Keresés ebben a blogban

2018. április 24., kedd

Még egyszer

Előfordul, hogy idézek részeket 3-4-5 éves bejegyzéseimből. 6 naposat eddig még soha nem szedtem elő, különösen nem teljes terjedelmében, változtatás nélkül. Most megteszem:

Valami fontosat akarok, hátha még nem késő. Ha már késő, az baj. Úgy értem, azért baj, mert akkor a tüntetés szervezői nem elég rugalmasak, majd azt mondtam, nem elég fiatalok, akkor valószínűleg kezd nőni az a bizonyos gyep, ami által az agy begyepesedik. De az is lehet, túl szigorú vagyok.
Ne tessék pártokról beszélni. Úgy se, hogy mi lenne jó, ha a pártok mit csinálnának. Nemcsak azért, mert a normálisabb országlakosnak nagyon elege van a pártokból, hanem mert tényleg nem kellenek. Ezenkívül ne tessék különféle, jórészt értelmetlen lózungokkal a tömeget ordíttatni, az elég könnyű ugyan, de a világon semmi értelme nincs, mert nem vezet sehová.
Van még két egész nap. Bőven elég arra, hogy találjanak egy-két-három nevet, aki elég ismert, aki alkalmas lehet arra, hogy ebből a szarból, amivé a csúti gazember tette ezt a szerencsétlen országot, kalaposinast csináljon, és legfőképpen aki nem politikus. Aki legföljebb (súgok) egy szakértői kormány tagja volt, és sem előtte, sem utána nem kompromittálta magát valamilyen párttagsággal.
Ha nincs megfogható, értelmes célja a tüntetésnek, el fog halni. Ha nem most szombaton, akkor legközelebb. Értelmes cél az, ha valakiket rá tetszik bírni arra, szólítsa fel a kormányt, a fideszt, mindenkit, aki részt vett a rombolásban, hogy május 35-én (azaz egy hamarosan kitalálandó konkrét időpontban) legyen a Vérmezőn egy padnál (azaz egy konkrétan megjelölt helyszínen), hogy megtárgyalják a tennivalókat. Amiknek például az a kiindulópontja, hogy a tárgyalás lehetővé teszi a szabad eltávozást, hogy csak teljes vagyonelkobzás lesz, de mehetnek szabadon Kazahsztánba vagy ahová tetszik. Ha nincs tárgyalás és megegyezés, akkor lesz másfajta tárgyalás, ami viszont nagyon hosszú börtönbüntetést jelent (megkérdeztem okos ügyvédeket, jogilag ebben semmi hiba nincs).
Tetszik érteni? Ez reális, érthető perspektíva, amiért akárhányszor érdemes kimenni az utcára, mert arra ugye senki nem számít, hogy a csúti futballista másnap telefonál, hogy ott lesz. De arra lehet számítani, hogy az egész bagázs (Swan Edgar kifejező képét kölcsönvéve) lefossa a bokáját.
Innen így látható az alagút vége. Pártokkal, gerinctelen politikusokkal nem fog menni.
Szóljanak mindenkinek, akit illet.

Nem történt semmi, pedig ez itt nemcsak ezen a néhány ezres olvasottságú blogon jelent meg, hanem az összehasonlíthatatlanul nagyobb Kolozsvári Szalonnán is. Azt pedig nyilván olvassák olyanok, akiknek valamilyen köze van a tüntetésszervezéshez. Nyilván úgy vélik, jobban tudják, én csak ne dumáljak bele.
Nem tudják jobban. Vagy azt teszik, amit itt leírtam, vagy május 8-án akár otthon is maradhatnak. Csak tanulságul, nézzék a valószínűtlenül ostoba és jellemtelen elempés asszonyt, a csúti futballista ánuszának egyik csimbókját. Ő most felszólít és össze akar fogni.
Szóval még egyszer: vagy ott, a tömeg előtt bejelentik, hogy megalakítják az Ellenzéki Kerekasztalt vagy bánom is én, olyan civil szervezeteket, amilyeneket ki bírnak találni, és ott helyben meghirdetik azoknak a programjait (kézzelfoghatót és radikálisat), és kinyilvánítják, hogy semmiféle pártnak nincs semmiféle keresnivalója a tüntetők között, ha egy is megnyikkan közülük, vasvillával fogják elzavarni - vagy nyugodtan maradjanak otthon, és törődjenek bele, hogy a csúti gazember itt olyan világot fog csinálni, amihez képest az ötvenes évek Rákosi-rendszere maga volt a Kánaán.
Ezek nagyon egyszerű dolgok ám. Csak elkezdeni nehéz. Utána megy magától. Ha van néhány értelmes ember, aki tudja, mit kell tenni.







2018. április 23., hétfő

Gálvölgyi

Most szombaton este találkoztunk Gálvölgyivel jónéhány kimaradt esztendő után. Előbb túlestünk az obligát kérdezz-feleleken: emlékszel-e, hol készült a kép, persze, hogy emlékezett, mindig ezt kérdezem (36 évvel ezelőtt lefényképezett minket az akkor másfél éves kisfiammal a széplaki strandon), aztán áttértünk más témákra, például az öregedésre. Amihez nem tudom, mi köze van, még csak 70 éves, de ezek az ifjoncok mindig mindenbe bele akarnak beszélni. Pedig ötven évvel ezelőtt olyan kedves, szerény gyerek volt. A Ki mit tudon én adtam róla a közeliket (akkor éppen operatőrként dolgoztam a Televízióban), azért emlékszem rá, mert amerikai plánnál közelebbibe nem mertem szűkíteni, akkor ugyanis remegett volna a kép, annyira rázott a röhögés. Viszont nem akartam abba beletörődni, hogy Gálvölgyiről mindig mindenkinek a röhögés jusson eszébe, mert a Halló fiúk, halló lányok című sorozatműsorban ugyancsak az én kamerámba mondott bele egy verset a saját hangján (azaz nem parodizált senkit), és az dermesztő volt, én attól kezdve tudtam, hogy ez a fiú egészen kiváló színész. Sok évvel később, már a Rádióban volt egy műsorom, a Bródy Sándor utcai mesterdalnokok, írói vetélkedőnek indult, meghívtam négy írót, kaptak egy témát, arra kellett hangjátékot írniuk vagy sanzonszöveget, ilyesmit, a végén győztest hirdettünk (ezt az ötletemet aztán valaki kölcsönvette, azaz lehet, mégsem kölcsön, azóta sem adta vissza), ebben a sorozatban készítettem egy olyan darabot, amiben csak egy író dolgozott, Szakonyi Károly, az volt a feladata, hogy írjon egy színésznek és egy színésznőnek négy, egymástól teljesen eltérő szerepet. Szakonyi ebben (is) nagy mesternek számított, ő persze azt is tudta, hogy a színész Gálvölgyi János lesz, a színésznő meg Udvaros Dorottya (akit ugyancsak rendkívüli tehetségnek tartottam, ő is hamarosan igazolta, nem tévedtem). Más szerepet Szakonyi nem írhatott, ennek a két színésznek kellett elvinnie a vállán a közel kétórás műsort, méghozzá úgy, hogy amikor a színészegyeztetőtől megkapták a felkérőt, azt sem tudhatták, mire jönnek, az egyetlen információjuk az lehetett, hogy a darabot, amiben játszanak, én rendezem. Valamint azt még ugyancsak elmondta nekik Csók Juli, a színészegyeztetők főnöke, hogy a darabot nem küldi ki, és nem lesz olvasópróba. A kérdésre, hogy mindez miért, nem volt szabad válaszolnia.
Gálvölgyi és Udvaros beült a stúdióba, egyszer olvashatták el a darabokat, külön-külön, azaz mindegyik Szakonyi-hangjátékot csak közvetlenül a felvétel előtt. Azt is mondtam, hogy nincs rendezői instrukció, kérdésre természetesen válaszolok, de a felvétel elejétől végig folyamatosan megy, bakira megállunk, különben nem. Azaz mindkettejüknek improvizálni kellett, abba Szakonyival együtt beleegyeztünk, hogy annyi saját szöveget mondanak, amennyit akarnak.
Elképesztő élmény volt hallgatni (meg persze látni, dehát azt a hallgatók nem tehették) ezt a két fantasztikus színészt, ahogy hívták elő a torkukból azokat a hangokat is, amikről korábban ők sem tudták, hogy megvan nekik, ahogy a két tragédiában odatették a súlyos csöndeket, ahová azok illettek, és annyit, amennyi a rádióban még éppen tartható, ahogyan egymást inspirálták, vagy hogy jazzes kifejezéssel éljek, ahogyan egymást stenkerolták az új és új színekkel, amit a másiknak lehetőleg felül kellett teljesítenie. Akkor már működött a Rádióban a Tömegkommunikációs Kutató Központ (a közvéleménykutatás őse), Szecskő Tamást, a Központ vezetőjét külön megkértem, hogy mérjék a hallgatottságot, az eredményre persze szám szerint pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy kiemelkedően nagy volt, meg még arra is, hogy legalább még kétszer műsorra tűzték (a Mesterdalnokokat az élőadás varázsának illúziója miatt különben nem ismételték). Ehhez fogható emóciókat sem azelőtt, sem azóta nem váltott ki belőlem színészi játék. Mielőtt elfelejtem, Gálvölgyi egyetlen megszorítást kapott: csak a "saját" hangját használhatja. Addig nem tudtam, mennyi van neki, ami hazulról hozott anyagból készül.
A "nagy bölények" meghaltak, jó színész még van, talán sok is, nem tudom, már régen nem vagyok ott abban a világban. De nagy színész rajta kívül... nem tudom, hát alig.
Most szombaton este tudtam meg tőle, hogy Gálvölgyi János 50 (ötven) éve van a pályán, ebből 25-öt (huszonötöt) a Madách színházban töltött.
Jánosom, az isten éltessen.







Dogmák

A minap pirulva bár, de beismertem, hogy olykor olvasok kommenteket. Például végignézem a listát, és ha a hozzászólások között látok egy görög szoborfejet vagy egy vélhetőleg orvosnőnek a visszafelé olvasva ismerhető szót kiadó nevét, azokat mindig elolvasom, mert általában olyan szempontokra hívják fel a figyelmet, amik nekem nem jutnának eszembe. Van még ilyen egy néhány, ezek azt a benyomást keltik, mintha beszélgetnék velük (olykor vitatkozni is lehet, az is üdítő). Aztán van a másik véglet, a rosszindulatú ostoba, akinek egy népmese megértéséért is kemény küzdelmet kellene folytatnia, és végül ott is alulmaradna. Ezeket is elolvasom, kellenek olyan helyekre, ahol a hülyeség megjelenítésére van szükségem, meg aztán bizonyos vélemények szerint a butaság általában színesebb az értelemnél, ezen vélemények hangoztatói találták föl a bulvársajtót.
Olykor az is előfordul, hogy egy ilyen szövegértéssel reménytelenül küszködő hozzászólása úgy gyaláz, hogy azt dicséretnek veszem. Azt írja az egyik, hogy tőlem nem lehet dogmatikát tanulni, mert elképesztően zavaros vagyok.
Néhány évtizede kisebb társaságban arról beszélgettünk, van-e olyan ismeret, amit jobb nem tudni, mint tudni. Elég gyorsan megegyeztünk abban, hogy nincs. Innen már nem volt nehéz eljutnunk ahhoz a kérdéshez, van-e kártékony ismeret. Ha jól emlékszem, négyen voltunk, szinte egyszerre mondtuk: van.
Nem akarom hosszúra nyújtani, ezek közül az egyik a teológia rész"tudománya", a dogmatika. Istentan (teológia), teremtés-, megváltás-, megszenteléstan. Ezeken kívül a szentháromság személyei, szentségek, egyház, a "végső dolgok" és még külön Mária. Legutóbbi azért kiemelkedő "tudományos" vizsgálat alanya lehet, mert alig tudunk róla valamit, a leghitelesebb forrás a Biblia végképp nem szívesen foglalkozik vele, hiszen hiába Jézus anyja, akkor is "csak egy nő" - mint tudjuk, a Biblia nem szívesen ír a nőkről.
Ezt tényleg nem lehet tőlem megtanulni. Merthogy én képtelen volnék ezt a "tudományt" elsajátítani. Ha az irodalomtörténet részeként kellene felfognom mint a mese, a hiedelmek és mondák alfejezetét, azzal esetleg lehetne valamit kezdeni, de az meg sosem érdekelt igazán, mindig úgy tekintettem, mint a néprajz részét, ez az ő dolguk, nem az enyém. De hogy ezeket a szövegeket igazságként kelljen kezelnem, tudományos tételekként, abba bizonyosan igen rövid idő alatt belebetegednék. Én ugyanis folyton kérdezek, és már az első kérdésemre, nem kaphatnék értelmes, elfogadható választ.
Egy másik vélemény nyilvánítót ilyesmi vélhetőleg sosem nyugtalanított, az azt írta (kioktatólag, úgy is mondhatnám, beleverte az orromat a nagy igazságba, amit én dőre módon figyelmen kívül hagytam), hogy ugyanis nálunk "képviseleti demokrácia van, a pártok nélkül nem lehet..." nem emlékszem, mit nem lehet.
A jóisten szentséges szerelmére, nem tetszett észrevenni, hogy itt már nagyon régen semmiféle demokrácia nincs, ami meg korábban annak látszott, az a paródiája volt az ismert demokráciáknak? De ez a kisebb baj. A nagyobb az, hogy ha itt tényleg képviseleti demokrácia volna, akkor mi volna? Vigyázzba vágjuk magunkat, lehetőleg szalutálunk is, teli torokból azt üvöltjük "igenis", majd összehúzzuk magunkat olyan kicsire, hogy már ne is látsszunk, és a két tenyerünk közé fogott fejünket ingatva óbégatunk: "ójaj nekünk jól megadták, itt képviseleti demokrácia van, nincs mit tenni".
Mondok egy példát, jó? Sok van, most csak egyet, hogy ne legyen megterhelő. Ellenzéki kerekasztal. Rémlik? Utána lehet olvasni, ha nem. Ott voltak pártok (a magyar közállapotokon gondolkodóknak már akkor sem működött a fantáziája, gyorsan pártokká alakultak abban a hitben, hogy az a komoly dolog), de voltak civil szervezetek is, az egyik legfontosabb közülük, a Független Jogász Fórum vezette a tárgyalásokat, egy ideig az történt, amit ők jónak láttak történni - hogy aztán ez jó volt-e, milyennek értékeljük hatását az ország állapotára, az már egy másik kérdés. Lehetett volna sok civil szervezet, és elképzelhető lett volna egy olyan felállás, mely szerint egyetlen párt sem vesz részt azon a tárgyaláson.
Amit én javasoltam akkor (Jóreggelt Európa - április 18. A tüntetőknek), az pontosan arról szólt, hogy ne azzal foglalkozzanak, ami van, hanem azzal, hogyan lehet a jelenleg létezőt megszüntetni.
Egy bizonyos, nem annak emlegetésével, hogy itt képviseleti demokrácia van.






2018. április 19., csütörtök

Tanulmány egy levéltetűről, ami így elefántnak látszik, pedig csak levéltetű

Az ember gyávának születik. Természetes tulajdonsága, hogy fél a fájdalomtól, az éhségtől, a szomjúságtól, mindentől, ami ismeretlen, mert az fájdalmat, éhséget és szomjúságot okozhat. Bátor az, aki le tudja győzni a természetes gyávaságát, és a maga, de főképp a közeli és távolabbi környezetének érdekében hajlandó vállalni a fájdalmat, azt is, amit már ismer meg azt is, amit még nem (meg néhány idegrendszer és képzelőerő nélkül született, az viszont nem bátor, csak érzéketlen).
A gimnáziumban, ahová jártam, az egy évvel utánunk következő osztályban volt egy kisfiú, aki inkább látszott másodikos elemi iskolásnak, mint gimnazistának. A szünetekben napjában többször felrohant a negyedikre, nyomában az üldözőivel, és sápadtan a félelemtől a karomba kapaszkodva a hátam mögé bújt, hogy védjem meg, bántani akarják. Nem tudom, miért éppen engem választott, voltak nálam nagyobbak is az iskolában, igaz, jórészt tohonya tészták vagy dióverőszerű egyszálbélűek, de azt hiszem, azon a szinten, ahonnan ez a kisfiú szemlélte a világot, mindegy volt, hogy valaki két fejjel nagyobb nála vagy két és féllel.
Az üldözők nem mertek közel jönni, de volt olyan, aki vitézül azt mondta, dehát folyton pimaszkodik. Pimaszkodjatok vissza, mondtam eleinte nem túl szellemesen, de ne akarjátok megölni.
Egyszer valamiért lerendeltek az igazgatói irodába (ez sűrűn előfordult), az a harmadikon volt, visszafelé menet láttam, mit csinál a kisfiú. Nem pimaszkodott, hanem szemétkedett, de már nem merték bántani, mert tudták, hogy úgyis felszalad hozzám. Odamentem, a háta mögé álltam, nem vett észre, átöleltem, lefogtam a karjait. Aki akar, behúzhat neki. Közelebb jöttek, de nem hitték el, csak álltak. Jancsika, mondtam, te egy gyáva kis szar vagy, nincs több védelem, tőlem agyon is verhetnek. Elengedtem, otthagytam. Nem tudom, megverték-e akkor, csak azt tudom, hogy nagyon csöndes kis gyerek lett belőle.
Ha valaki egy ország előtt tépi a száját, és folyton úgy tesz, mintha bátor volna, de nyomban felrohan a negyedikre, ha egy ismeretlen vékony kislány a közelébe menne, hogy kérdezzen valamit, az már nemcsak zsigerileg gyáva, az jellemtelen is, mert pontosan tudja, egyedül még néhány kapirgáló baromfi közé sem merne bemenni.
2013. december 25-én föltettem ide, erre a blogra egy írást. Nem tudom, hányan olvasták. Azt sem, hány jogász volt az olvasók között. Megkérdeztem olyat, aki ért hozzá, az azt mondta, én így, írásban vádolhatok, még Magyarország miniszterelnökét is vádolhatom, de én nem tehetek semmi egyebet, mert nem vagyok "jogi személy".
Úgyhogy most megint ideteszem, hátha azóta lettek bátrabb emberek a jogi személyek között.

Vádolom Magyarország miniszterelnökét. És a csatlósait. Tizenkilencedik századi szóval is mondhatnám: a talpnyalóit. Meg huszadik századival is, de azt nem mondom, mert tartózkodni akarok mindenféle durvaságtól, mindjárt megértik, miért.




Nézzék meg ezt a kislányt. Műanyag tálból eszik műanyag kanállal, előtte műanyagpoharak. Éhes volt, most adtak neki enni. Nem a szülei otthon, hanem valamelyik szeretetszolgálat Karácsonykor az utcán.

A kislánynak valószínűleg hideg a keze. Fázik az egész gyerek. Nem tudatosul benne a fázás, mert most eszik. Kapott enni idegenektől. Valószínűleg az sem tudatosul benne, hogy nem a szüleitől kapott enni a fűtött lakásban. Nincsenek még pontosan körvonalazott fogalmai a megalázottságról.

Nem mondom, hogy aki ezt olvassa és ezt a képet látja, most gondolja azt, hogy ez az ő kislánya. Azt sem, hogy gondoljon arra, többszázezer gyerek éhezik ebben az országban.

Csak azt mondom, nézzék ezt a képet.

És ha megnézték, akkor próbáljanak válaszolni arra a kérdésre: miféle ember az, aki tehetne azért, hogy ez ne fordulhasson elő, de nem tesz semmit? Aki nemcsak tehetne, hanem az a dolga, hogy tegyen. Aki stadionokat építtet meg Kossuth-teret… a fenét fogom itt megint elősorolni, hogy mi mindenre költi az ország pénzét, tudják pontosan, akik ezt olvassák. Sőt azok is tudják pontosan, akik ezt nem olvassák, a csatlósok is mind tudják.

Vádolom Magyarország miniszterelnökét. És a csatlósait. Na és akkor mi van? Néhány ezer ember, aki ezt itt elolvassa, azt mondja, hogy’ úgy van. És akkor mi van? Attól még nem lesz mit ennie ennek a kislánynak.

Általában herdálja az ország pénzét az ország miniszterelnöke. És a csatlósai. Előfordulhat, hogy valaki sorolja is, hol mindenhol herdálja.

És?

Ki fog vádat emelni? Vádat emeltetni egy köztörvényes bűnözővel szemben? Ki fogja végre megérteni, hogy ez a kislány itt ezen a képen azért éhes, mert évek óta hagynak dúlni egy alakot? Akit azért helyezett oda a választópolgár, ahol most dúl, mert ő, a választópolgár tudja, ő maga semmit nem tud tenni azért, hogy ez a kislány soha ne legyen éhes. A miniszterelnök elnevezésű funkciónak ez volna az értelme: intézze az ország ügyeit, mely ügyek között az első és mindennél fontosabb, hogy ez a kislány ne legyen éhes. Ha ezt nem tudja elintézni, akkor mit keres azon a helyen? Ha ellopja ennek a kislánynak az ennivalóját, akkor miért nincs senki, aki vádat emelne?

Amiért ellopja ennek a kislánynak az ennivalóját.

Kaptam egy levelet egy bicskei polgártól, amiről nem tudtam eldönteni, provokáció-e vagy komolyan gondolja a kérdését (inkább hajlok az utóbbira, azért is válaszolok nyilvánosan): meg tudnám-e magyarázni, miért undorodom annyira Magyarország miniszterelnökétől. ("Megsemmisíteni" különben nem akarnám, még őt sem, sokszor elmondtam már a véleményemet a halálbüntetésről bőven is, legyen elég annyi, hogy a halál nem büntetés.)
Elég ennyi?
Van még sok. Például annak a baromi tömegnek a sötét, ragacsosan szétfolyó butasága, akik ezek után négy éve is, most is "megválasztották" ezt a megátalkodott, gyáva brigantit, ami persze visszaszáll a baromian ostoba fejére. Mely tömeg mellesleg nemhogy két és félmillió nincs, még kétmilliónál is sokkal kevesebb, de most a "baloldali" média szorgalmas asszisztálásával éppen annak az adathalmaznak a végleges eltüntetése folyik, ami ezt igazolná - persze teljesen fölöslegesen, mert a butaságban tartott tömeg létszáma nem releváns adat egy bírósági tárgyaláson, ha az egynél több.
Elég ennyi?
Van még sok.




2018. április 18., szerda

A tüntetőknek

Valami fontosat akarok, hátha még nem késő. Ha már késő, az baj. Úgy értem, azért baj, mert akkor a tüntetés szervezői nem elég rugalmasak, majd azt mondtam, nem elég fiatalok, akkor valószínűleg kezd nőni az a bizonyos gyep, ami által az agy begyepesedik. De az is lehet, túl szigorú vagyok.
Ne tessék pártokról beszélni. Úgy se, hogy mi lenne jó, ha a pártok mit csinálnának. Nemcsak azért, mert a normálisabb országlakosnak nagyon elege van a pártokból, hanem mert tényleg nem kellenek. Ezenkívül ne tessék különféle, jórészt értelmetlen lózungokkal a tömeget ordíttatni, az elég könnyű ugyan, de a világon semmi értelme nincs, mert nem vezet sehová.
Van még két egész nap. Bőven elég arra, hogy találjanak egy-két-három nevet, aki elég ismert, aki alkalmas lehet arra, hogy ebből a szarból, amivé a csúti gazember tette ezt a szerencsétlen országot, kalaposinast csináljon, és legfőképpen aki nem politikus. Aki legföljebb (súgok) egy szakértői kormány tagja volt, és sem előtte, sem utána nem kompromittálta magát valamilyen párttagsággal.
Ha nincs megfogható, értelmes célja a tüntetésnek, el fog halni. Ha nem most szombaton, akkor legközelebb. Értelmes cél az, ha valakiket rá tetszik bírni arra, szólítsa fel a kormányt, a fideszt, mindenkit, aki részt vett a rombolásban, hogy május 35-én (azaz egy hamarosan kitalálandó konkrét időpontban) legyen a Vérmezőn egy padnál (azaz egy konkrétan megjelölt helyszínen), hogy megtárgyalják a tennivalókat. Amiknek például az a kiindulópontja, hogy a tárgyalás lehetővé teszi a szabad eltávozást, hogy csak teljes vagyonelkobzás lesz, de mehetnek szabadon Kazahsztánba vagy ahová tetszik. Ha nincs tárgyalás és megegyezés, akkor lesz másfajta tárgyalás, ami viszont nagyon hosszú börtönbüntetést jelent (megkérdeztem okos ügyvédeket, jogilag ebben semmi hiba nincs).
Tetszik érteni? Ez reális, érthető perspektíva, amiért akárhányszor érdemes kimenni az utcára, mert arra ugye senki nem számít, hogy a csúti futballista másnap telefonál, hogy ott lesz. De arra lehet számítani, hogy az egész bagázs (Swan Edgar kifejező képét kölcsönvéve) lefossa a bokáját.
Innen így látható az alagút vége. Pártokkal, gerinctelen politikusokkal nem fog menni.
Szóljanak mindenkinek, akit illet.





Ilyen az ember. Nem olyan

Valamit muszáj idetennem, akkor is, ha esetleg sokaknak nincs türelme végighallgatni-nézni egy teljes zongoraversenyt. Azért muszáj, mert ez megint magához húz, ki a napi magyar förtelemből.
Beethoven B-Dúr zongoraverseny. Második a sorban, de valójában az első, mert hamarabb kezdte írni, mint a később 1-es számot kapott C-Dúrt. Ha nem bánják, én itt most annyi "szakmai" elemzést sem adok, amennyit különben szoktam - nem azért, mert az unalmas és még a zeneértőket is elriasztja, hanem mert ez az előadás, amit majd megnyitnak, más, fontosabb szempontok taglalására inspirál. Az inspiráció maga a világ egyik legcsodálatosabb embere, Martha Argerich. Sajnos nem lehet tudni, ki vezette a közvetítést, pedig megérdemelné a nagy nyilvánosságot, mert hihetetlen érzékenységgel vette észre, mit kell másképp csinálni, mint különben mindig: Martha Argerich arcát mutatja akkor is, amikor látszólag máshol van az "esemény", azaz szól valamilyen domináns hangszer vagy egy meghatározó hangszercsoport.
Azt nem hiszem, hogy a rendező is azért időz a zongorista arcán, amiért én ezt most különösen fontosnak tartom, de így azért könnyebb elmondani, Argerich játéka és főképp az arca nélkül talán eszembe sem jutott volna. Legfőképpen azért, mert amire felhívom a figyelmüket, az nem éppen tudományos levezetése a műnek, de szívesen vállalom, ha leamatőröznek.
Közismert dologgal kell kezdenem, amit nyilván tudnak, én is sokszor leírtam már: a versenymű lényegében dialógus a szólóhangszer és a zenekar között. És mint a párbeszédek általában, ez a felépítés egyben egy dráma forrása.
A B-Dúr zongoraverseny egy fölismerhető és világosan végigkövethető drámát mesél el, ami persze prózában lapos és unalmas, zenében elbeszélve nagyon izgalmas - legalábbis szerintem, még akkor is, ha Beethoven azt mondaná (nem hiszem), gondolta a fene.
Hallgassák meg egy fiú és egy lány történetét, B-Dúrban (ami önmagában többféle lehetőséget ad a játékra, minthogy B, azaz félhang, a leszállított H /fekete billentyű/ az alaphangja, de a fényes dúrban megszólaltatva). Az első tétel egy átlagos dialógussal kezdődik, a lány (nem azért, mert lány a zongorista, tényleg a szólóhangszer a lány és a zenekar a fiú) mond valamit, amiből előbb izgatott magyarázkodás lesz, aztán átmeneti nyugalom, majd újra kezdődik a szópárbaj, a lány (akarom mondani a zongora) provokálni kezdi a fiút (5'35"-nél), az próbálja nyugtatgatni, ez eleinte sikerül, újra beszélgetni kezdenek. De aztán a fiúban horgad fel a sértett büszkeség, először csak visszakérdez (oboa, fuvola 7'25"-nél), aztán hamar elcsöndesedik, a válasz megnyugtatja. Igenám, de a lány begurul, hogy ez hogyan is volt elképzelve (8'20"-nál dörögni kezd a basszus, tessék figyelni Martha Argerich arcát, milyen mérges), megy tovább a vita egyre hosszabb monológokkal, míg végül elérkezik a "naidefigyelj!" pillanata, amikor a lány elősorolja a nap összes, "súlyos" sérelmét (11'25"), azaz elkezdődik az első tétel kadenciája. (A kadencia... erről egyszer már írtam, idemásolom: a kadencia /ez általában az I. és a III. tétel vége felé van/ afféle szólóimprovizáció /ilyenkor a zenekar hallgat/, azaz rögtönzés, amit aztán leírnak, többnyire maga a zeneszerző rögtönöz a saját témájára, de előfordul, hogy az előadó improvizálja a maga benyomásait, és csak később rögzíti – ez utóbbiak között jelentősnek nevezhetjük azokat a Mozart-zongoraversenyekben hallható kadenciákat, amiket annak idején egy ifjú és tehetségesnek mondott zongorista játszott, szerencsére le is kottázta, méghozzá állítólag emlékezetből, a koncert után zongora nélkül, az illetőt Ludwig van Beethovennek hívták. Én csak azt sajnálom, hogy Mozart nem improvizálhatott Beethoven-témára, az mondjuk hasonlóképpen bődületes lett volna). Ami után következik a várható "jóvannaaa", itt a tétel vége (a kadenciát Beethoven később írta, ezért a 2-es sorszám, különben hallani is, hogy ez más egy kicsit, ez már az öregebb mester, itt bizony 30 éves is megvan, tapasztalt és bölcs).
A második tétel az ágyban játszódik, mindketten megenyhülnek, finom simogatásokkal kísérve megbeszélik, mi okozhatta a bajt (tessék figyelni Martha Argerich 40-50 évvel ezelőtt még csodaszép, és szerintem még most is gyönyörű arcát), 21'-nél a zongora elcsöndesül, elalszik, aztán a fiú is (megint a közvetítés vezetőjének múlhatatlan érdeme, hogy Argerich arcán látható a zenekar álomba merülése). Ezzel vége van ennek a küzdelmes napnak.
A harmadik tételen már nincs sok részletezni való. Az maga a boldogság, a rondó aszimmetrikus (6/8) ritmusa a futkározás, az összekapaszkodó pörgő-forgó tánc - még mondja valaki, hogy Beethoven komor, haragvó öregember volt fiatalon is.
Azért egy mondatot szenteljünk a zenekarnak és a karmesternek is. A felvétel a Verbier-fesztiválon készült. Verbier egy kis hegyi falu Svájcban, nyaranta zongoraünnepeket rendeznek (ha én egyszer egy ilyenre elmehetnék) a világ legnagyobb neveivel (ezen a hangszeren ez különben a világ legkiválóbbjait jelenti), a kísérő zenekar alkalmi, innen onnan verbuválódik, persze ugyancsak a legjobb együttesekből (ahogyan az a Luzern-fesztiválzenekar gyakorlatában már régebben kialakult, oda például a Bécsi-, a Berlini Filharmonikusok és az Amszterdami Concertgebow muzsikusai járnak). Ezen a felvételen Takács-Nagy Gábor a karmester, a genfi zeneakadémia tanára, az 1975-ben alakult, minden idők egyik legtökéletesebb vonósnégyesének, a Takács-kvartettnek a primáriusa, nagy muzsikus, nagy muzsikusok partnere több, mint negyven éve, nézzék, milyen figyelemmel kíséri ezt a fantasztikus nőt. (Ez azért több mondat lett.)
A ráadás Scarlattihoz csak annyit, hogy hallgassák a földkerekség négy (szerintem) legelképesztőbb balkezének egyikét (Oscar Peterson és Friedrich Gulda mellett ott van egy csak Argerich-hez fogható zongorista, egy pici és törékeny kínai lány, Vang Judzsa, akinek a balkeze olyan döngésre bírja a zongorát, amire talán még az említett - sajnos már halott - férfiak sem voltak képesek).
Ha valaki nem látta volna Martha Argerich-et fiatalon, esetleg nézzen bele ezután a Rahmanyinov 3. zongoraversenybe, az sem akármilyen élmény, a már ifjan is őrült Riccardo Chally-val a zenekar élén.
Naszóval, Beethoven B-Dúr zongoraverseny:





2018. április 17., kedd

Városi dolgok

Amit tegnap föltettem, az egy ötrészes sorozat része volt, azzal a sorozattal indítottam ezt a blogot, kis híján öt éve. Unalmas és banális ilyet mondani, de tényleg dermesztő az aktualitása. Az eredetiben ez volt az első rész,  a tegnapi a második:


Sokan föltették már a kérdést, mi az, hogy politikai döntés. Sokan képesek ezt a kérdést komolyan venni, és halálkomolyan válaszolni rá, holott a kifejezés az első pillanatban komolytalan.

A nyelvészek egybehangzó állítása szerint a politika a görög polisz szóból származik, annak az eredeti jelentése pedig vár, ebből lesz a váras, azaz olyan település, amelynek közepén vár áll, ahová a köré települt várasi lakosok adott esetben be tudnak menekülni (l. Egri csillagok). Ahogyan a poliszból (vár-váras) lett a politika (várasi-városi ügyek, dolgok), úgy kapjuk meg a szó magyar jelentését, a városi dolgokat.


(Gyerekkorom nyarait falun töltöttem, ott hamar megtanultam, hogy a városi melléknév enyhébb esetben huncutságot, általában pedig gazemberséget jelent, amiből az következik, hogy a falusiaknak – ha ismernék a szó jelentését – a politika gazemberséget jelentene. Van egy halvány gyanúm, hogy a szó etimológiai elemzése nélkül is azt jelenti. Mármint falun. (Csak?) A hivatalos adat szerint Magyarország lakosságának 35,4%-a él faluban, viszont ha figyelembe vesszük a várossá nyilvánítás szempontjait – „a cím odaítélését a törvény tulajdonképpen az egyedi, és ezáltal szükségképp szubjektív elbírálás függvényévé tette”, azaz városaink többsége falu maradt, de a nagyobb központi baksis érdekében kijárta, hogy városnak nevezzék – aligha tévedünk nagyot, ha a falusiak számát nagyjából 70%-ban állapítjuk megEl kellett gondolkodnom azon, vállalom-e a következményeit annak, hogy esetleg ebből az írásból több falusi is értesül arról, miszerint a politika szó magyarul városi dolgokat jelent, és ez az értesülés Magyarország 70%-án elterjed. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy vállalom.)

politikai döntés azt jelenti magyarul, hogy városi dolgokban való döntés, kiterjesztve: a köz dolgaiban való döntés, azaz közügyekben való döntés.

Itt most nem szakmai döntés szükséges, hanem politikai, itt most a politikának kell döntenie – efféle marhaságokat lehet hallani, olvasni, amikor nincs kilátás tisztességes, matematikai alapon való meghatározásokra, és az azokból fakadó választásokra. Döbbenten figyelem például azt az alkudozást, amit magára valamit adó lókupec is pirulva hallgat – ami a pénzügyekért felelős miniszter és a többiek között zajlik. Hja kérem, ezt hívják politikának.

Nem! Ezt nem politikának hívják. Ezt szélhámosságnak hívják, csalásnak, szédelgésnek, svihákságnak, kalandorságnak, hozzá nem értésből fakadó gazemberségnek. (Vagy ez együtt a politika?) Tetszik emlékezni? A politika városi dolgokat jelent. A város dolgai, azaz a közügyek legnagyobb része pedig legvégül mindig a pénzről szól. Van-e annyi pénz vagy nincs. Ha valaki képtelen számszaki alapon dönteni, az elbújik egy Magyarországon (és talán nem is csak Magyarországon) misztikussá lett kifejezés mögé, mert azt hiszi, hogy ezáltal lesöpörheti magáról „döntése” következményeit.

„politikai döntés” mifelénk (és talán nem is csak mifelénk) azt jelenti, hogy valami ködös, körülbelül sem érthető, abszolút irracionális „döntés” fog születni, aminek az a lényege, hogy ezt most azért nem lehetett másképp, csak politikai döntéssel, mert időközben a lift fölesett a negyedik emeletre, és repcepogácsa de bőrízzel, és különben is, a kaput kiemelték, nincs kapu, nem lehet bemenni. Itt most kérem politikai döntést kellett hozni, hogy mi a fontosabb, új buszokat veszünk, 1240 forintra emeljük a menetjegyek árát, betemetjük a négyes metró alagútját, vagy elzavarjuk a főpolgármester helyettest. Jó-jó, lehet dolgokat számszerűsíteni, de itt van ez a kérdés, hogy mennyire emeljük meg a jegyárakat. Na tetszik látni, hát ha valami, ez aztán politikai kérdés, ezt csak politikus döntheti el. Hogy mennyit bír az állampolgár, hogy melyik az a jegyár, amit már nem tud kifizetni. És akkor nekünk, politikusoknak kell döntést hozni, hogy mennyi legyen, honnan vegyünk el és azt hová tegyük – mondja a politikus diadalmasan.

Hablatyolás. Tessék bekopogni a Közgazdaságtudományi Egyetem másodéveseinek valamelyik gyakorlati órájára, és tessék kiadni két közepes eredményekkel lavírozó hallgatónak a feladatot. Ők a könyvtárban (vagy még inkább a Netről) ki fogják másolni a megfelelő adatokat, össze fogják vetni a minimálbér, az átlagkereset, a vásárlói kosár számait a nagyvárosi lakosok utazási szokásainak a felmérésével, a munkanélküliséggel és egyéb, a kérdés megválaszolásához szükséges adatokkal, és fillérre meg fogják mondani, hogy 2013 második negyedévében mennyire emelhető a menetjegy ára. És ahol nem elegendő a közgazdász matematikája, ott megszólal a szociológus, a neveléselmélet tudora, a mezőgazda és a közlekedésmérnök, a matematikus, aki jártas a játékelméletben – egyszóval az szólal meg, aki ért az adott szakterület részleteihez, és nem a politikus. És miután összeegyeztették az adatokat, ésszerűen fognak dönteni.

SZAKMÁJA? POLITIKUS. AZ MI?

Asztalosnak azt nevezzük, aki képes asztalt (polcot, padot, széket miegymást) készíteni, és azért képes erre, mert ért hozzá. Ismeri a faanyagokat, a megmunkálásukhoz való szerszámokat, és azokat a mozdulatsorokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kívánt végtermék elkészüljön.

Fizikusnak azt nevezzük, aki ért a fizikához, muzsikusnak azt, aki tudja, hogyan kell a megfelelő zenei hangokat megszólaltatni.

Politikusnak azt az embert kellene neveznünk, aki képes városi dolgokkal, azaz közügyekkel foglalkozni, és azért képes erre, mert ért hozzá. És itt van a baj. A közügy nem faanyag, nem részecskegyorsító és nem franciakürt. Ettél már gyümölcsöt? Hát persze. Dehogy ettél. Almát ettél meg cseresznyét, de gyümölcsöt soha, mert egy fogalmat nem lehet megenni. Akarsz közügyet intézni? Hát persze. Ne akarj, mert egy gyűjtőfőnevet nem lehet elintézni. A politikus, azaz a városi dolgokkal foglalkozó ember egy alapvető tévedés, egy nemlétezhető szubsztancia. (A szakpolitikus meg a fából vaskarika klasszikus esete: ha szak, akkor nem politikus, ha politikus, akkor semmi köze a szakhoz. Aki ugyanis igazán ért a szakhoz, az nem megy politikusnak.)




Ez Dukas Bűvészinasa, igazán autentikus előadásban, a Francia Rádiózenekar játszotta el 2009-ben a Chatelet Színházban.
Sokféle okból tettem ezt ide. Mert nagyon jó zene (Dukas sokmindent írt, százvalahány éve mégis csak a Bűvészinast játsszák a világ hangverseny termeiben). Mert szép franciakürtöket lehet látni benne. Mert még a kürtöknél is  szebb lányokat, akik nagyon tehetséges muzsikusok, szólamvezető a fuvolista is, az oboista is, ez egy ilyen jelentős zenekarban komoly rang, egy-egy lány a második széken ül az első hegedű- és a csellószólamban is, az hamarost azt jelentheti, hogy koncertmester lesz az egyik, szólamvezető a másik. Mert ilyen kifejező szemmel, ahogyan a szemüveges basszusklarinétos lány játszik, ritkán lehet bárkit muzsikálni látni. (A muzsikus nőkre majd még visszatérek.)
De legfőképpen azért tettem ide, mert Goethe verse (a zenemű alapja) arról szól, hogy a bűvész inasa azt képzeli, ő már mindent tud, amikor az öreg elmegy hazulról, ki is próbálja a „tudományát”, minek következtében felfordítja a házat. Szerencséjére a mester hazaér, és rendet tesz.
Hogy esetünkben (politikusokról lévén szó) kicsoda a mester, hol van, és főképp mikor jön haza, azt ne tőlem kérdezzék.