Keresés ebben a blogban

2017. április 24., hétfő

Istentől kérjük számon?

Na jó. Veselkedjünk neki. Nem szeretem, amit most fogok tenni, de kénytelen vagyok, mert úgy vélem, még mindig vannak, akik azt hiszik, túlzok, midőn azt állítom, hazánk első számú elöljárójáról nehezen dönthető el, melyik a legrosszabb tulajdonsága: a butaság, a jellemtelenség, az önimádat... és így tovább.
Fönt van az interneten egy Szárszón készült felvétel a 90-es évek elejéről. A futballista fiatal volt, szellemi erejének teljében. György Péter egyenes kérdéseket tett föl, és egyenes állításokat rakott össze. Fontos: akkor a többség egy liberális ifjút ismert, nem ezt a mai gerinctelen rablót, akkor a többségben még élénken élt a 89-es, szovjet csapatokat hazaküldő beszéd, még nagyon kevesen voltunk, akik undorodtunk attól a hőzöngéstől és már beleborzongtunk abba a (különben várható) jövőképbe, amikor ez a gyűlöletkupac teljhatalomra jut.
Nézzék, hallgassák meg, figyeljenek a válaszra. Meg a hallgatóságra. Hogy néhányan már gyanakszanak. Itt van, megmutatom, utána beszélünk.



Ugye nem várják, hogy részletes elemzést adjak? Talán elég néhány lényeges elem megemlítése.
A patkányeffektus: védekezés a sarokban látszatkitámadással. Senki nem bántotta, de már harcolni akar. Nem nevezi meg az ellenfelet, nem választ fegyvert, nem mondja, hogy hol és mikor, csak a harc szükségességéről beszél, és támad. Úgy általában. Nyer már itt is, mint azóta mindig, minthogy nincs ellenfél, aki legyőzhető volna. Ha ugyanis felbukkan egyetlen egy is, akiről gyanítható volna, hogy esetleg visszaszól, akkor hátra arc, menekülj.
Az elkenés: semmilyen kérdésre nem válaszol, mert azt mondja, nem volt kérdés. Ami mégis megkerülhetetlennek látszik (székház-ügy), arra ott van mindjárt a világtörténelem kezdete óta használt séma, a gyávák menedéke: mások is azt csinálják. Más pártok pénztárnokai is együtt ebédelnek. Nem azt mondja, ő miért tette, azt mondja, mások is. Nem ismerjük el, hogy hiba volt, bűnösek vagyunk, azt mondjuk, mások is.
Beszéljünk a kacsáról: mindegy, mi a téma, mindegy mit kérdeztek, a kacsáról tudok egysmást, arról fogok beszélni. Méghozzá úgy, hogy előbb megjegyzem, mennyire nincs semmi értelme annak, amiről mások akarnak beszélni, már csak azért sincs neki értelme, mert az, amiről mások akarnak beszélni, nem más, mint alaptalan és nemtelen támadás, és én nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűt, valamint a mások ingét sem.
Majd én megmondom, miről lesz szó: milyen lehetőségei vannak az értelmiségnek, ez fontos kérdés. Tessék szíves lenni egy pillanatra komolyan venni ezt a nyilvánvaló ostobaságot és tessék megpróbálni válaszolni. Na? Tetszett találni értelmes, nem közhelyekben és általánosságokban tartott mondatokat? Hát persze hogy nem.
És így tovább.
Még egyszer. Egy fiatal liberális beszélt, szellemi erejének teljében. Annyira borzasztó, hogy már akkor nyilvánvaló volt, amit néhányan megállapítottunk: az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól.
Nem őrizte meg.




Itt tartunk

Ezt én itt most nem fogom megmagyarázni. Aki így magában nem érti, hogy mitől fordult fel a gyomrom, hogy mit tartok felháborítónak, undorítónak, aljas, erőszakos gyilkosságnak, annak úgyis hiába magyaráznám.
A TV-műsorban láttam:
Parti Nagy Lajos-Moliére: Tartuffe
magyar színházi felvétel, 111 perc

2017. április 23., vasárnap

Az írásról

A hajdani Modern Könyvtár (de nagyon jó volt) megjelentetett két kétkötetes kiadványt Nagy írók műhelyében címmel. Érdekes dolgok vannak benne, szeretem olvasni, hogy a nagyok hogyan csinálják. A válogatások kiválóak, 40-50 év elteltével az egyetlen Zaligin kivételével a többi tényleg nagy név (lehet, Zaligin is az, csak én nem tartom számon).
Többnyire borzasztó okos dolgokat mondanak ezek az írók a saját módszereikről, és én mostanáig igencsak irigyeltem őket, mert én például nem tudnám megmondani, az enyéim milyenek, igaz, senki nem is kérdezte.
Azért most mégis mondok valamit, hátha kezdő írók tudják használni.
Az írás pontosan olyan, mint a szobafestés. Amíg az alapozás meg nem szárad, nem szabad ráfesteni. Hiába minden próbálkozás, bármilyen anyagot használ az ember, az alapos száradást semmi nem pótolja.
Néhány nap elteltével a festék lepereg. A nedvesen maradt alap ledobja.

2017. április 21., péntek

Magyarázattal tartozom

Szeretnék valamit világossá tenni, egyszerűen, néhány mondatban. Hogy miért beszélek annyit egy jelentéktelen, buta, gerinctelen, sunyi figuráról, minek következtében azt hinné az ember, egyszer csak jelentékennyé növesztem.
Ha akarnám sem tudnám, mert lehetetlen.
Ne beszéljünk most a 2010. előtti tevékenységéről (volna mit), csak arról, amit hét éve tesz ahelyett, amit tennie kellene.
Lop. Különféle jellemgyenge, valószínűleg beteg, iszonyatosan buta hűbéreseket tol maga előtt, nyilván elég pénzt ad ezeknek a primitív alakoknak, hogy tartsák a szájukat, és elszedi tőlük azokat a pénzeket, amik már ezekhez a szerencsétlenekhez is csalások sorozata után kerülnek. Százmilliárdokat lopott el, romba döntötte az országot, visszavetette a legsötétebb feudalizmusba, sárba döngölte a magyarság amúgy sem túl fényesen csillogó reputációját... nem mondom tovább, ezeket csak az nem tudja, aki még ennél a végtelenül gusztustalanra hízott torzalaknál is ostobább.
Ha csak az általa ellopott vagy fölösleges dolgokra kihajított összegeket hagyta volna a megfelelő helyekre tenni olyanok által, akik tudnak valamit egy ország gazdasági teendőiről, ha rosszarcú, az elbődülés szintjén közlekedő csatlósait nem hagyja az előtérben, úgy emlékezne rá a történetírás, mint egy gyenge képességű, de igyekvő politikusra, aki megpróbált felülemelkedni nem éppen előnyös tulajdonságain.
Lehetséges persze, hogy ez nem kívánatos önkép egy súlyosan beteg, zavart személyiségű alaknak. Lehetséges, hogy nem tudja, jelen állás szerint (lehet ez még rosszabb is) a magyar történelemnek a legundorítóbb, legförtelmesebb figurája. Vagy tudja és ez tetszik neki.
Hogyan lehet még ennél is rosszabb?
Senkit nem akarok riogatni, de nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen lényt hogyan lehet véres erőszak nélkül eltávolítani. Nem fog önszántából, a bármilyen formájú és mértékű vereséget elismerve távozni. Ez már akkor tudható volt, amikor legutóbb vesztett.
Relatíve (a tőlünk függetlenül adódott lehetőségekhez mérten) históriánk legszörnyűbb időszakát éljük. Minden nap elmúltával nehezebb lesz.

Egy nulláról

Mondtam, nem? Éppen a minap. Hogy Sztálin elvtárs mindenhez ért. Most majd felügyeli a stadionépítést. Személyesen. Akkor pedig az építés olyan rendben fog menni, amilyet magyarországi építés még nem látott.
Azon tűnődöm, a nagy formátum mint olyan, kizárólag pozitív értelemben használható-e, mint például a tehetség. Többször elmondtam, leírtam, nézetem szerint nincs tehetséges tolvaj vagy gyilkos. Egy bűnözőről nem lehet azt mondani, hogy tehetséges.
A nagy formátum talán nem egyértelműen csak a jó emberekre alkalmazható. Napóleon például nagy formátum volt, meg VIII. Henrik is. Hát... nem tudom. Hitler meg Sztálin azért mégsem. Nem írhatók le egy-két szavas jelzőkkel. A förtelmes is kevés. Nem tudom, na.
A lényeg az, hogy ez a Sztálin elvtárshoz hasonlítása a mi falusi futballistánknak valahogy mégis sántít. Bármennyire is szeretne jelentősnek látszani, hiába rabol milliárdokat, tesz tönkre, üldöz a halálba százezreket, akkor is csak egy pitiáner gazember. Kisszerű tolvaj, zsebes, besurranó.
Akkor is az marad, ha felügyeli a stadionépítést.

2017. április 20., csütörtök

Názáreti - némi szomorúsággal

Eszembe jutott valami, gondoltam, inkább elmondom, mint hogy itt füstölögjek magamban.
A könyvemről van szó, a Názáretiről.
Leesett, mint egy kanál méz. Alig fogyott. Ahogyan én nem értesültem róla, hogy megjelent, úgy nyilván más sem. Aki nagyon akarta tudni, hogy van a boltokban egy ilyen könyv, az sem.
Eszmélésnyi korom óta először magamban keresem a hibát, ha valami körülöttem nem sikerül. Most nem találtam. Aki a könyvet elolvasta, csak kereste a szavakat, megszólalni alig tudott, a riporter a könyvbemutatómon mentegetődzött, hogy rosszul fog kérdezni, annyira a hatása alatt van annak, amit írtam, minden visszajelzés arról szólt... nem mondom, miről, nekem nem illik, a lényeg az, hogy a könyv állítólag jó.
Akkor?
Végre rájöttem. Írtam egy rémületesen hülye "fülszöveget". Igaz, még régen, kész sem volt a könyv, de kellett az előzetes marketinghez. Mentségem nincs. Akkor is tudtam, hogy nem Jézus-regényt írok, nincs is leírva egyszer sem ez a név. Kézzel-lábbal, már-már indulatosan tiltakoztam: ez nem az ismert Jézusról szól, hanem egy tizenkilenc éves fiúról, aki Názáretben született.
Erre megjelenik a könyv, hátán az általam írt hülye szöveggel.
Ez az egyik. A másik sajnos ennél is súlyosabb, dehát nekem kellett volna tiltakoznom, tudtam, hogy ez így nem lesz jó. A könyv külalakja. Egyszerűen gyönyörű, a tervező fantasztikus munkát végzett.
Csak éppen észrevehetetlen. Annyira finom, annyira elegáns, amilyen csak egy vallásfilozófiai könyv lehet ízléses és visszafogott. Az egyik boltban nem találtam, pedig volt belőle - a vallás és filozófia címszavak alatt, a polcok mélyén. Nem elég, hogy a szövegemből üvölt a Jézus-vonatkozás, a borító még rátesz egy lapáttal, olyan, mint egy vallástudományi értekezés.
Tetejébe úgy van rajta a nevem, hogy nincs rajta, mert voltaképpen láthatatlan, apró betűk lent a jobb alsó sarokban, alig világosabb betűszínnel, mint amilyen a végtelenül elegáns sötétkék, majdnem fekete, majd' azt mondtam, gyászos borító. Mutatva, én milyen végtelenül szerény vagyok. Bár ha alaposabban megértem ezt az üzenetet, nem annyira a szerénységemet hirdeti, mint inkább a hülyeségemet.
Jó, a nevem ismertsége már nagyon messze van a hajdanitól. Dehát "fénykoromban" napi - még egyszer napi hárommillió hallgatóm volt, 25 évvel ezelőtt a Petőfi-rádió közvélemény kutatása szerint én voltam az ország legnépszerűbb embere. Ha ennek a létszámnak csak az 1 (egy) százaléka emlékszik rám, az is 30 000 ember. Viszont ha nem olvasható ez a név...
Na jó. Ezt eltoltam. Hiába tudom (mert most mi a fenének beszéljek mellé, elég pontosan tudom, mit írtam), hogy amíg az emberiség ki nem irtja magát, addig ez könyv lesz, nagyon nagy példányszámban, számtalan nyelvre lefordítva, ha most olyan, mintha meg sem jelent volna, a kiadóm arra sem érdemesít, hogy meghívjon a könyvfesztiválra. És persze a kiadónak igaza van, kereskedelmileg megbuktam, a hibás természetesen én vagyok.
A Názáretire jelenleg a kutya sem kíváncsi.
Ez az, ha netán érdekelne valakit. Ugye szép?


Barbárság

Valamit muszáj mondanom, csak elég mérges vagyok. Magamra, amiért elpazaroltam négyszer 45 percet két nyavalyás futballmeccsre, pedig jóideje tudom, nincs semmi értelme.
Az utóbbi években két munkakör határozza meg ezt a játékot, mindkettő rendkívül ostoba embereket foglalkoztat. Az ostobaság elképesztő mértékben növekszik, ebből következően ezeknek az alakoknak a bomlasztó hatalma nézhetetlenné dúlja a futballt.
Az egyik a játékvezető, a másik az edző. Azt én most inkább nem elemezném, miért dagad a keble a FIFA Játékvezetői Bizottságának a saját hatalma hipertrófiáját tapasztalva, mint ahogyan azt sem, miért nem várható, hogy ezt maga a FIFA (Fédération Internationale de Football Associacion) fogja önszántából korlátozni. Maradok a ténymegállapításnál: a futballbírók azzal a buta embereket jellemző önteltséggel mennek ki a pályára, hogy ott ők az urak, és az ő dominanciájukat minden pillanatban manifesztálni is fogják. Tehetik, senki nem korlátozza őket. Mert mindenki természetesnek tekinti, hogy egy nyavalyás kis futóbolond, egy hatalmi tébolyban beteg alak odamehet Messihez, Neymarhoz, Robbenhez, Müllerhez és szigorú pofát vágva parancsoló mozdulatokkal utasíthatja azokat, akikre bemegy a közönség. (Horribile dictu ez a közönség nagy részének még tetszik is, főképp, ha az ellenfél sztárjait alázza egy senkiházi, egy nulla alak, akivel azért is szeretünk egyetérteni, mert ő közülünk való, olyan, mint mi.)
A játékvezető hosszú ideje azzal a meggyőződéssel uralkodik minden futballmeccseken, hogy ő isten után az első, mert ő szabja meg, mit lehet és mit nem, mert ő olyan, hogy "engedi a kemény játékot", esetleg úgy ítéli meg, hogy a kezezés nem volt szándékos meg ilyesmi. Már senki sincs a futballpályák környékén, aki felhívná az elvadult bírók figyelmét: ők azért vannak, hogy érvényt szerezzenek a szabályoknak. Nincs más dolguk, nincs hatáskörük, nincs értelmezési feladatuk. Nem parancsolnak, hanem intézkednek. Semmit nem engedhetnek, amit a szabályok tiltanak, és semmit sem tilthatnak, ami a szabályok szerint lehetséges. Megmutatják, honnan. Minden benne van a szabálykönyvben, azokat a leírásokat kell alkalmazni. Kicsit több is van abban a szabálykönyvben, mint amire szükség van, ez a sárga lap rendszer például nyilvánvalóan az ellenkező hatást éri el, mint ami a szándéka volt a kitalálójának: úgyszólván felszólítja a játékost a durva szabálytalanságra. Tedd nyugodtan, a gyepen futkosó kiscézár legföljebb felmutat neked egy muris papírlapot, ráérsz azután is visszafogni magad. Egy kicsit. Nagyon nem kell, mert a fütyülős alak különben engedi a kemény játékot. A sárgalapos baromság pontosan azt a mentalitást tükrözi, amit az atlétáknál jelentett a kiugrást követő figyelmeztetésdömping. Amióta a startnál való kiugrás azonnali kizárással jár, kevesebb a szabálytalanság, és gyorsabb a lebonyolítás. Lehet ám tanulni az atlétikától, egész ügyes sport.
Esetünkben miről van szó? A futballt (benne van a nevében) lábbal játsszák, kézzel nyúlni a labdához és a másik játékoshoz nem megengedett (kivétel a kapus és bedobás). A meznek az ő tépése meg az úgynevezett taktikai fault nincs benne a szabálykönyvben. Azaz idegen a játék szellemétől. Nincs ok semmiféle mérlegelésre, aki szabálytalanságot csinál, annak nincs helye a pályán. Nem muszáj ugyanis mezt tépni, és nem muszáj felrúgni az ellenfelet. Sőt, a játék szelleme éppen azt igényli, hogy ezek a tevékenységek eltűnjenek, hogy érvényesülhessen a lényeg: aki elég ügyes ahhoz, hogy túljárjon az ellenfél eszén, eléri a célját (goal első jelentése a futball származási országának nyelvén cél). Elvileg a közönség azért jár meccsre, hogy gólokat lásson. Az én ifjúkoromban (az aranycsapat idején) szinte lehetetlen volt a nullnullás döntetlen vagy az 1:0. Igaz, a játékvezető akkor még csak azért volt a pályán, amit fentebb leírtam. És nem létezett a sárga lap. A meztépés meg a taktikai fault sem.
A másik munkakörről elmondtam már a véleményemet. Az edző nem tud csodát tenni. A futballt a játékosok játsszák, ha azok jók, villoghat az edző, ha nem jók, az edző mehet más munkát keresni. Kirúgják, ahogy a hülye madám a bútorokat cserélteti, ha nem megy a bolt. Pedig csak a lányok csúnyultak- öregedtek meg.
Az edzőre akkor volna szükség például, amikor egy olasz csapat (a Juventus) 3:0-ra megnyerte az első meccset. Hogy az előző alkalommal vesztes csapat (a Barcelona) ne álljon fel félkaréjban az olaszok tizenhatosánál, és adogassa órákig a labdát, majd megpróbálja keresztüllőni a védelmet, mert a futballgyilkos olasz futballról az 1930-as évek óta pontosan lehet tudni, hogy ezzel a módszerrel az úgynevezett catenaccio feltörhetetlen. Csak az előző napi Bayernt kellett volna megnézni, az 50-60 méteres passzokat, ha az edző magától nem bír kitalálni ilyen bonyolult módszereket. (Ugye nem kell mondanom, nem a Real Madrid nyerte meg a meccset, hanem a magyar játékvezetői team.)
Fentiekhez járult még a holland bíró minden képzeletet felülmúló ostobasága, ahogyan ő maga eldöntötte, milyen szabályok szerint kell ezt a játékot játszani. Amikor (szerintem) a világ pillanatnyilag legzseniálisabb játékosát (Neymart) sírni látom a tehetetlen dühtől, amit ennek a betonfejű bírónak a pöffeszkedő ostobasága váltott ki belőle, akkor csak egyetlen elhatározásra juthatok: nem nézek többé futballmeccset. Ez ugyanis (a fent megnevezett okokból) már az a játék, ami a saját megnyilvánulási formáival magától értetődő természetességgel hirdeti a barbárság korát - rombolni, gyűlölni, megalázni, tönkretenni mindent, ami az emberi fajra valaha jellemző volt.
Ünnepélyesen megígérem, soha többé nem írok a futballról.