunizmuson kívül is fundamentális igazság.
Marx és Engels még annyit szorított a franciák elméletén, hogy a kommunista társadalom a világ legfejlettebb országaiban épülhet fel először. Nem mondom, hogy nem így lett, mert sehogyan sem lett. Az a történelmi szégyen, ami az 1917-es államcsíny után a Szovjetuniót eredményezte, írni-olvasni tudó emberben egy pillanatig sem keltette azt az illúziót, hogy annak bármi köze lett volna a kommunizmushoz. Lenin Állam és forradalom című munkájában például - emlékeim szerint - nem is szerepel a kommunizmus szó. (Ha mégis, mindenkitől bocsánatot kérek, 16 éves koromban olvastam oroszul - nem volt még magyar kiadása -, lehet, rosszul emlékszem, nem is tudtam elég jól a nyelvet, egyszerűen csak meg akartam ismerni azt, amitől zsigerileg undorodtam. Lenin különben minden ellenkező híreszteléssel szemben nem volt buta ember, olykor egy méretes briganti is lehet okos.)
Azt akarom kérdezni, van valami baj a kommunizmussal? Szerintem semmi. A parlament barbár rosszparasztjának persze akkor is lehetne ellene kifogása, ha sejtené, miről dödög, egy fenti félmondat neki bizonyára szörnyen hangzana: a meglévő szerkezetek, intézmények lerombolása, mert azok gátolják sokak szabadságát és védelmezik kevesek kiváltságait.
Természetesen tudom, ez is köztünk marad, itt az antialkoholisták klubjában. Azért írtam le, hogy annak is elege legyen a folytonos, ostoba kommunistázásból, aki eddig csak úgy átsiklott a szó felett.
Még valami. Lenin a nagyon ritka kivétel volt az olvasottságával, a rengeteg eszével. A gazemberek alapvetően iszonyatosan buták, amilyen például a csúti hordóhasú futballista. Annak a kocsonyás anyagnak, ami az emlősökre jellemzően a koponyacsont védelmében helyezkedik el, van egy méreti és barázdáltsággal leírható jellemzője. Azon a szinten, ahol a parlament viceházmestere mutat bizonyos életjelenségeket, ezek a méreti és barázdáltsági változatok nem relevánsak, azaz itt már nincsenek fokozatok. Legfeljebb az általuk kiváltott undorban.
És mielőtt elfelejtem, itt és most nem említettem, mit nevez ez a barbár aberrációnak. Arra ugyanis nem vállalkozom, hogy a röfögésnek is csak sok jóindulattal nevezhető hangadást elemezzem.