Keresés ebben a blogban

2017. július 22., szombat

A népről

Van egy írás a Kolozsvári Szalonnán, jó. Arról szól, hogy egy nép tűri a saját kormánya kizsákmányolását. Az írásnak az utolsó mondatát idemásolom szó szerint: "1956 hőseiből a meghunyászkodottak országa lettünk. Ezt akartuk?"
Jelentem, ezt. Nincs ugyanis változás, ennek az országnak a népe akkor is az volt. Meghunyászkodott.
A személyes érintettség okán hadd mondjak valami fontosat (ha másképp fogalmazva is, mondtam már többször): nem voltunk hősök. Én személy szerint soha, sem akkor, sem később nem éreztem magam hősnek, és tudom, hogy azok sem, akikkel akkor az utcán éltünk, tomboltunk, lövöldöztünk, azaz gyilkoltunk tudattalanul - miközben egyikünk sem gondolta magát gyilkosnak, minthogy a romantikus történelemszemlélet úgy tartja, a forradalmár nem gyilkos, pedig dehogynem. Nem voltunk hősök mi néhány ezren, akik ezt a forradalmat a mai nézetek szerint hősként megvívták és (természetesen, törvényszerűen) elbukták. A népnek egy része drukkolt nekünk. Otthon, csöndesen, hogy senki meg ne hallja. Egy másik, sokkal nagyobb része meg utálta az egészet, alig várta, hogy vége legyen. Én főképp ilyenekkel találkoztam, amikor valamilyen okból kapcsolatba kerültem a "polgári lakossággal". (A Garibaldi utcában kapott egy sorozatot barátom és osztálytársam, leültem vele a járda szélére, magamhoz szorítottam, hogy csillapítsam a teste rángását, amit valószínűleg egy roncsolt ideg okozott, akkor még egyszer belelőttek, abból a sorozatból már én is kaptam. Megpróbáltam Gábort magammal vonszolva bekúszni egy kapumélyedésbe. Mielőtt én is elvesztettem az eszméletemet, még hallottam egy fojtott, gyűlölettől rekedt hangot a kapu kémlelőablakának betört üvege mögül: menjenek innen, menjenek a büdös picsába. Ugyanott, ugyanúgy tértem magamhoz, nem tudom, mennyi idő után. Gábor már halott volt. Ugyanúgy feküdt rajtam, mint amikor behúztam a kapu alá... Ez csak egy példa a sok közül, bocsánat a nem teljesen szalonképes szóért, de klasszikusokat csak pontosan szabad idézni.)
Nem tudom, ez természetes-e. Nem tudom, például a francia nép is így viselkedett-e 1789-ben. Hogy egészen világos legyen, miről beszélek, nem tudom, van-e olyan, hogy nép, még kevésbé látom kifejthetőnek a "néplélek" címszó tartalmát. Szoktam dühöngeni ennek az országnak az ócska népén, de ha (olykor) tárgyilagos vagyok, tudom, nincs ócska nép. Azt hiszem, semmilyen nép nincs. Azt hiszem, ez egy értelmezhetetlen fogalom.
Amikor annyi idős voltam, mint a Kolozsvári Szalonnába írók, ezt még nem tudtam. De azt már igen, hogy 1956-nak nem voltak hősei.





2017. július 21., péntek

Kemények egymás között

Úristen, meddig még?! Ez az iszonyatosan buta prosztó meddig böfögheti még bele az éterbe a primitív kültelki szövegét?! Ma reggel (ugye nem kell mondanom, nem hallgatok semmilyen rádiót, a 24.hu-n olvastam) azt mondta (az idézet is a hírportálról való): 
Az izraeli államfő az utóbbi kategóriába tartozik, egy kemény ember, és mi sem vagyunk éppen balett-táncosok, tehát szót tudtunk érteni.
Mindjárt mondom, mi az "utóbbi kategória", csak előbb a fejedelmi többesben kinyilatkoztatott mondatrészről kell idetennem néhány szót.
A balett társas művészet, a táncos ritkán van egyedül a színpadon. A pas de deux a civil életben is ismert kifejezés, talán úgy, hogy pádödő... á, miket beszélek, az udvaron, ahol Magyarország miniszterelnöke felnőtt és ahol szerinte a gyereket kell keresni, nem használnak ilyen kifejezéseket. A fátlan(!), döngölt földes, libaszaros udvarról nem lehet ellátni az operaszínpadig, ha jobban belegondolok, Magyarország miniszterelnökétől az is szép, hogy egyáltalán hallott a balettról. Lehetett valaki, talán egy asszony (akinek különben az a dolga, hogy sírjon), mikor arra járt, átszólt a kerítésen, és mondotta, volt a nagyvárosba', oszt látott táncolókat. A színpadon. Balettnak mondták. Na, Magyarország miniszterelnöke akkor esetleg hallhatta, hogy van egy ilyen. Balett. És hogy azt táncolják.
Azt már persze nem hallhatta ettől az asszonytól (azért még gyorsan dicsérjük meg, milyen igyekvő és érdeklődő, ilyen teljesen fölösleges információk is eljutottak hozzá), egyszóval az már nem szerepelhetett az ismertetésben, hogy a pádödőben a dő azt jelenti, kettő. Van egy jány is a színpadon (de leginkább az is asszony), és ezek a kifordult természetű alakok, akik kitalálják, mit csináljanak a balett-táncosok, ezek azt is szokják utasításba adni, hogy az asszonyt emelgetni kell (kő, ezt inkább így mondták ott az udvar környékén, milyen tanulékony Magyarország miniszterelnöke, hogy már azt mondja, kell, pedig például az "oszt jónapot"-hoz azért a kő jobban illik, na mindegy, hagyjuk a dialektológiát). Namármost. Az asszonyok ott a színpadokon amolyan keshedt, ványadt félék, semmi fognivaló nincsen rajtuk, de átlagossan úgy ötven kiló megvan mindegyik (mindenik). Namármost. Mondottam, utasításba (utasittásba) van adva, hogy márpedig ezeket az asszonyokat emelgetni kell (kő). Ötven kiló. Esetleg úgy közelebb tudom hozni a megértéshez ezt a súlyt, ha azt mondom, félmázsa. Azér az mán... mi? Az mán valami. Azt megemelni. Meg még dobálni is. Fölfele a levegőbe.
Volt egy felmérés, a 70-es években közöltem a Táncművészet című folyóiratban (azért ez a nagyképű egyes szám első személy, mert annak a lapnak én voltam az alapító főszerkesztője), ami azt hasonlította össze, milyen fizikai terhelésnek vannak kitéve a különféle foglalkozásokban dolgozó emberek. A részletekre már nem emlékszem, de az megragadt bennem, hogy egy zongoraszállító (a rakodó munkások nehézsúlyúja) körülbelül öt percig bírná azt, amit egy balett táncos egy átlag kétórás előadásban jórészt szünet nélkül leisztol. És akkor még nem említettem a szólóban teljesített mozdulatokat, azt az elképzelhetetlenül nagy megterhelést, amit csak az rak az izmokra, hogy a táncos egy nagyjából 50-60 centi magas ugrásból úgyszólván teljesen zajtalanul érkezzék a padlóra.
Naszóval, ők sem éppen balett-táncosok. Márminthogy Magyarország miniszterelnökei. Hanem kemény emberek. Az összes. Tudják, soha nem szoktam olyan testi adottságokat emlegetni, amiről a szóban forgó illető nem tehet, kivéve, ha ő maga kérkedik a testi adottságaival, úgyhogy ha egy ilyen dagadt dugó keményemberezik, akkor azért csak nem tudom eldönteni, röhögjek vagy dühöngjek. Naszóval, maradjunk abban, hogy tényleg nem balett táncosok. Egyik magyar miniszterelnök sem. Mellesleg az izraeli sem. Az effajta alakról nekem sokminden jut eszembe, de hogy kemény ember volna... Inkább nem mondok semmit, jó? Valamikor cionistának számítottam, talán említettem, a Rádióból is azért távolítottak el, mert élő adásban azt mondtam, bár nem vagyok az, kéretik engem zsidónak tekinteni, amíg ebben az országban az egyáltalán felmerülhet, ki zsidó és ki nem, úgyhogy inkább nem minősítem ezt a, na hogyan is mondjam, hogy tényleg ne minősítsem, embernek talán túlzás volna nevezni, szóval ég az arcom.
Vissza az "utóbbi kategóriához". Íme a mondat: "alapvetően kétfajta vezető van ma a világban: vannak a globalisták és a hazafiak". A hazafi az utóbbi kategória, a csúti dagadék szerint az izraeli miniszterelnök abba tartozik. Természetesen vele együtt, azaz bocsánat, velük együtt, ez a fejedelmi többes mind gyakoribb lesz. Ők ketten hazafiak.
Nekem hosszú évtizedek óta elég rossz véleményem van a hazafiakról általában, a hazafiság fogalmáról meg különösen, de erről majd inkább máskor. Egyelőre annyit, hogy bele voltam betegedve a szocialista hazafiságba, rosszabbat akkor nem tudtam elképzelni. Pedig van. Ez a melldöngető nemzetiszocialista bagázs, élükön a magyar miniszterelnökökkel.
A szotyolaköpködőről eddig is lehetett tudni, hogy körülbelül a markáig lát el, amiben a napraforgómagot tartja (odáig már nem, ahová köpi), de ez a felosztás így is hervasztó. Önmagában az is borzalmas, hogy ő vezetőnek tartja magát, de hogy két szélsőségként választja külön a "globalistát" és a "hazafit", az már a borzalmasnál is lejjebb van, az már iszonyatos.
Mondanám, szóljon neki valaki, hogy aki a hazáját szereti, az tesz is érte, jót tenni meg mindenekelőtt azzal lehet, ha a hazafi tudja, ezen a glóbuszon él, a magyarnak pedig ezen belül jelenleg szűkebb hazája az Európai Unió. De nem mondom, mert úgy is hiába szólna bárki. Valakiknek, akik nem balett-táncosok.




2017. július 20., csütörtök

Nemzetstratégia 2.

Mielőtt azt hinnék, hogy én itt elhülyéskedek valamit, ami a szó szoros értelmében véresen komoly, sietek megnyugtatni mindenkit: tisztában vagyok ennek a fekélyes gócnak az alattomos, förtelmes veszélyével. Benne azzal a ténnyel, hogy a csúti formátlanra hízott futballista sokkal kevésbé súlyos beteg, mint amekkora gyilkos indulatoktól fűtött gazember.
Ez az előző bejegyzésben taglalt "intézet" nyilvánvalóan nem végez semmiféle kutatást, nem szolgál tudományágat, még kevésbé bármilyen embercsoportot, legkevésbé "nemzetet". Utóbbit annál is kevésbé, mert ez a primitív szotyolaköpködő a (ritkán) nekiszegezett kérdések alkalmával mutatott szokásos zavarnál is nagyobb kétségbe esne, ha meg kellene határoznia ezt a fogalmat. Amikor kiejti a nyalogatott száján ezt a szót, egy általa uralt embertömeg képe jelenik meg előtte, egy olyan sokaság, ami semmi egyebet nem jelent, mint azt a masszát, aminek a hátán hamarosan eljuthat a világuralomig.
Még egyszer: ez nem egy hibbant elme naponta súlyosbodó betegsége (van az is, de az más kórisme), hanem egy gyűlölettől átitatott, bosszútól lihegő, gyulladt zsigerhalmaz megnyilvánulása. Amit az illusztrál a legvilágosabban, hogy egyelőre ilyen semmitmondónak látszó, majd' azt mondtam, szolid intézmények alapításával igyekszik elfedni a valódi törekvéseit. A munkatáborok, a koncentrációs lágerek csak a következő lépésben jönnek - a más dolgokban már súlyosan elhatalmasodott, az idegen világtól való rettegésben megnyilvánuló elmebaj (lásd a Dzsudzsákkal való "beszélgetést" vagy az Unió bármely intézményében való, zsebretett kezű vonulást) az agynak ezt a világuralomra törő fertályát még nem érte el, itt még erős a kontroll.
A lényeg az, hogy ha nem volna az összes többi, egy ország és a benne élő nép megnyomorítása, ha csak ezt az egy ostoba, minden eresztékében irredenta, a nemzetközi jogot mondatról mondatra sértő "intézetet" vennénk egy bírósági per anyagául, ezt a hatalmas vágyai által agyonnyomott, pitiáner bűnözőt ennek következtében is minimum 20 évre ítélné egy normális bíróság mint a társadalomra különösen veszélyes gaztett elkövetőjét. Mely gaztettet nehéz komolyan venni, de amit kötelező véresen komolyan venni.

Nemzetstratégia



"A magyarországi társadalom körében végzett vizsgálatban külön rákérdeztek, hogy melyik történelmi vagy ma is élő személy képviseli legjobban a magyar nemzetet. Hogy, hogy nem: Orbán Viktor nyerte a versenyt. Bali azt mondta, hogy minden válaszadó 3 személyt jelölhetett meg, és Szent Istvántól Göncz Árpádon át Hosszú Katinkáig sokféle válasz született. Ebből rajzolódott ki a következő élmezőny:


Orbán Viktor 18,2 %
Kossuth Lajos 15,5 %
Széchenyi István 11,8 %
Petőfi Sándor 9,5 %
Áder János 6,6 %

"Ezt nem mi mondjuk, hanem a magyarok" – tette hozzá Szász Jenő."

Ez itt egy hírportálról való. Idemásoltam, mindössze egy betűelütést javítottam rajta.
Elvacakolhatnék azzal, hogy milyen érdekes, a magyar történelem három legundorítóbb tömeggyilkosa közül kettő végzett az első két helyen (csak Horthy hiányzik), vagy hogy vajon miféle "vizsgálat" lehetett az miféle "magyarországi társadalom körében", esetleg azon is elpoénkodhatnánk, milyen fölháborító arányszám ez a 18,2, nyilván fölcserélték az első két számot - dehát ez mind nem érdekes. Én annak néztem utána, ki ez a Szász Jenő. És mi az a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, aminek a kutatásából való a fenti eredmény - "a külhoni magyarság iránti nemzeti érzékenyítést célzó" kutatásból.
Tessék kicsit ízlelgetni: "a külhoni magyarság iránti nemzeti érzékenyítést célzó" kutatás. Mondjuk bemegy valaki egy raktárba, ahol a nemzeti érzékenyítést tartják, ott lerakja a polcokat, kikotorja a szemétládát, egyszóval kutat? Vagy hogy megy ez? Ha nincs ilyen raktár, akkor hol tartják a nemzeti érzékenyítést? Mert az világos, van egy szérum, valamilyen vegyület, amit felszívnak egy fecskendőbe, és beadják a páciensnek, aki ennek az injekciónak a hatására nemzetileg érzékeny lesz. A kórházi gyógyszerszekrényben ezt az oldatot a Lidocain alatti polcon tartják, és ha véletlenül az érzéstelenítő helyett adják be, akkor a beteg persze nagyon érzékeny lesz nemzetileg, de mondjuk a karján lévő kelés felvágása nagyon fog fájni neki, és mondjuk üvölteni kezd a fájdalomtól, és akkor hirtelen senki nem fogja érteni a dolgot, míg a nővér rá nem jön, hogy az érzékenyítőt adták be, és akkor mindenki megnyugszik, hogy lám, milyen hatásos ez a vakcina, mert a páciens annyira érzékeny lett nemzetileg, hogy csak úgy ordít tőle.
De ez még csak a gyógyszerszekrény, ezt értem, de hol tartják magát az érzékenyítést? Ami nyilván az injekció beadásának az eredménye, mert ha jól értem, azt kutatják...
Azt tetszik hinni, viccelek. Pedig nem. Ez a levezetés itt logikusan következik egy valóságosan létező intézmény alapító okiratából. Mutatok belőle. Mazsolázgatok.
"Nemzetstratégiai Intézet alapító okirata... a következők szerint adom ki:..."
Ez így áll ott, egyes szám első személyben, Magyarország miniszterelnöke az aláíró. Adom ki.
Aztán.
"... b) nemzetstratégiai műhelyek, nemzeti kutatások és kiemelt trendkutatások koordinációját végzi;
      c) a nemzetstratégiai műhelyek, nemzeti kutatások és kiemelt trendkutatások által elkészített és megvalósított stratégiákat nyomon követi;
        d) társadalmi és gazdasági kiemelt célcsoportok körében kutatási, felmérési és elemzési feladatokat végez;
        e) a hazai és a kárpát-medencei kulturális, társadalmi és gazdasági tér fejlesztése, a nemzeti összetartozás erősítése, a jövő nemzedékek támogatásának céljából javaslatokat tesz..."
Eddig világos? Koordinálja (egyezteti, összehangolja) a műhelyeket és trendkutatásokat, azok közül is a kiemelteket, azaz a ki nem emelt trendkutatásokat nem szükséges összehangolni a műhelyekkel, szorgalmi feladatként ez is elvégezhető, de a kötelező csak a kiemelt. Mert aztán azoknak a megvalósított stratégiáit nyomon is kell követni, és egy ilyen intézményben dolgozó tisztviselőt mégsem lehet agyondolgoztatni, ha a nem kiemelt trendkutatások által elkészített és megvalósított stratégiákat is nyomon kellene követnie, és mondjuk egy ilyen stratégia hirtelen befordul egy utcasarkon és mire a tisztviselő odaér, addigra az a ravasz stratégia már be is állt egy kapu alá, és akkor már el is van veszítve a nyom, akkor mi van? Akkor a tisztviselő összezavarodik, és mire visszaér az Intézetbe, már azt sem fogja esetleg tudni, hogy ő most egy kiemelt trendkutatás által elkészített és megvalósított stratégia nyomát veszítette el vagy csak egy nem kiemeltet. Gondoljanak csak bele! Szörnyű dilemma, bele lehet bolondulni. És akkor ez az őrületbe hajszolt tisztviselő már hogyan fogja fejleszteni a hazai és kárpát-medencei kulturális, társadalmi és gazdasági teret? Mi? Van olyan megátalkodott érzéketlen, aki ezt a lelkére venné? Na ugye! Hát ezért kell csak a kiemelt trendkutatások által elkészített és megvalósított stratégiákat nyomon követni. Ki van ez találva, kérem. Nem csak úgy hűbelebalázs módjára összegányolunk egy ilyen alapító okiratot. Ami egy "... önállóan működő és gazdálkodó költségvetési szerv... illetékessége: országos, működési köre: országos és nemzetközi..."
Alapíttatott 2013. február 11.
Na ennek az elnöke Szász Jenő. Székelyudvarhely korábbi polgármestere.
Aki azt írja, hogy:
"A Bibliát a kezemben tartva úgy értelmezem, hogy a Szentírás Istennek az emberhez való viszonyát a hűséggel jellemzi, a felelősséget pedig az ember Isten megszólítására adott válaszként határozza meg."
Jó, persze, ez is egy baromi szöveg, dehát méltónak kell lenni a miniszterelnök alapító okiratához, nem lehet itt csak úgy mindenféle világos és értelmes mondatokat leírni. Úgy értem, akkor sem lehetne, ha ez a Szász Jenő képes volna ilyesmire, dehát ettől persze nem kell tartani. Egy tízéves gyerek, aki közepes eredménnyel elvégezte az első négy osztályt, nyilván sikoltozva menekülne, ha ki akarnák nevezni egy ilyen Intézet elnökének. Ide csak teljesen megbízható, primitív és azon belül is különlegesen buta ember való, mert különben hogyan kerülne egy adatsor végére az a mondat, hogy "ezt nem mi mondjuk, hanem a magyarok". És egyáltalán, hogyan keletkezhetne egy olyan adatsor, ami szerint a magyar nemzetet Orbán Viktor képviseli a legjobban a válaszadók 81,2 százaléka szerint.
Nem!!! Mondtam már, hogy az ott elírás! Mi az, hogy 18,2?! Ha így folytatják nekem itt ezt az értelmetlen szőrszálhasogatást, mindjárt 820 százalékra javítom az eredményt! Na azért!
Arra még egy-két hetet várni kell, hogy a magyarok 1000 százaléka. Ne tessék türelmetlenkedni.





2017. július 17., hétfő

Az értékről 2.

Jó volna egy kicsit még beljebb kerülni, hogy legalább mi itt szűk körben (néhány ezren vagyunk, mondtam, a pontos számot nem tudom, tíz és ötvenezer között bármi lehet), ennek a blognak a látogatói tudjuk, miről is van szó, vagy legalább azt, mit nem tudunk.
Főképp arra szorítkozhatom, hogy kérdéseket tegyek föl - a Seuso néven emlegetett edényeket csak képen láttam, de minthogy nem vagyok szakértője az ezüstművességnek, akkor sem tudnék sokkal többet, ha a kezembe vehetném a holmit.
Volt egy igen kedves, közeli ismerősöm, Z. Gács Györgynek hívták, tanszékvezetőként tanított az Iparművészeti Főiskolán, zseniális dolgai voltak, "sültüvegnek" nevezte azt a tálat, amit ma is a dolgozószobámban tartok, úgy tudom, magával vitte a sírba ennek a gyártási eljárását. Sok fontosat mondott átivott és átbeszélgetett éjszakákon, például azt, hogy az arany és ezüst tárgyak minőségének egyik fokmérője a vastagság. A súly. Ötvösművész nem durungot csinál, hanem finoman megmunkált műtárgyat. Ha az anyag értéke dominál és nem a megmunkálás, az nagy valószínűséggel gyári termékre utal. A római ezüstművesség központja körülbelül a III. századtól a VII.-ig Konstantinápoly (Bizánc) volt, az előkelők megrendelései az ottani gyárakba érkeztek. A Seuso néven tárgyalt holmi súlyán kívül a gyártási technikája és a kor divatjának megfelelő díszítési motívumai is arra engednek következtetni, hogy egy-két mester tervei alapján az üzemben dolgozó ügyes kezű betanított munkások készítették sokszorosításra alkalmas ólomsablonnal és/vagy úgynevezett niello-technikával (az elnevezés a nigellum - kén névből ered, a kén az amalgám egyik alapeleme, az amalgám az égetési eljáráshoz kell). A trébelésnek (kalapálás) nyoma sincs az edényeken, ezt a munkaigényesebb, bonyolultabb technikát a tárgyak vastagsága eleve kizárja.
Ezek a tények. Bennem felmerül a kérdés: lehetséges, hogy ez a lelet éppúgy egy bizánci gyárból származik, mint a kaiseraugsti vagy a mildenhalli leletek, esetleg a vinkovci feltárásnál előkerült ezüstök hasonló technikával és azonos történetek ábrázolásával készült tárgyai? Jó persze, így is szépek, így is értékesek ezek, de csak tucatáruk. Ezerévek óta dolgoztak nagy becsben tartott mesterek (vegyük csak Salamon király rézművesét, Hírámot - "és elkülde Salamon király, és elhozatá Hírámot Tírusból. Egy özvegyasszonynak volt a fia a Nafthali nemzetségéből; az ő atyja pedig Tírusbeli rézmíves ember vala; és ez teljes vala bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal, hogy tudna csinálni mindenféle mívet rézből..." - aki a jeruzsálemi templomot díszítette gyertyatartókkal és hamvvevőkkel), és bár kevés név maradt fenn, attól még tudjunk különbséget tenni egyedi mestermunka és gyári sorozattermék között.
És ha már a neveknél tartunk, tessék mondani, kicsoda Seuso? Csak nem maga az ezüstműves? Seuso nem római név (nem latin), egy ilyen előkelő nagyúr, akinek ilyen ezüstjei voltak, egy nyugat-római birodalomból való (kelta) rabszolgából lett volna a hatalmas birodalom előkelősége? Aki baromi gazdag is mindehhez, aztán mégis egy isten háta mögötti provincián él? Kérem szépen, ne tessék katonatisztezni, a római birodalomban még a legnevesebb vezérek sem voltak gazdagok. De ha mégis, egy olyan bátor főparancsnok, amilyennek ezt a Seusot tartjuk, miért ásná el az étkészletét, midőn közelednek a barbárok? Akik mellesleg nem közeledtek. Attila az ő hunjaival kétségtelenül valahol a közelben lakott (mondjuk, úgy 300-350 kilométerre, ezt sem tudjuk pontosan), de ő garantáltan nem bántotta ezt a Seusot, 450 körül határozta el, hogy nekimegy a nyugat-római birodalomnak, a catalaunumi csatába igyekezvén egyrészt másfelé vezetett az útja, másrészt nem nagyon volt ideje arra, hogy római hadvezérek nem túlságosan értékes étkészletének elrablásával bíbelődjön. (Tetszik kérdezni, akkor miért volt a földben az edény? Hát, nem is tudom, talán meg kellene tudni valakitől, vajon Tác-Gorsium katonai táborát ki elől ásták el és miért.)
És mit jelent a Pelso? Minden írásban természetesen tudott kijelentésképpen szerepel, hogy az a Balaton latin neve. Hát... Az kétségtelen, hogy egy Galerius nevű, nem valami jelentős római császár krónikása ír egy állóvízről, amit az ő uralkodója lecsapoltatott és a Dunába vezettetett, és amit lacus Pelsois-nak nevez, de én azért olvasnék még valamit erről a lecsapolásról, amit ma sem volna egyszerű elvégezni, pedig a Balaton akkor nagyobb volt, és a körülötte lévő láp- és sástengertől nem lehetett könnyű hozzáférni. Meg aztán úgy tudom, ezek az edények valahonnan Szabadbattyán környékéről kerültek elő. Mely tájék még napjainkban, a géperejű járművek korában sem nevezhető Balaton-parti vidéknek, a majd' 20 kilométeres távolság a tótól bennem azt a gyanút kelti, hogy arrafelé nem is hallottak egy olyan állóvízről, amit legközelebb a kenesei löszfalról lehetett volna látni. Ettől persze a Pelso még jelenthet Balatont, de én csak akkor fogadom el ezt a nevet, ha az ismert adatoknál egy kicsit többet is kapok, a valószínűségnek mind a történettudományban, mind a geográfiában csekély a bizonyító ereje.
Néhány szó a "tiszta" ezüstről. Úgy tudom, bizonyos mennyiségű vörösréz hozzáadása nélkül nem készült ezüsttárgy, a formálhatóság és tartósság miatt a réz alapvetően szükséges. Ekkora és ilyen súlyú edények esetén kiváltképpen így van - de lehet, hogy tévedek. Mint ahogyan az sem világos előttem, ez a Seuso nevű(?) miért minden nap ezekből az edényekből evett? A személyzetet a gladiátoriskolák legedzettebb harcosaiból verbuválta? Mert közönséges rabszolga ezeket a tálakat és kancsókat nem nagyon bírta emelgetni. És a közismerten érzékeny fém hogyan állta végig a nyilván nagy létszámú vendégseregnek sütött-főzött ételek által kibocsátott zsiradékok, fűszerek és ásványi anyagok hosszan kifejtett maró hatását? Nem használhatott esetleg üveg és kerámia edényeket, mint ahogyan még a császárok is, valamint az összes jómódú patrícius is olyanokból evett? Nem lehet, hogy ezt az étkészletet valaki egyszerűen ajándéknak szánta, ahogyan ez a római birodalomban általánosan ismert szokás volt? Nem tudjuk, kinek, dehát azt sem tudjuk, ki. Azt tudjuk csak, hogy ezek az edények nem szolgálták a napi étkezést, valamint azt, hogy az ezüstnemű abban a korban nem számított hű de hatalmas értéknek. Valamint azt, hogy az efféle gyári tucatáru olyasféle ajándék volt, amit például egy esküvőre küldtek a tehetősebb menyasszonynak. Majd' azt mondtam, ilyesmit minden rendes ajándékbolt tartott. Bocsánatot kérek a hasonlítás látszólag (hangsúlyozom, látszólag) rasszista felhangjáért, de manapság ezzel ekvivalens holmit illik vinni a cigányvajda lányának lakodalmába. (Azt már tényleg csak nagyon csöndesen jegyzem meg, valami ilyesmire érezhetett rá a csúti dagadék, azért lihegett annyira ezért a hóbelevancért.)
Fogalmam sincs, mennyit értettek az ügyben eljáró bíróságok a Seuso-kincsnek nevezett tárgyakat körüllengő történetekből, mennyit tudtak mindabból, amiket én itt elmondtam anélkül, hogy a tárgyban szakértőnek tartanám magam, de egyvalami bizonyos: nem véletlen, hogy a sok homályos dumát nem tekintették elegendő bizonyítéknak.
Mondtam tegnapelőtt: egyáltalán nem olyan mesés érték, sok ehhez hasonló ismert a múzeumok világában. De hogy a magyar adófizető népnek a jelen helyzetben húsz fillért sem ér a magyar miniszterelnök "családi ezüstje", az bizonyos.






2017. július 15., szombat

Az értékről

Azt írtam szerdán a Seuso-kincsekről, hogy túlértékeltek. Bizonyára sokan vannak, akik vitatkoznának velem, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója például olyan összegekről beszél, amiknek csak töredéke a magyar állam által elköltött pénz. Ismerve a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának a miniszterelnök ánuszához vezető, sokszor bejárt útját, az általa közölt szám egyrészt logikusan magyarázható, másrészt (éppen a jelzett okból) teljes mértékben hiteltelen. Úgy is mondhatnám, összevissza dobálódzik súlyos milliárdokkal anélkül, hogy egyetlen számot meg tudna indokolni.
Beszéljünk egy kicsit a műkincs piacon forgó pénzekről, jó? Azaz beszéljünk a levegőbe felelőtlenül, megalapozatlan, alátámaszthatatlan fogalmakról, tárgyakról? Hát, majdnem.
Mielőtt belekezdek, tisztázni akarom a jogosultságomat(?), ha tetszik, bizonyítani próbálom a tárgyban való jártasságomat, szakértelmemet.
Midőn rájöttem, hogy a bölcsészkar orosz-szak természetes velejárója, miszerint ott állandóan oroszul beszélnek, kérvényeztem a tanulmányi osztályon, engednének átiratkozni bármely más szakra. Kékes elvtárs gúnyosan mosolygott, és azt mondta, a művészettörténeten van még egy hely, mert bár többszáz jelentkező volt, nem találtak elegendő számú hallgatót, aki megfelelt volna az ismerten magas követelményeknek. Szeretnék esetleg odamenni? Ha igen, természetesen pótfelvételi vizsgát kell tennem. Mondtam, jó. Mennyi felkészülési időt gondolok, csak mert Vayer professzor novemberben elutazik a velencei biennáléra, és most szeptember vége van. Más viszont nem felvételiztethet ilyen esetben. Mondtam, nem kérek felkészülési időt, ha lehet, akkor most mindjárt mennék. Kékes elvtárs kacajra fakadt, de nyilván meg akart szégyeníteni, mert rögtön fölvette a telefonkagylót, és hívta a művészettörténet tanszék vezetőjét. Szerencsénk volt, Vayer Lajos azt mondta, éppen van egy kis ideje.
Körülbelül egy óra múlva felhívta Kékes elvtársat azzal, hogy bejegyezhet engem mint a tanszak új hallgatóját. Sajnos nem láttam az elvtárs arcát.
A felvételim úgyszólván teljes egészében úgy zajlott, hogy a professzor úr kérdéseket tett föl. Ami lehetne akár természetes is, de a professzor úr nem vizsgakérdésekkel foglalkozott, hanem érdeklődött, a saját ismereteit akarta bővíteni. A műkincs piacról beszélgettünk. Prof. dr. Lodovico Vayer, a velencei biennále örökös legfőbb tisztségviselője (a pontos megnevezést elfelejtettem), a világ muzeológusainak egyik legismertebb és legelismertebb tagja nem szégyellt olyan kérdéseket föltenni egy süvölvénynek, amiről fogalma sem volt (ő mondta így). Később még sokat beszélgettünk, Vayer professzor ugyanis a művészettörténet szak vészes csökevényének tartotta a pénzben kifejezett érték, azaz a műkincs piac és működése oktatásának hiányát (úgy tudom, sosem sikerült bevezetnie ezt a stúdiumot, úgy tudom, ma sincs ilyen). Nem emlékszem, hogyan jutottunk el rögtön a felvételi elején a divatos festők képeinek árához, a képek hamisításához, de azt tudom, hogy így kezdődött, aztán rákanyarodtunk a mesterhegedűkre, az asztali és állóórákra, szőnyegekre meg ilyesmikre. Mint kiderült, Vayer professzor úr azt sem tudta, hogy az akkori Tangó (ócskapiac) elődje a Teleki téren volt (egyiken sem járt soha), hogy a 95 százalék ócskaság mellett ott landolnak a nagy értékű lopott holmik, festmények, szobrok, kelyhek, étkészletek meg minden, amit egy tudós ember elképzelni sem tud.
Családom úgynevezett polgári ágának volt egy tagja, akit ma műkereskedőnek neveznének. Az öreg emberevő (apám nevezte így) olyan szaktekintélynek számított, hogy például Genthon István, a külföldi képtár vezetője semmit nem vett meg nélküle, Dietrich József, a Bizományi Áruház főbecsüse minden jelentős vásárlás előtt táviratozott (az öreg kannibálnak nem volt telefonja), és inkább visszarendelte az eladót, de Jenő bácsi nélkül ő sem vett semmit. Az öreg hálistennek hipochonder volt, sehová nem mert egyedül menni. Márpedig a műkereskedelem hazulról ma sem működik. Sokáig apám kísérte beszerző és eladó útjaira, majd úgy kilenc-tízéves koromtól én vettem át a tisztséget. Hagyatékot néztünk (vettünk), nepperekkel tárgyaltunk, olykor leültünk a bizományi valamelyik felvevő helyiségében, néztük a felhozatalt. Egy ilyen alkalommal került sor (számomra váratlanul) a "mestervizsgámra" - Dietrich egy képet készült megvenni, mint később kiderült, nem voltak kétségei, de ha már éppen ott voltunk, az öreg felé fordította a képet. Majd a gyerek, mondta ő, és rám mutatott. Na, kérdezte Dietrich, mennyit adjak ezért a Mészölyért? Nem tudom, Józsi bácsi, hogy áll most a büntetőjog, de talán öt évet... Nézett rám. Józsi bácsi, az a "Mészöly" furnérra van festve. Dietrich elsápadt, az eladó villámgyorsan eltakarodott.
Ilyenek és ehhez hasonlók jelentették a műkereskedő tanonc éveimet. Vettem Guadagnini-hegedűt 150 forintért (Reményi, a kor legnevesebb hites bírósági szakértője ötvenezret adott érte, mikor jöttünk ki a Majakovszkij utcai bérház kapuján, az öreg szitkozódott, hogyan lehetett ilyen hülye, bagóért adta oda a hegedűt), gótikus állóórát, Than Mór festményt egy különben értéktelen hagyatékkal együtt 1000 forintért és így tovább. Közben olvastam, próbáltam megfelelni Jenő bácsinak (nem lehetett), bejártam a Nemzeti Múzeum könyvtárába, az Országgyűlési Könyvtárba, olvastam mindent, amit lehetett, tudtam hollandul és németül von Haus aus, tizennégy éves korom után elég jól bírtam 5-6 nyelvet. Nyolc-tíz év intenzív művészettörténeti tanulmány. Az egyetem öt év.
Ilyen múlttal mentem felvételizni.
Na szóval. A műtárgyaknak nincs semmiféle konkrétan meghatározható értéke. Még a felhasznált anyagnak sincs, mert azt is az előállító határozza meg attól függően, mekkora mennyiségű lent kell vennie a vászongyártáshoz, hány zöld olajfestékre van kereslet és hány pirosra. Mennyiért adnak Carrarában egy köbméter márványt, az attól is függ, új helyet kell-e feltárni, és a robbantó főnöknek mennyi a fizetése. A legdrágább alapanyag, az ötvösök által használt réz, arany, ezüst, drágakő ára a tőzsdei manipulációk függvényében naponta változik. (A Seuso-kincsek anyagának ára - erre majd még visszatérek - ma körülbelül nyolc-nyolc és félmillió forint volna.)
Mi lehet még támpont, ami első pillanatban meghatározónak volna ítélhető? Mondjuk, a munkaidő? Michelangelo mennyi idő alatt festette meg a Sixtus-kápolna freskóit? És mennyi volt az órabére?
Esetleg a példányszám? Egy fröccsöntött műanyagpoharat azért lehet olyan olcsón adni, mert sok van belőle. Van Gogh hány képet festett? És Mondrian? Mi ér többet, egy Hieronymus Bosch vagy  egy Picasso (előbbinek nagyjából húsz képe ismert, utóbbinak megszámlálhatatlan)? 
Ezzel nem sokra mentünk. Vehetnénk esetleg egy másik támpontot. Jó, a Tangón mindenféle árak vannak, de nézzük a nagy kereskedőházakat, ott van például a Sotheby's vagy a Christie's, esetleg a bécsi Dorotheum. Hűha, ez már valami, akkor lássuk. Tetszett hallani ezeknek a házaknak a nagy aukcióiról? Hogy például egy Van Gogh egymillió dolláros kikiáltási árról fölment 65 millió dollárra? Azért ez már érdekes, nem? Ízlelgessük a kifejezést: kikiáltás, kikiáltási ár. Tetszik tudni, honnan származik? A piaci kofa "kereskedelmi" eszköztárából: jöjjön közelebb nagysád, most csak öt a túró! Így most akkor? Még mindig olyan komoly és tiszteletreméltó? Kikiáltási ára van a Van Goghnak, azaz ennyi a legkevesebb (kivéve, ha ennyit sem adnak érte, mert akkor megyünk lejjebb), innen megyünk fölfelé. Mutatok illusztráció- és pihenésképpen egy felvételt, félelmetesen jó, egy Leroy Van Dyke nevű, valóban méltatlanul elfeledett énekes "klipjét", a címe The Auctioneer, ami szép magyar fordításban azt jelenti: A kikiáltó.


Erről van szó. Mi is az értéke annak a Van Goghnak? A 65 millió vagy az 1, amiről indult? És az egymillió miért annyi? Azt ki állapította meg, minek az alapján? Miért nem 2 dollár mondjuk? Van Gogh annyiért odaadta volna, mikor nem volt mit ennie. Vagy azért egymillió, mert régi? 1887-ben ért 2 dollárt, ha azt akkor betette volna a bankba, akkor az most egymillió volna? Netán 65 millió?
Kikiáltják. Most éppen nem egy kofa, de a lényeg ugyanaz. Ez volna az értékalap?
Volt egy film, a Hogyan kell egymilliót lopni? Egyik kedvencem, Peter O'Toole legjobb szerepe. Egy rengeteg pénzért védett szobrot lopnak el a filmben, a műgyűjtő megveszi, és esze ágában sincs eladni, mert imádja a szobrot, saját magának szerezte meg. Ennek a szobornak mennyi a kereskedelmi értéke? Soha semmilyen forgalomba nem kerül. Ki sem kiáltják. Mennyi?
Készítsünk egy ideiglenes összefoglalást. Egy mű értékét az anyagár, a ritkaság és az életkora határozza meg, mondják a művészettörténészek. Valamint a kereskedelmi értéke, azaz hogy mennyiért lehet eladni. Ezeket az állításokat föntebb illusztráltam, de nézzünk egy újabb kérdést.
Mi az értéke a Mona Lisának? Vagy a Milói Vénusz néven ismert Méloszi Afroditénak? Vagy Michelangelo Dávidjának?
Egyiknek sincs meghatározható értéke, annyira sem, mint a fentieknek, ezekre szokták azt mondani, hogy felbecsülhetetlen. Tényleg az. Eladhatatlanok ugyanis, azaz kereskedelmileg meghatározhatatlanok. És ez még a legjobb eset a műkincsek árának megállapításakor, mert itt nincs vita. Leonardo és Michelangelo megfizethetetlen, és van még néhány ilyen.
Aztán itt van még az eredetiség kérdése, ezt most nem taglalom, hosszú, nagyon hosszú, talán majd máskor (a Hogyan kell egymilliót lopni?-ban egy Cellini szoborról van szó, ami persze hamisítvány). Egyszóval korunkban azt is meg kell fizetni, ha valami eredeti. Hogy mit is kell megfizetni valamin, ami úgyszólván megállapíthatatlan, azt most ugyancsak hagyjuk.
Ennyit vázlatosan a Seuso-kincsek árához. Ilyen-olyan összegek forognak a köztudatban, de egyvalamiről nem esik szó: soha senki semmilyen összeget nem adott ezekért az edényekért, amiről tudni lehetne. A Szépművészeti Múzeum említett, fürge nyelvű főigazgatója így szólt: "Az tudható, hogy 1990-ben mai áron 100 millió eurós kikiáltási áron tervezték eladni ezt a műtárgy-együttest. Tekintve, hogy unikális a világon, nemhogy a műkincspiacon, még a múzeumok birtokában sincs ekkora értékű műtárgyegyüttes a késő-római korból - ezüstkészlet -, ezért valahol 150-200 millió euró közötti vételár volt valószínűsíthető. Ennek tehát töredékéért sikerült visszahozni Magyarországra az innen elkerült műkincseket" - mondta a Szépművészeti Múzeum főigazgatója.
Tetszik érteni. "Tervezték eladni" és "vételár volt valószínűsíthető". Miegymás. Azt még ehhez hozzáteszem, hogy ha mondjuk 600-800 millió eurót valószínűsítünk, annak még töredékebbéért sikerült. A fent említett anyagáron kívül annyit tudunk, hogy az ezüstholmi aranyozva van, ami azért az ízléstelenségnek egy eléggé mélyen fekvő változata, valamint hogy régi és nincs több Seuso-edény sehol a világon.
Van viszont más ezüstedény a IV. századnál sokkal régebbről, azokhoz képest a Seuso elég csekély értéket képvisel, mert nem elég régi, és nagyon sok ehhez hasonló holmi van.
Ezen kívül még bizonyára van egy csomó szempont. Legalaposabb és leghitelesebb közülük a hasraütés.

P.S: Éppen csak a konklúziót felejtettem le a végéről - bár az eddigiekben voltaképpen benne van. Mértéktelenül sok pénzt fizettek lényegében semmiért. Ha a miénk, akkor azért, ha ezt nem tudjuk bizonyítani, akkor azért. "Kompenzációs összegnek" pedig pontosan annyival (megengedhetetlenül) több az elfogadhatónál, amekkora az összeg. A szentségit neki, négymillióan élnek a létminimum alatt! Nekik "hoztuk haza" ezt a holmit ennyiért?! Nyavalyás banda.



2017. július 12., szerda

Családi ezüst



orb


Ezt a képet a minap említett Kolozsvári Szalonna közölte a "hazahozott" Seuso-kincsek kapcsán. Nem tudom, viccnek szánták-e, remélem, nem, mert egyáltalán nem az. A csúti agrárproletár poénkodik a "családi ezüst"-tel. Hallott valami ilyesmit. Ez nyilván valami finom, elegáns dolog. Bizonyára főúri.
Bocsánatot kérek előre is, nem szoktam a származásommal foglalkozni, különben is elég zavaros az egész, ami velem az államosításig történt, nem is emlékszem rá, amit tudok, anyámtól tudom. Ő meg aztán végképp nem beszélt a múltról, volt nekünk azzal elég bajunk a létező szocializmusban. Azt azért többször elmondta, hogy én csak örököltem bizonyos arisztokratikus jegyeket (a hozzávaló vagyont elvitte a kommunizmus), de az igazi, saját jogon tulajdonolt előkelőség a szellemi arisztokratáé. Éljek aszerint, a születésemmel hozott, részben belém ivódott, részben tanult viselkedésformákat pedig próbáljam úri módon használni.
Hát most megpróbálom. Még ennek a nyavalyás tömeggyilkosnak az orrát sem fogom beleverni a tudatlanságába. Csak csöndesen közlöm: parvenü, a főúri létformát a maga csökevényes és szánalmas ágaskodásával, eltartott kisujjal majmoló nyárspolgárnak, a magát középosztálynak tartó, a cselédet tramplinak nevező "nagyságoséknak" kellett "családi ezüstöt" tartani, amivel a karácsonyi meg a húsvéti étkezésekhez terítettek szertartásosan. Azért kellett, mert nagyjából eddig terjedt a perspektívájuk, ennyit bírtak felfogni az arisztokrácia életformájából, és ennyire tellett a pénzből. A nagymamám még a sok évszázados famíliánk saját címerével égetett Gotzkowskyból evett, egyéb ilyesmire nem emlékszem (abból egy gyümölcsös tál úszta meg a történelmet), és nem tudta, miből vannak az evőeszközök (vélhetőleg ezüstből is tartottak készleteket).
A csúti hízott szotyolaköpködő úgy tesz, mintha viccelne, de ő komolyan gondolja, hogy a családi ezüst valami előkelő dolog. És ez a Seuso-féle természetesen az övé. Az ő családi ezüstje. A főproli már csak megengedheti magának, hogy egy ilyen, ugyancsak parvenü módon túlértékelt holmija legyen (ennyi pénzt egy ilyen leletért csak olyantól lehet kicsikarni, akire rá lehet sózni egy alpakka-készletet ezüst gyanánt - fekete krokodilbőrrel borított táskában, a krokodilbőr szép fényes, kevéssé sikerült plasztikutánzat).
Ezek ott fent a fényképen dermesztő látvány, a fotosop-eszcajg nélkül is. Az odahaza nadrágszíjjal rendszeresen agyonvert KISZ-titkár meg az MSZMP alkalmazásban álló, kulturális szintjét a parasztbajszával manifesztáló viceházmester.
Ezek tombolnak, rabolnak és gyilkolnak itt évek óta. Csak most másképp öltöznek. Ahogyan az ő elképzelésük szerint a családi ezüsthöz kell.

P.S.: Valamit majdnem elfelejtettem. Ahhoz az államosításhoz, ami többek között engem (és a családomat) megfosztott a sok évszázados vagyontól és mindattól, amit az magába foglalt (az most mindegy, nekem erről ma mi a véleményem és mit kezdenék vele), ennek a két figurának a felmenői adták a tömegbázist. Csak mondom.