Keresés ebben a blogban

2017. szeptember 19., kedd

Vörösmarty

Vörösmartynak olykor nem volt igaza. Gyönyörűen nem volt igaza. Gimnáziumi magyar tanárom, Tímár György (a sok kiváló között talán a legkiválóbb tanárom) kérdezte, mikor A merengőhöz című verset olvasta fel nekünk, hogy egyet értünk-e azzal: 
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;...

Elképedtünk. Lehet ilyet akár kérdezni is? Persze, hogy lehet. Kell! Mindig mindenről kérdezni kell, különben sosem fogjuk érteni sem a világot, sem egymást. Tímár tanár úrnak köszönöm a legtöbbet, amit embertől kaptam: a kételkedés jogát és szükségét.
Jó vers A merengőhöz? Tovább megyek, mondta Tímár tanár úr, nagy vers? Persze hogy az. Vörösmartynak nem kellett nagy csokor rózsa, van, akinek kell. Lehet boldog a gazdag ember? Valószínűleg, mondta a tanár úr. Nem volt benne személyes tapasztalata. De hogy az ábrándozó esetleg kancsalúl, festett egekbe néz, az bizonyos, akár megrontja ezzel az életét, akár nem, a kép gyönyörű. És a legborzalmasabb az, hogy olykor igaz.
Ez az olykor igaz jut eszembe mostanában, hogy a Kossuth-könyvet írom: miért írta Vörösmarty 1846-ban az Országháza című verset? Hiszen állítólag jó véleménnyel volt Kossuthról. Bár nem mindenben értett vele egyet. Széchenyiről jobb véleménnyel volt. Mikor később képviselő lett, leginkább hallgatott. Miért?
A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rosz gazdája.
És oh szégyen! roszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.

Ebben az évben élesedett a Széchenyi-Kossuth ellentét. Széchenyi veszélyesnek találta Kossuth forradalmi hevületét...
Nem is tudom. Ez a Vörösmarty-vers csak gyönyörű és nagy, de megint nincs igaza?



A mélység bűze

Aki nem egészséges, az beteg? Megpróbáltak már válaszolni erre a kérdésre? Például aki náthás, az beteg? Á, hát az csak egy nátha. Jó, akkor fölteszem a kérdést úgy, hogy aki náthás, az egészséges? Hát azt azért nem. Akkor? Hát jó, akkor egy kicsit beteg. Rendben. Akkor aki nem egészséges...
Na ugye. Persze hogy vannak fokozatok. Mint ahogyan az okos-buta ellentétpár esetén is vannak. Ha elfogadjuk az állítást: aki nem okos, az buta. Viszont ha ezt elfogadjuk, akkor arra a kérdésre is kell tudnunk a választ, hogy egy okos ember csinálhat-e butaságot, és egy buta ember képes lehet-e okos cselekedetekre vagy mondatokra.
Meg kellene határozni, mit jelentenek a fogalmak. Ki okos? Igaz-e például az iménti állítás fordítottja is, miszerint aki nem buta, az okos? Aztán: a művelt, olvasott ember okos-e? Vagy lehet buta, aki végig tanulta az életét, otthonosan mozog legalább egy, esetleg több diszciplínában? Az okosság fogalma azonos az intelligenciával?
Sok lesz a kérdés, hadd válaszoljak gyorsan, sorrendben, ahogyan én gondolom: aki nem buta, még nem bizonyos, hogy akkor okos - a műveltségnek kevés köze van az okossághoz, ennélfogva természetesen lehet buta egy széles műveltségű ember is (ritka, de van ilyen) - intelligens ember lehet tanulatlan is, az okosságnak alapfeltétele az intelligencia, de nem elegendő a fogalom teljes terjedelmét tekintve.
Ezek itt állítások. Tudom, indokolnom kellene őket, kifejteni, magyarázni, de erre itt nincs sem hely, sem idő, az állításaim könnyebb kezelhetősége végett írtam a fentieket, nem filozófiai alapvetésül. Ismerőseim közül többen a szememre hányták, hogy túl szigorúan kezelem az emberiséget, butának tartok olyanokat is, akik pedig nyilvánvalóan nem azok, vegyük csak példának a magyarországi miniszterelnököt, hogyan képes megtartani a hatalmát... meg ilyenek.
Egy gazember nem lehet okos, hogy miért nem, azt már többször leírtam röviden (a Názáreti című könyvemben hosszan is), egy okos ember például nem tesz rosszat másoknak, hogy miért nem, azt most nem írom le, hosszú. Ha van kedvük, gondolják végig, vitatkozni sajnos nem tudunk, pedig érdekes lenne. A szóban forgó emlős ráadásul nemcsak a gazemberségéből kifolyólag buta és sötét, hanem sok más tulajdonsága is lehetetlenné teszi, hogy másképp kezeljük, mint ahogyan egy iszonyatosan buta alakot szoktunk - én például sajnálom az ilyet, valamint a megnyilvánulásainak gyakorisága és kivédhetetlensége függvényében undorodom tőle.
Ahogyan a betegségnek vannak fokozatai, a butaság is lehet az elviselhetőségtől indulva egyre mélyebb és sötétebb. Egy pillanatig eltűnődtem azon, hogyan tarthat egy párt nevezetű konglomerátum olyan mélységesen sötét butaságban élő alakot, amilyen a debreceni motoros, akit a második jelzőrendszer használata is megoldhatatlan feladat elé állít, de rájöttem, nincs ebben semmi különös. Fokozati kérdés, nem rí ki a többi közül. Említésre sem méltó. 
A létezett szocializmus állampártjában (főképp a Kádár-korszakéban, Rákosinál nem annyira) voltak szép számmal buta emberek - úgy értem, nagyon ostobák, mert természetesen kivétel nélkül mindegyik buta volt. De az a förtelmes, üvöltő jellemtelenséggel súlyosbított butaság, ami most tenyészik az állampártban, az a magyar történelemben eddig példa nélkül álló mélységekben fortyog. Furcsa lesz, amikor az eléggé alul nem értékelhető csőcselék, amilyen a mi hazánkfiaihoz hasonlítva talán nincs az egész Földön, egyszer csak rájön, hogy mennyivel okosabb, mint a kormánya.
Lehet, ez már múlt idő. Szerintem már tudják.


Ismétlés a tudás anyja

Mostanában mind több helyen olvasom, hogyan butul el a falusi futballista, hogyan mutat egyre rosszabb formát meg ilyeneket írnak.
Április régen volt, az is nagyon valószínű, hogy olvassák ezt a blogot újonnan érkezők is, akik nem mennek vissza hónapokat.
Ideteszem változatlan formában egy akkori bejegyzésemet. Amíg ez a hízott, slampos, primitív furkó itt szennyezi a levegőt, ennek az írásnak mindig lesz aktualitása.

Na jó. Veselkedjünk neki. Nem szeretem, amit most fogok tenni, de kénytelen vagyok, mert úgy vélem, még mindig vannak, akik azt hiszik, túlzok, midőn azt állítom, hazánk első számú elöljárójáról nehezen dönthető el, melyik a legrosszabb tulajdonsága: a butaság, a jellemtelenség, az önimádat... és így tovább.
Fönt van az interneten egy Szárszón készült felvétel a 90-es évek elejéről. A futballista fiatal volt, szellemi erejének teljében. György Péter egyenes kérdéseket tett föl, és egyenes állításokat rakott össze. Fontos: akkor a többség egy liberális ifjút ismert, nem ezt a mai gerinctelen rablót, akkor a többségben még élénken élt a 89-es, szovjet csapatokat hazaküldő beszéd, még nagyon kevesen voltunk, akik undorodtunk attól a hőzöngéstől és már beleborzongtunk abba a (különben várható) jövőképbe, amikor ez a gyűlöletkupac teljhatalomra jut.
Nézzék, hallgassák meg, figyeljenek a válaszra. Meg a hallgatóságra. Hogy néhányan már gyanakszanak. Itt van, megmutatom, utána beszélünk.




Ugye nem várják, hogy részletes elemzést adjak? Talán elég néhány lényeges elem megemlítése.
A patkányeffektus: védekezés a sarokban látszatkitámadással. Senki nem bántotta, de már harcolni akar. Nem nevezi meg az ellenfelet, nem választ fegyvert, nem mondja, hogy hol és mikor, csak a harc szükségességéről beszél, és támad. Úgy általában. Nyer már itt is, mint azóta mindig, minthogy nincs ellenfél, aki legyőzhető volna. Ha ugyanis felbukkan egyetlen egy is, akiről gyanítható volna, hogy esetleg visszaszól, akkor hátra arc, menekülj.
Az elkenés: semmilyen kérdésre nem válaszol, mert azt mondja, nem volt kérdés. Ami mégis megkerülhetetlennek látszik (székház-ügy), arra ott van mindjárt a világtörténelem kezdete óta használt séma, a gyávák menedéke: mások is azt csinálják. Más pártok pénztárnokai is együtt ebédelnek. Nem azt mondja, ő miért tette, azt mondja, mások is. Nem ismerjük el, hogy hiba volt, bűnösek vagyunk, azt mondjuk, mások is.
Beszéljünk a kacsáról: mindegy, mi a téma, mindegy mit kérdeztek, a kacsáról tudok egysmást, arról fogok beszélni. Méghozzá úgy, hogy előbb megjegyzem, mennyire nincs semmi értelme annak, amiről mások akarnak beszélni, már csak azért sincs neki értelme, mert az, amiről mások akarnak beszélni, nem más, mint alaptalan és nemtelen támadás, és én nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűt, valamint a mások ingét sem.
Majd én megmondom, miről lesz szó: milyen lehetőségei vannak az értelmiségnek, ez fontos kérdés. Tessék szíves lenni egy pillanatra komolyan venni ezt a nyilvánvaló ostobaságot és tessék megpróbálni válaszolni. Na? Tetszett találni értelmes, nem közhelyekben és általánosságokban tartott mondatokat? Hát persze hogy nem.
És így tovább.
Még egyszer. Egy fiatal liberális beszélt, szellemi erejének teljében. Annyira borzasztó, hogy már akkor nyilvánvaló volt, amit néhányan megállapítottunk: az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól.
Nem őrizte meg.




2017. szeptember 18., hétfő

Analizálás

Az Index ma reggeli "vezércikke" egy elemzés, jó hosszú, alapos elemzés a magyarországi külügyminisztériumról, azon belül a súlyosan beszédhibás, macskanadrágba öltöztetett teremfocistáról és annak módszereiről.
Nagyon szépen kérem, ezt ne tessék. A moslékot nem elemezzük. Az olyan. Ha leírjuk az összetevőit, az eredeti ételeket, amiből lett, akkor is csak moslék marad. Egyék meg a disznók. Arra való.

2017. szeptember 17., vasárnap

Példázat

Néhány éve olvastam egy hírt egy emberről, aki infarktust kapott, a kiérkező mentők még éppen újra tudták éleszteni, elindultak vele a kórházba, egy villamos majdnem kettévágta a mentőautót, hívtak egy rohamkocsit, azt egy teherautó rálökte a már amúgy is haldokló mentőtisztre. Nem emlékszem, hogyan volt tovább, de úgy rémlik, a szívbeteg végül az úton meghalt.
Ez arról jutott eszembe, hogy most olvastam egy tudósítást. Ideteszek belőle:

Orbán úgy gondolja, hogy a „bevándorlóországok” jelentik ma a legnagyobb veszélyt az európai értékekre, hiszen veszélybe kerül a vallásszabadság, a férfi és nő egyenjogúsága és az antiszemitizmus elleni küzdelem is, mivel a Nyugat-Európába beáramolókról annyi biztosan elmondható, hogy „semmiképpen nem tekintenek szövetségesként az Ótestamentum népére”.

Megint elővett az a heves émelygés, amit akkor érzek, amikor valahogy beleszaladok ennek az iszonyatosan buta és kártékony kitüremkedésnek valamely megnyilvánulásába - ezt az émelygést még elviselhetetlenebbé teszi a tehetetlenség. Nem a falusi futballista eltávolításával kapcsolatos tehetetlenség, az sajnos nem az én dolgom, hanem annak a megfogalmazására tett meddő kísérleteim okozta düh, amitől most már a szó szoros értelmében fölmegy a vérnyomásom, pedig mindig alacsony volt.
De most megvan.
Ennek a felpumpált pacalnak az ostoba, primitív hőbörgései olyan hullámokban törnek ránk, ami elől nincs menekvés. Az infarktust már megkaptuk 1989. június 16-án, amikor ez a jellemtelen, gyáva alak "hazaküldte" a már kivont szovjet csapatokat. Azóta akadályozza a mentők elérését. Ha azok valahogy mégis kiérkeznek, félrelökdösi az orvost, közben folyamatosan beszél, hogy azt nem így kell, a betegnek előbb amputálni kell a karját, mert a vérveszteség tehermentesíti a szívet, de legjobb, ha közben a lábát is levágják, mert dohányfüst szaga érezhető, a beteg bagózott, előbb utóbb úgyis érszűkülete lesz és akkor úgy sincs más megoldás. Aztán a szívbeteget valahogy beteszik a mentőautóba, akkor ő villámgyorsan beül egy kamionba, a mentőt rátolja a vasúti sínre, majd telefonál, hogy a tűzoltókat egy tanyára küldjék, a rohamkocsira meg nincs már szükség, mert ő mindent megoldott... és így tovább.
Kifelé az EU-ból, vissza a középkorba, ami szemforgató lumpenparasztproli mentalitás, erkölcs és szokás előkaparható a múltjából, az ismeretségi köréből, azt mind ránk zúdítja, összezagyvál fogalmakat és ismereteket, rávarrja a förtelmes eszméit egy konyhai falvédőre, felakasztja a nyíllal átszúrt, vérző jézusszíve alá, a sparheiton bugyogó pejsli gőzét ereszti a már régen fuldokló iskolákra, és közben beszél, beszél, nyalogatja a szája szélét, nem tudja eldönteni, zsebre dugja a kezét vagy a kihízott zakóját gombolja a nadrágjából kilógó, gyűrött, poloskairtózöld inge fölé, kényszeredetten vigyorog, mert lazának és jókedvűnek akarna látszani, holott soha nem érezte jól magát, mert a bosszú vágyától táplált gyűlölet görcsben tartja a végtagjait, hiába próbálja vastag, lötyögő zsírba burkolni a túlzabált testét.
Ilyesmi.
Azt hittem, sikerült ezzel a mentőautós történettel közelebb hozni az undor szavakba öntését, de nem.
Még mindig messze vagyok a valóságtól. Sok förtelmes alak funkcionált már a magyar történelemben, akik mind azért voltak, hogy előkészítsék a terepet a leggusztustalanabb térfogatnak, ami mindenhonnan kiszorítja a belélegezhető levegőt, de erre nem lehetett számítani.
Erre nincsenek szavak.





2017. szeptember 16., szombat

Kemény munka

"...Azonban az, hogy a német Hertha BSC edzője, Dárdai Pál milyen luxusvillát épít fel a Balaton-parton... na az pont nem tartozik ránk. Kurvára nincs közünk ahhoz, mire költi a kemény munkával megszerzett euromillióit."
Ezt az általam igen kedvelt Kolozsvári Szalonna című portálról írtam ki ide. A cikk írója a 444 újságíróját, Szily Lászlót leckézteti.
"...Ugyanis Dárdai Pál válogatott focistaként, majd mellette 14 éven keresztül a Hertha BSC futballistájaként rúgta gólok tucatjait. Ha valaki, hát ő megdolgozott azért, amiből ma gazdálkodik. Két éve vette át egykori csapatát, hogy edzőként sikert sikerre halmozzon, amit klubja érthető módon honorált." (Átíráskor a helyesírási hibákat kijavítottam, a mondatkezdő azonbant /brrr/ úgy hagytam, valamint szemet hunytam egy mértani fogalom /pont/ nem helyénvaló használata fölött is.)
Dárdai a válogatottban 5 (öt) gólt rúgott 61 (hatvanegy) meccsen, a Herthában 14 év alatt 17 (tizenhét) gólt 297 (kétszázkilencvenhét) meccsen. A csapatot edzőként nem ő hozta fel a másodosztályból, azaz nem ő tette azzá a Herthát, ami lett belőle, a sikert sikerre halmozás meg úgy fest, hogy hetedikek (7.) lettek a bajnokságban, 33 (harminchárom) ponttal lemaradva az első helyezettől.
Ennyit a nagy magyar tódítások terén mutatott újabb melldöngetésről, ami különben a Kolozsvári Szalonnára nem jellemző, meg is lepett. Annyira, hogy utánanéztem a fenti adatoknak, valamint annak is, mi váltotta ki a különben jó szerző indulatát.
Szily László egy idézetből indult ki:
"Nekem kevés kell, hogy boldog legyek. Nem kell villa, se előkelő társaság, se csillogás, csak hogy körülöttem legyenek a szeretteim, és némi kényeztetés a testnek és léleknek. Úgy élek itt, mint egy boldog paraszt. Egész nap mezítláb szaladgálok, élvezem a tájat, bámulom a vizet, ücsörgök vagy a kertben dolgozom órákig. "
Ezt mondta Dárdai Pál. Szily nyilván ettől gurult be, midőn meglátta a "boldog paraszt" házát, azét a parasztét, akinek nem kell villa. Odatette az írásába illusztrációnak a képet, én is ideteszem.


A kék úszómedencés az. Az üdülőtulajdonos szomszédok szerint egy darabja szabadstrandul szolgáló közterületre épült, dehát ez már igazán nem fontos.
Egyik újságírót sem ismerem személyesen, mindkettőt kedvelem. A jelenséget nem bírom, ami a disputát kiváltotta. A "kemény munkával megszerzett euromilliók" dühítenek. Amire egy közepes képességű futballista teljesítményét taksálják még egy olyan értelmes országban is, amilyen Németország.
Tudom, persze, a futball kereskedelmi értéke más, mint azoké a munkahelyeké, ahol valóban keményen dolgoznak, létrehozva mérhető, a jövőt és a fejlődést fellendítő produktumot.
De nem győzöm a borsót a falra hányni, az a pénz, amit a futball elnevezésű cirkuszra elköltenek, valahonnan hiányzik. Abban a meredek lejtmenetben, amin az atlanti térség száguld lefelé a barbárság felé, szakadéknyi szakaszt képvisel a bűnös egyetértéssel szabályozatlanul hagyott futballpiac. Ahol dárdaik és dzsudzsákok szerezhetnek milliókat, és ahol 220 millió eurót kifizethetnek egy akármilyen kiváló játékosért.
Ahol egy magyar újságíró gondolkodás nélkül leírhatja, hogy rendben van a fent látható tuszkulánum, mert azt "kemény munkával" szerezték.
Jó volna végre felfogni, hogy az is a mi pénzünk. Amit a meccsjegyekből, tévés befizetésekből, reklámokból és mezekből meg mindenféle ízlésromboló vacakokból a klubok begyűjtenek, az mind a mi pénzünk. Ellentétben azzal a baromsággal, amit például itthon terjesztenek a "közpénz" és a nem közpénz közötti különbségről, jó volna megérteni, hogy a piac nem azonos a legalizált rablással.
Dehát ez már közgazdaság tudomány, nem értek hozzá, csak szívesen olvasok Kornait és hozzá hasonló zseniket.
Amit különben jószívvel ajánlok az általam kedvelt újságíróknak is.




2017. szeptember 15., péntek

Hiromi

Felhívtam már a figyelmüket Vang Judzsára (mind bizonyosabb vagyok benne, hogy ő már az evolúciónak az emberi faj után következő foka, nézzék meg a vele készült interjúkat), most egy másik lányt akarok bemutatni azoknak, akik még nem látták.
A jazznek voltak kiváló zongoristái, úgy értem technikai felkészültségüket illetően. Art Tatum, Oscar Peterson, Dave Brubeck például. Ha hallhatták volna Uehara Hiromit, talán sírva bezárkóznak, hogy éjjel nappal gyakoroljanak - bár nem hiszem, ők nyilván jobban tudták nálam, ez a japán lány nem utolérhető sem manuálisan, sem muzikálisan.
Csodálatos őrült zseni (hajlamosak vagyunk ennek a szónak az értékét devalválni, én most a szoros értelmében használom).
Előbb nézzék és hallgassák a Royal Albert Hallban készült felvételt. A Gershwin szerzeményt már mindenki eljátszotta, aki látott valaha zongorát, mást még lehet róla mondani, de jobbat a legjobbaknál már régen nem - így képzeltem mostanáig.
Lehet. Hiromi teszi az elképzelhetetlent, kicsit bőgőzik is a zongorán (csinálták már mások is, így senki):


Van még sok, de ezt a Pachelbel kánont muszáj még meghallgatniuk. Ha nincs kedvük utánanézni, annyit ideírok erről a közepesnél lényegesen jobb német zeneszerzőről, hogy a Bach-család (apa és fiai) az ő muzsikáján nőttek fel, úgy is mondhatnám, Bachéknak Pachelbel volt a mérce.
Figyeljék, mit csinál ez a lány a néhány hangból álló dallammal. Hogyan idéz 17. századi hangulatot egy fémvonalzó segítségével, hogyan lopódzik át a jazzbe, és hogyan dönget ki dübörgő basszust a finom,  vékony ujjaival: