Keresés ebben a blogban

Betöltés...

2017. január 23., hétfő

Názáreti 38.

Azt tetszik tudni, hogy a hamartiológia szerint bűnben tetszett születni? Ami hagyján, de minden egyes gyereke is abban fog születni, ami még mindig hagyján, de erről egyikük sem tehet, mármint sem ön, sem a gyereke, és amennyire tudom, ez alól nincs is semmiféle feloldozás. Ádám és Éva miatt van az egész, pontosabban Éva miatt, aki leszakította a fáról a gyümölcsöt, és ezzel elkövette a feloldozhatatlan ősbűnt. Nota bene, nem tudott róla, hogy bűnt követ el.
Jó, nem? Ebben a néhány sorban annyi képtelenséget rejtettem el, hogy alig fogom győzni magyarázattal.
Kezdődik mindjárt a hamartiológia fogalmával (hamartia görögül bűnt jelent, a -lógia a logosz - beszéd, értelem, tudomány - képzett formája, azaz a hamartiológia a bűn tudománya), ami a teológiának egy rész"tudománya", és aminek semmi köze nincs a joghoz. A hamartiológia nyílt beismerése annak az elkeserítő ténynek, amit az eddigi bejegyzésekben többször említettem, és ami a könyvemnek is az egyik alapmotívuma, hogy ugyanis a Biblia mindenekelőtt a megfélemlítés, a megalázás gyűjteményes kötete. Ami még mindig csak egy könnyű nyári szórakozás a belőle fakadó keresztény vallás fenyegetéseihez képest. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, ez áll a Nem tudhatom című Radnóti-versben, és attól tartok, nincs benne semmi irónia, a világirodalom legnagyobb okos költője (legokosabb nagy költője, a legnagyobbak közül a legokosabb - kinek hogy tetszik vagy nem tetszik) egyszóval Radnóti úgy gondolta, hogy bűnösök vagyunk mi. Akár a többi nép. A zsigereinkbe szívódott fel ezerévek alatt a bűnösség tudata.
Én történetesen tizenvalahány éves korom óta nem foglalkozom azzal, hogy bűnös vagyok-e, addig is csak a förtelmes vallás ostoba kényszere térdepeltetett le a gyóntatószék keskeny és kemény deszkájára, nagyjából ép erkölcsi érzékkel képes vagyok eligazodni a helyes és helytelen cselekedetek között. Gyerekkoromban sem értettem, hogy egy vadidegen öregembernek mi a fene köze van ahhoz, káromkodtam-e (más bűnös tettemről nem tudtam beszámolni, akárhogyan igyekeztem is), de úgy emlékszem, a kirótt miatyánkokat és üdvözlégyeket mindig elmondtam, mert a félelem bennem is munkált, mi lesz, ha nem mondom el.
A bűnnek több, mint húsz szava van a héberben. Vigyázat, nem a különféle bűnökre van ennyi elnevezés, csak a "bűn" szinonimáira használják ezeket. Az erotikára egy sincs. Az ugyanis bűn. Férfi és nő érintkezéses kapcsolata akkor nem bűn, ha a férfi és nő állat módjára viselkedik, azaz utódnemzésre irányulnak a mozdulatai. Nem tudom, meg van-e szabva, milyen pózban és mennyi ideig elfogadható ez a mozgás, valamint azt sem tudom, a párosodáshoz elengedhetetlenül szükséges házasságon belül is csak a nemzés aktusa megengedett-e, ezért minden alkalommal úgy kell gondolni, hogy most gyereket próbálunk készíteni, akkor nem kötelező meggyónni, vagy minden egyes aktus után futás a templomba, irány a gyóntatószék, paráználkodtam a feleségemmel - nem vagyok otthon a hamartiológiában.
Nézzük inkább a legfontosabbat, az ősbűnt, ami alól feloldozhatatlanok vagyunk az Éva miatt.
Könyvtárnyi magyarázat van róla, igyekszem visszafogni magam, nem minősítek. Annyit jegyzek meg, hogy olyat nem olvastam, ami csak kicsit bosszantott fel.
Mindjárt megmutatom, miről van szó, de előbb egy fontos közlés, mielőtt átsiklanánk fölöttük: az eredeti, bibliai szövegben nincs tudás fája és nincs alma. Több szempontból lényeges helyre tenni a közkeletű tévedést.
"De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz." (1Móz 2,17.)
Majd a 3. részben Éva azt mondja a kígyónak: "De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok." (1Móz 3,3.)
Aztán hogy minden későbbi kétséget eloszlassak: "És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék." (1Móz 3,6.)
Az első kérdés: a Biblia miért ad szegény Éva szájába olyan mondatot, amit ő nem mondhatott, mert nem tudhatott az isten szigorú parancsáról? Tessék kicsit följebb nézni, hogy még egyszer lássák, mi az isteni tilalom a 2. rész 17. mondatában. Megvan? Akkor most átugrunk négyet, jön a 22. mondat: "És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez." Az istennek a fával kapcsolatos intézkedése (amit Éva nem hallhatott, mert még meg sem született) és Éva bűncselekménye között körülbelül húsz év telhetett el, mely időnek az elmúlását még az is alátámasztja, hogy Ádám nemcsak nem utasította el a gyümölcsöt, nyilván nem is emlékezett rá, miszerint neki tartózkodnia kellene a termés élvezetétől. Különben szólt volna Évának. Amilyen engedelmes alattvaló. Ellentétben a hebrencs Évával.
A második kérdés: milyen fa lehetett ez a szóban forgó? Nyilván valami mérgező növény, mert az isten azt mondta Ádámnak, meghal tőle. Az isten összevissza beszél, nyilván keveri egy másik fával, mert ettől nem hal meg sem Ádám, sem Éva, ez eddig rendben van. De még mindig nem tudjuk, milyen fáról van szó. A "jó és gonosz tudásának fájáról" ír a Biblia, erre mindjárt visszatérünk, de mit ehettek róla? Tetszik ismerni az alapmondatot: a gyümölcsöt nem lehet megenni, mert a gyümölcs fogalom - én kínomban mégis itt fogalmakkal etetem Éváékat, még termést is írtam, egyszerűen azért, mert nem derül ki, milyen fa a tiltott növény. (Az alma későbbi korok valószínű fordítási hibájának következménye: malus - rossz, malum - almafa.) Van jó sok mellébeszélés, de a Biblia eredeti szövegében nincs sem tudás fája, sem tudás almája. (A magyarázó "irodalomból" nekem az tetszik legjobban, amelyik a Sátánról mint hazugról értekezik - hogy ugyanis tőle tudunk legtöbbet a fáról, és hogy a Sátán nemcsak Évát vezette félre, hanem minket is. Azaz minden, amit a fáról tudunk, az hazugság, mert a fát a Sátán írja le nekünk. Az nem derül ki, hogyan, én legalábbis nem találtam semmit a Sátán információi közül, amikből a legtöbbet tudhatjuk a fáról. Ha jól értem a "magyarázatot", a fa voltaképpen nem is létezik, az csak a hazudós Sátán praktikája)
Már megint beleragadtunk az ismert kulimászba: ami a Szentírásban ott van, az szent, ha nem értjük, bennünk van a hiba, de a jóságos teológus bácsik persze segítenek.
Talán az is elég volna, ha felhívnám a figyelmüket a Mózes 3,6. egy félmondatára, amit a magyarázók valamiért nem akarnak észrevenni: látá az asszony, hogy... kivánatos az a fa a bölcseségért, de azért ennél egy kicsit tovább is mehetünk. A "jó és gonosz tudásának" természetesen nincs semmi értelme, ha volna, az isten nem tiltja el a fától Ádámot, az a szerencsétlen ugyanis nem tudná, mi értelme van a tiltásnak, minthogy a tilalom valaminek az ellentétére vonatkozik, amiben  az első embernek addig része volt. A "tudásnak" önmagában már volna értelme (a nő, akiről olykor még a Biblia is észrevette véletlenül, hogy okosabb a férfinál), a nő már látta, hogy a fa kívánatos a bölcsességért. Csak hát a "tudásnak" önmagában nem volt jelentése ott és akkor, amikor az Ószövetséget írták, azaz körülbelül az időszámítás előtt száz-százötven évvel. Tessék megnézni, mit ír a Biblia a tudásról. Nagyjából semmit. A legfőbb és egyben egyedül ismert "tudomány" valóban a gonoszság felismerése a próféták által. Ami a késői korok tudását valóban gyarapította, a papok öltözékének a leírása, a mesterségek, épületek, népszokások ismertetése, az nem számított tudománynak. A görög kultúra nem jutott el Izráel földjére, a matematika, csillagászat, fizika, filozófia, irodalom néhány gazdag fölösleges úri szórakozásának számított volna, ha a létének híre egyáltalán eljut a néphez, a római kultúra a megszálló hatalom tudománya volt és mint ilyen, gyűlöletes.
Dehát hiába nem értelmezhető fogalom a "tudás", Éva azért szakít arról a fáról. Amiről inkább csak évszázadokkal később kezdték állítani, hogy a tudás fája volt. Egy bizonyos: Éva az ősbűn elkövetője, Éva merészelte a tudást - ilyen vagy olyan tudást - akarni. Azaz hogy teljesen világos legyen: az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő. Az Újszövetség szerint Jézus mély megvetéssel szólt "az írástudókról", ami nyilvánvaló ostobaság, de a Bibliának a tudásról való irányvonalába szépen illeszkedik.
Van halálos bűn és bocsánatos bűn. Ne tessék megkérdezni, konkrétan melyik bűn hová tartozik, nincs egy rendes táblázat, amiből megtudhatnánk. Csak tévelygünk itt, pontos eligazítás híján még azt sem lehet tudni, ha ölünk például, az halálos bűn vagy csak bocsánatos. Valószínűleg az utóbbi, mert a tízparancsolat csak a hatodik helyen említi, akkor pedig olyan fontos nem lehet.
Aztán van a hét főbűn (kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag és lustaság), ezek fők ugyan, de mégis bocsánatosak, mert ezek nem olyan borzasztó nagy bűnök, ám a 64. pápa (bizonyos Szent Gergely) szerint ezek a bűnök pedig a bűnök szaporodását jelentő bűnök, ezért fők. Arra nézvést nem találtam útmutatást, hogy ez a szent ember milyen levezetés után milyen halálos bűnhöz jutott el például a bujaságból kiindulva. Valamint hogy milyen aljasságra ragadtatja az embert a lustasága.
Na jó. Ezek itt csak apróságok, lelki alkat kérdése, milyen reakciókat váltanak ki az emberből. Azt azért jegyezzük meg, a bűn tudata megnyomorít mindenkit, szinte iskolázottságtól függetlenül. Ezt a nyomorúságot mindenki másképp viseli, van aki cipeli élete végéig, mások megpróbálnak szabadulni tőle.
Mindenesetre én most ideírom még egyszer: a Biblia és a belőle fakadó keresztény vallás szerint: az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő
Butaságban tartani a népet - ez minden hatalom alapja. És elnyomni, fizikai erőszakkal távol tartani a nőt mindentől, ami az ember fejlődésére nézve fontos lehet - ez a butaságban tartott népből előnyomakodó despoták sajátja, a nőtől való rettegésből fakadó gyűlölet megnyilvánulása.



A kisfiú odament az anyja háta mögé, átkarolta.
Nézte az asszony szemét, ahogy ismét megjelenik benne a riadalom, ahogy felkapja a kezét, és egy pillanatra megdermed ebben a tartásban.
- Te mondd meg uram, mit tegyek most. Nem akarom, hogy a kisfiamnak baja essék.
- Mit szeretnél tenni?
Sára remegni kezdett.
- Magamhoz szorítani, és soká el nem engedni.
Közelebb húzta magához a kőrisbotot, két kézbe fogta, állát a csuklójára támasztotta, és nézte az asszonyt.
Sára megfordult, lehajolt, átkarolta a kisfiút és szorította.
Csend volt. Pasziklész halkan kezdett beszélni, és lassan, kereste a szavakat.
- Jött egy ember a cardóról. Kiabált. Azt kiabálta, hogy itt van. És ugrált  örömében. Eszembe jutott egy másik ember, Athénban járt nálam, talán három éve lehetett. Színi előadást rendelt, Szophoklészt akart meg amit én jónak tartok. Akkor még a családom nélkül jöttem Megiddóba, ott lakott a megrendelő. Egy gazdag szadduceus. Tudnod kell, ki az.
- Rafáél. Elment Athénba?
- Delilával jött, a feleségével. Delila azt mondta nekem, Sárát csak a názáreti képes szóra bírni, egy kisfiú, aki náluk volt birkapásztor. Azt mondtam, nincs olyan ember. Meg akartam békíteni az apját, azért rendeztem a kánai esküvőt. Az apja csak akkor volt hajlandó szóba állni velem, amikor megfogadtam, hogy a menyegző után visszaviszem Sárát Athénba. A lányához még akkor sem szólt. Bármit tettem, minden csak rosszabb lett. A kisfia szeretete még jobban megijesztette. Félt az apja átkától. Hogy bűnösként kell leélnie az életét. Az apja azt mondta, bűnösként élhet, ha vigyáz. Ha vigyáz arra, hogy egyetlen pillanatig se érezze magát feloldozva. Mert feloldozást egy nefilimnek még egy angyal sem adhat. És akkor jött ez az ember, azt mondta, a názáreti van ott a cardón, és ugrált örömében. Én meg nagyon mérges lettem. Meg tudsz nekem bocsátani? Amiért nem hittem benned.
- Miért, most már hiszel? Bennem?
- Uram, a feleségem beszél. És nézz rá.
- A feleséged apja miért nem akarta beengedni a lányát a jesivába?
- Mert túl okosnak tartotta. Egy lány ne legyen okos, még kevésbé tanult.
- Mit gondolsz, Sára nem tudta, hogy ostobaság, amit az angyalokról hallott? Hogy az angyaloknak vannak gyerekeik, és azok a nefilimek? Azt gondolod, Sára nem tudta, hogy az apja azért gyűlöli, mert nem az ő gyereke, csak mikor elzavarta Sára anyját, nem küldhette el vele a kislányt is?
- Tudtad? – kérdezte Pasziklész.
Sára bólintott.
- Akkor miért viselkedtél így? Miért nem beszéltél?
Nézte az asszonyt, várta, hogy válaszoljon, de Sára tekintetében könyörgés volt és félelem, egy pillanatra sem engedte el az őt figyelő szempárt.

- Mondjam el helyetted? Aki rosszat tesz, nem fél semmiféle büntetéstől, mert rosszat csak a buta ember tesz, és mert buta, nem is érdekli, hogy rosszat tesz. Aki képes a jóra, aki képes megkülönböztetni a jót és a rosszat, az bizonytalan, mert nem tudja, képes-e istennek és embernek megfelelni. Elsősorban istennek akar megfelelni, de nem tudja, azt hogyan kell, ezért fél. Pedig istennek nem kell megfelelni. Sára azt is tudja, hogy az apja átka egy megkeseredett, és eleve rossz ember bosszúja, de fél, mert nem tudja, mit gondol erről isten, nem lehet-e, hogy isten tényleg lesújt rá. 


2017. január 17., kedd

Názáreti 37.

Egyszer leírtam valahol, hogy minden a nőért történik. Kerestem is, mert amilyen lusta vagyok, jó lett volna ide áttenni, egy csomó mondat újraírását megspórolhatnám, dehát nem emlékszem, hová írtam ezt és mikor.
Úgyhogy kezdjük elölről. Minden a nőért történik. Az ő figyelméért, a kegyeiért, a szerelméért. Minden tett, minden alkotás, minden háború. Ha tetszik, minden jó és minden rossz, amit férfiember cselekedni, létrehozni képes, azt a nőért teszi (igen, a Szent Péter templom is, állítólag Michelangelo a fiúkat szerette, de az ebből a szempontból mindegy).
Na jó, álljunk meg egy pillanatra, ez így túl sommás kijelentés. Hogy minden a nőért. Hímsoviniszta. Mert hiába férfiakból áll a művészettörténet (irodalom és zene beleértve) és a világtörténelem, akkor is figyelembe kell vennünk egyrészt a saját nemükhöz vonzódókat, másrészt a nőket. Méghozzá azért kell figyelembe vennünk, mert a tételt csak árnyalják, de a lényegen nem változtatnak. Michelangelót és mondjuk Proustot nem a nők érdekelték, és bár I. Erzsébet a "szűz királynő" értelmező jelzővel vált érdekes celebbé a történelem bulvárfogyasztói számára, azért az tudható, hogy legalábbis kísérletezett a férfinem megismerésével.
Belemenjünk a részletekbe? Kicsit.
Azért mondom, hogy minden a nőért történik, mert azóta, hogy az ember két lábra állt, mindig a kisebbrendűségi érzésből fakadó fizikai erőfölény döntött, ennélfogva a világot a férfiak alakítják. Olyan is. A nők alig tudnak enyhíteni ezen a helyzeten.
A férfiak, hogy is mondjam, egyszerűbb lények úgy általában, mint a nők. Éppen ezért azzal sincsenek tisztában, hogy az általuk alakított és uralt világ a nőkről szól. Minden. A legmagasabb rendű alkotások és a legalacsonyabb szintű konfliktusok, az utcai verekedésektől a világháborúkig minden őket ábrázolja és őket akarja.
Miért beszélek a nőkről és miért nem a szerelemről, hiszen végülis arról van szó? Mert nem arról van szó. Tudom, nem szeretik, különösen, hogy már sokadszor mondom: az ember az állatvilág része. Az állat pedig - jelenlegi tudásunk szerint - nem szerelmes, az állatot a fajfenntartás ösztöne vezérli. Az emberiség legnagyobb részét is. A szivárványszínű férfi társat keres és kielégülést - ez a fajfenntartás ösztönéből fakad, és az alapmotiváció szempontjából mindegy, hogy egy meleg pár nem képes a szaporodásra. (Talán nem véletlen, hogy a férfiak is, nők is végül valahogyan gyereket akarnak, béranyával vagy örökbefogadással, de a lényeg, az ösztön működik.)
A szarvasbika bőgése elhallatszik az erdő széléig meg azon túl is, az emberi faj legfejlettebb egyedeinek a "bőgése" pedig körbejárja a Földet, az Elektra, a g-moll szimfónia és az Örök tavasz a hódítás eszközei, a nő ábrázolása, akkor is, ha a nő mint figura éppen nem jelenik meg. Rembrandt Önarcképe is a nőnek szól. Az emberiség túlnyomó többsége pedig a kocsmában bőgve megy neki a másik bikának, amelyik el akarja venni a tehenét (bocs), effektíve vagy éppen csak áttételesen.
Egyszóval a nőért történik minden.
És most tessék elképzelni a katolikus egyházat. A pápaságot. A Föld vallásosainak harmada keresztény, ennek a harmadnak pedig több, mint a fele római katolikus. Ezt a hatalmas tömeget azok irányítják, akiknek fogalmuk sincs az emberi élet alapjairól. Akiket lényegében semmi nem motivál, akiknek nincs semmilyen célja, akiknek a legtermészetesebb ösztön elfojtásával  kell foglalkozniuk éjjel-nappal, életük végéig. Akiknek a nő nem jelent - mert nem jelenthet - semmit, ugyanúgy kell rájuk nézniük, ahogy egy férfira. Hívő, az egyház tagja és kész. Tetszik érteni? Ez iszonyatos. Egy férfiembernek egy nő csak egy figura.
Pápa csak férfi lehet, katolikus pap is csak férfi lehet. Embernek látszó lények vágyak és célok nélkül. Ami céljuk pedig lehet, az a hatalom, a legtorzabb személyiségjegyek egyike ez a betegség vagy egy másik torz érzemény, egy evidens hazugságfolyam szolgálata, a kereszténység alapeszméjének terjesztése, az üdvözülés, a túlvilág ígérete.
A katolikus egyházból hiányzik a nő - azaz a képesség az empátiára, a gyengédségre, a megbocsátásra, a szelíd iróniára, mindenre, ami jó az emberben, és ami az emberi fajt kiemeli az állatvilágból.
Az Ószövetségben van egy gyönyörű könyv, a katolikusok legnagyobb része nem szívesen emlegeti - ha egyáltalán hallott róla, ez az Eszter könyve. Zsidókról szól, nem szeretjük. Ott van, de nem vesszük tudomásul. Majd elfelejtettem, előbb még ott van a butácska, az ősbűnt elkövető és ezzel az emberiséget a Paradicsomból kizáró alak - mi volna más, nő, Havvának hívják, magyarul Éva. Jézus anyja egy szűz. Nagyjából ennyi. Némely alakok feleségeiről még van néhány sor - ennyi a Biblia nőábrázolása. Az Énekek éneke meg tömény pornográfia, arról végképp ne essék szó.
A Biblia nőellenességéről sok elemzés született, a pápaság és a katolikus papság beteges elzárkózását mindentől, ami a nőről szól, nem szokás emlegetni.
Ez még kimaradt abból, amit minap a vallásról mondtam.


- A gazdatisztet tavaly megkértem, hogy menjen el. Van azóta másik, ő kint lakik a Karmel északi lejtőjén, a Kisón partján. Tíznaponként jön be hozzám. Legutóbb a lányát küldte. Érdekes nő. Olvastál Szapphót? Tudsz olvasni? Persze hogy tudsz.
- Még nem tudok görögül.
- Ó igen. Hamarosan hozzákezdünk, de előbb ezt az asszonyt el kell mondanom neked. Tudod, az jutott eszembe róla, amit Szapphó írt Atthisznak. Sok fényes kenetet sima szép bőrödre előttem itt kentél, balzsamokat, fejedelmi szert s édes lágy kerevetre is dőltél rózsaszirom között, s vágyadtól szabadult e helyen szíved. Ez szép, ugye? Görögül azért szebb. Arisztotelész szerint zavaró, hogy ezt egy lánynak írta, engem nem zavar. Az sokkal jobban, hogy a gazdatisztem lányáról ilyesmi jut az eszembe. Tudod, milyen az a nő? Buja. Érdekes szó, nem? Jeremiás használja ezt a szót. A te paráznaságaidat és nyihogásaidat, bujálkodásodnak undokságát, a halmokon, a mezőn láttam a te utálatosságaidat. Jaj néked Jeruzsálem! Nem leszel tiszta ezután se? Meddig még? Másképpen, de ez is szép, igen. Miért mondtam ezt?
- A bujálkodást idézted Jeremiástól.
- Igen, de miért?
- A gazdatiszted lányáról jutott eszedbe.
- Igen. Megvan. Jeremiás azt mondja, azért én is arcodra borítom fel a te ruhádat, hogy látható legyen a te gyalázatod! Sok csúnyát mond Jeremiás a bujaságról, de nekem valahogy nem az utálatosság és gyalázat jutott eszembe, igaz, nem is egy város bujaságáról beszélek. Igen. Lehet, hogy egy város bujasága utálatos. Delila csak buja, de nem utálatos. Delilának hívják a gazdatisztem lányát.
- Gondoltam.
- Ez a kép tetszik nekem, hogy én is arcodra borítom fel a te ruhádat, bár Jeremiás talán nem örülne neki. Annak, hogy nekem ez tetszik. Viszont ha jól meggondolom, Jeremiás sem volt mentes a bujaságtól, ha szabad ilyet mondani egy férfiemberről, különösen egy öregemberről. Most jut eszembe, olvastam valahol, hogy Jeremiás hatvan éves sem volt, amikor meghalt, akkor pedig nem volt öreg, és egy viszonylag fiatal férfiról feltételezhető a bujaság, ha szerinte Jeruzsálem buja lehetett. Márpedig az arcra felborított ruha képe igenis buja ember előtt jelenhet csak meg, ha ugyan nem vagyok túlságosan szelíd, mert lehet, hogy pontosabb volna Jeremiással kapcsolatban a kéjelgő kifejezés használata. Arcodra borítom fel a ruhádat. Igen, ez inkább kéjes kép, mint buja.
- Akkor is, ha Jeremiás gyalázatról beszél? Azért én is arcodra borítom fel a te ruhádat, hogy látható legyen a te gyalázatod, így mondta, ugye?
- Láttál már lányt vagy asszonyt, hogy mi van a ruhája alatt, ha nem tartod aljasnak a kérdésemet?
- Nem tartom annak, hogy ne láttam volna.
- Akkor neked is ismerned kell a választ, hol van ott a gyalázat? Aiszóposz rókája jut eszembe, már megint egy görög, hallottál Aiszóposzról?
- Nem.
- Nem baj, hamarosan fogod őt görögül olvasni. Aiszóposz ír egy rókáról, aki megérzi a szőlő illatát, és elkezd felugrálni a tőkéhez, hogy szakítson magának egy fürtöt. Ugrál, de hiába, nem éri el a szőlőt. Akkor elsomfordál, és azt morogja, tulajdonképpen nem is akartam azokat a fürtöket, úgyis savanyúak és íztelenek. Jeremiás, Jeremiás, nem savanyú az a szőlő, csak te nem érted el.
- Szegény Jeremiás.
- Igazad van, tiszteletlen voltam vele, Jeremiás bocsáss meg nekem. Delila egyáltalán nem úgy beszélt velem, ahogyan egy szolgának kell beszélnie az urával. És nekem az tetszett. Tudod, mikor Ehud odajött hozzám, hogy anyám parancsára meg kell korbácsoltatnia engem, az más volt. Ehud a gazdatiszt. Az előbbi, nem Delila apja. Amióta Delila nálam járt, ennek az új gazdatisztnek a jellemével is vannak gondjaim. De most Ehudról akartam mondani valamit. Igen. Odajött hozzám, mélyen meghajolt, és azt mondta, uram, anyád parancsára meg kell téged korbácsolni. Azt mondtam, rendben van, mikor, hol és ki fog engem megkorbácsolni. És akkor az a kövér, hatalmas ember elsírta magát, hogy ő azt nem bírja tovább, hogy én gúnyolom őt, és ő őrlődik anyám és közöttem, pedig én komolyan kérdeztem, hogy mikor, hol és ki fog engem megkorbácsolni. Mert én akkor azt tartottam helyesnek, hogy anyám parancsol, és azt mások végrehajtják. Ehud ronda és undok könnyei gondolkoztattak el, hogy milyen jogon parancsol és milyen jogon fenyeget valaki? Hogy mit jelent úr és szolga viszonya. Nekem van sok olajfám és sok birkám, ezért én fenyegetően fölmutathatom az ujjamat, és mások nyomban azt fogják tenni, amit parancsolok, vagy azt nem fogják tenni, amit tiltok. Mert mások úgy gondolják, hogy rengeteg olajat adok el és rengeteg birkát, és ezért rengeteg olyan embert vehetek, akik tömlöcbe vethetik azokat, akik nem azt teszik, amit parancsolok. Ebből annyi igaz, hogy rengeteg olajat és birkát adok el, de egyetlen olyan emberem sincs, akikkel másokat fenyegethetek, én meg teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy magam fenyegessek meg bárkit. És ezt az összes szolgám tudja, mégis azt teszik, amit akarok.
- Az előbb azt mondtad, megkérted Ehudot, hogy menjen el. És ő elment. Úgy is mondhattad volna, hogy megparancsoltad neki, menjen el. Hogy elkergetted.
- Értem, értem. Tudom, hogy nem a szavak számítanak meg hogy közben szelíden mosolygok-e. Csak azt akarom mondani, hogy nem a megfelelő tekintélyt tiszteljük. Hogy Delila nem azért viselkedett velem másképp, mint a többi szolga, mert azt találta értékesnek, ami egyedül értékes lehet egy emberben, hanem azért, mert buja. Azért jutottak eszembe Ehud könnyei, mert szerettem volna tudni, melyik a nagyobb hatalom, a gazdagság vagy a bujaság.
- Delilát nem küldted volna el. Ha anyádat szolgálta volna, ha anyád legszigorúbb parancsait ő közli veled, ha meg akar korbácsoltatni, akkor sem.
- Jaj de szörnyű dolgokat tudsz mondani. Kérdezni is, mondani is szörnyűket tudsz. Mert most ezzel válaszoltál a kérdésemre, a nagyobb hatalom a bujaság.
- Nem. Elmondok neked valamit. Egy évvel ezelőtt találkoztam egy emberrel, akinél okosabbat, bölcsebbet aligha képes bárki akár elképzelni is. Nincsenek szolgái és nincsenek urai, és hogy mit gondol istenről, azt most még hagyjuk. Nem tudom, parancsolt-e valamikor valakiknek, talán igen, de már régen nem parancsol senkinek, és abban bizonyos vagyok, hogy neki soha senki nem tilthatott meg semmit, és soha senki nem fenyegethette meg. Van egy unokája, egy kislány, Mirjamnak hívják. Amikor én először voltam náluk, Mirjam tizenegy éves volt. Mindjárt mondom tovább, de most menjünk el innen, mert ezek a te olajfáid tényleg túlságosan illatosak. Menjünk.
Kivette Rafáél kezéből a poharat, letette a székre, elindultak.
- Mirjamnak olyan színű a haja, mint a  csurgatott kaftanméznek, amikor rásüt az alkonyi nap. Azt hiszem, ezt a színt te igazán tudod értékelni, ennek valóban a lényegét kell látni, ezt valóban inkább elképzelni érdemes, mert ha látod, nehezen vagy hajlandó elhinni, hogy ilyen létezik. Napszagú a haja, sokat gondolkoztam rajta, mikor először jött olyan közel hozzám, hogy megérezhettem a haját, milyen is, de nem leírható, mert nem hasonlítható semmihez, amit már ismersz, azért mondom, hogy napszagú a haja.
- Ha szabad közbeszólnom egy pillanatra, úgy vélem, nem egy tudós, közömbös leírásnak vagyok tanúja.
- Én is úgy vélem. A szeme sötétzöld, ha Mirjam árnyékban van, amikor meg rásüt a nap, olyan barna, amilyen az őszi tölgy levele.

Kinyitotta a kaput, Rafáélt előre engedte.




2017. január 15., vasárnap

Názáreti 36.

Az itt következő elmélkedés már nem tartozik szorosan a könyvemhez, csak az egyszerűség kedvéért adtam a szokásos címet.
Az istenhitről szeretnék valamit. Talán mondani is, de inkább kérdezni.
Még egyszer - valószínűleg nem utoljára -, nem a vallásról beszélek, az istenhitnek és az egyházakba bekötött vallásoknak jóformán semmi közük nincs egymáshoz. A keresztény egyházak egyszer haragvó és félelmet keltő, másszor kezével áldást osztó antropomorf istene egy korbácsot suhogtató smasszer és egy sötét fülkében bóbiskoló gyóntatópap zavaros keveréke, folyamodnak hozzá és különféle cselekvésekre akarják késztetni, beavatkozásra az emberélet legváltozatosabb intimitásaiba. Istenem csak most az egyszer segíts meg - mondják naponta százmilliók sok milliárdszor, ordítva vagy némán, sírva és reszketve a félelemtől, és még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy az ő istene nem fogja őt megsegíteni. Egyszer sem.
Erről az istenről nincs mondanivalóm. Félre ne értsenek, ez nem mennyiségi kérdés, a százmilliók sok milliárdszor elsóhajtott fohásza akár meg is érkezhetne, valamire való számítógép könnyen eltárol ennyi adatot, Fred Hoyle-nak A fekete felhő című regénye óta azt is tudjuk, elképzelhető akkora intelligens, válaszolni és intézkedni képes lény, aminek nem okozna gondot a Föld összes lakójával való kommunikáció sem. Én egyszerűen nem tudok mit kezdeni az interaktív istennel. Az ügyintézővel. Akinek feladom a rendelést, ő meg szállítja az árut. Pénzt, egészséget, megjavítja a vízvezetéket, elpusztítja a szomszéd tehenét, gondoskodik rólam, teszi, amit éppen meg kell oldani. Ha szociológus volnék, bizonyosan készítenék felmérést, hogy hány fohász száll az istenhez konkrét kívánsággal mondjuk Németországban és hány Magyarországon.
Azt akarom kérdezni, mi a funkciója az istennek. Vegyük ezt a mi keresztény istenünket például. Az egyszemélyes mindenest. A görögöknél még volt hadisten meg aztán volt istene a tolvajoknak. Jó, volt egy főnökük, jellemzően funkció nélkül, ő időnként villámmal sújtott, de semmi kreativitás, semminek a létrehozásában nem segít. Szerelemügyben lehetett Aphroditéhez fordulni, de a fia, Erósz is illetékesnek számított.
Bizonyára ebből a szempontból is fejlettebb dolognak kell látnunk a kereszténységet, hogy ugyanis összevonta a funkciókat. Bár én ezt inkább autokráciának nevezném, közel a diktatúrához.
Szóval mire való a keresztény isten? Anatóliában Tarhuntaszhoz kellett imádkozni, ha szárazság volt és kellett az eső. De akkor is, ha nagy, pusztító vihar kerekedett, hogy állítaná el (mintha Tarhuntaszt már említettem volna valahol). Időjárás ügyben - úgy tudom - a keresztény isten is hivatott intézkedni, még miséket is szoktak rendezni az aszályt elhárítandó. És isten mindig segít is, mondja Mari néni, mert egyszer csak vége lesz az aszálynak. Előbb vagy utóbb. Azt mégsem lehet, hogy megszabjuk, csütörtökre kérjük az esőt.
A keresztény isten is arra való, amire az összes többi: oltalmazásra - védi a kiszolgáltatott, az ismeretlentől rettegő embert. Minél magasabb intellektus az oltalmazott, annál inkább tolódik el ez a funkció elvontabb feladatok megoldása felé - a közönséges hétköznapokon. Mert szélsőséges helyzetben nincs az az akadémikus, aki maga előtt is titokban tartva ne remélné, hogy isten azért majd megállítja a kataklizmát.
Ez mind rendben van, ezeket értem.
Csak a papokat nem. Vajon komolyan azt hiszik, hogy szakirányú végzettségük van az istenhez való közelebb kerüléshez? A közönséges halandókhoz képest, úgy értem. Minthogy nem szeretek embereket bántani (úgy tudom, még soha senkibe nem kötöttem bele, senkit nem bántottam meg, sem szóban, sem tettleg), egyetlen papot sem kérdeztem, mit gondol az istenhez való viszonyáról a civilekhez képest. Vajon a pápa komolyan elhiszi, hogy ő isten földi helytartója? Soha nem gondolkodott el azon, hogy bármilyen helytartót fel szoktak kérni, meg szoktak bízni, legyen helytartó? Őt mikor és hogyan kérte  föl a főnök, hogy legyen helytartó? Komolyan kérdezem, nem akarok kötözködni, csak tényleg nem értem. Mert azt már láttam, hogy mindenféle csicsás maskarába öltözött, elég nevetségesen festő öreg férfiak összegyűlnek pápát választani (valamikor még hasra is fekszenek, nem tudom, ez alkalommal vagy máskor, a liturgiával ministráns korom óta nem foglalkozom), és amikor megvan az eredmény, akkor mint az indiánok, füstjelekkel közlik a nagyérdeművel: habemus papam. Jaj de jó. De ez azért távolról sem olyan, mint amilyen az volna, hogy az úristen hívatja a maga jelöltjét, és valamelyik különlegesen magas felhő fölött az ő kristálypalotájában átadja a megbízólevelét.
Mundus vult decipi, ergo decipiatur. Idéztem már Franck 16. századi mondatát (a világ azt akarja, hogy becsapják, úgyhogy be is csapják), most megint ideteszem. Látványosabban és egyben kártékonyabban soha nem csapta be magát az emberiségnek egy tekintélyes része, mint ahogyan a pápaság babonás tiszteletével teszi évszázadok óta. Az egész egy förtelmes hazugsággal indult, azóta ez csak terebélyesedik - a pápa a legnagyobb létszámú alattvalóság uralkodója, ennek megfelelő méretű a hozzá tartozó vagyon és az érinthetetlenséggel együtt járó köztörvényes bűnözés.
Amíg a pápaság intézménye fennáll, az emberiség fejlődésének fékezése hatásosan fog működni, a kereszténység minden mást felülmúló kártevése folytatódik.
Fentieket rögzíteni kellett ahhoz, hogy érthető legyen ennek a bejegyzésnek az alapmondata: az istenhitről szeretnék valamit. De ahhoz meg kellett neveznem a sötétség árasztóit, az embereket és fogalmakat, amik akadályozzák az istenhitről való beszélgetést.
Nem tudom, mások hogy vannak vele, én az írást nem alkotásnak tekintem, hanem teremtésnek. Ha jól csinálom, emberi lények születnek meg a papíron, helyzetek és helyszínek. Ezek persze sosem valóságosak, csak ahhoz nagyon hasonlók. A Menon Club című könyvem írásakor például kifejezetten boldog voltam, amikor Croy Zsigmond (ő a regény főszereplője) és Karinthy Frigyes barátságának epizódjait idéztem fel (ami a valóságban persze nem létezett), mert Karinthy élt addig, amíg Zsigmonddal beszélgetett, legalább a magam számára feltámasztottam. Olyan volt, mintha ismertem volna. Mint minden egyes alakja a könyveimnek. Amíg írom őket, élnek. És az én személyes ismerőseim.
Az isten is élni kezdett, amikor a názáretinek a hozzá való viszonyát kellett tisztáznom. Azt én nem tudhatom, sikerült-e mások előtt is világossá tennem.
Azt hiszem, az istenhit azzal kezdődik, hogy valaki elkezd gondolkodni rajta. Az istenen.
Ezután bármi lehet.
Egy kivétellel. Az ügyintéző, problémamegoldó, oltalmazó keresztény isten mint az istenhit alanya soha többé nem merülhet föl.


Azt mondtad, aki megváltást akar, annak nincs köze istenhez. Azt lehet mondani, hogy Júdás megtér istenhez?
- Ha akar.
- Hogy mondtad? – kérdezi Tiámá.
- Nem isten dönti el, ki hová tart. Az ember hitétől és akaratától függ, hová indul, mikor végére ér a földi létnek. Isten befogadja, ha hozzá készül. De csak akkor.
- Júdást befogadja?
- Valamikor bizonyosan. Úgy tudom Júdástól.
- Azt hiszem, uram, nem értelek.

2017. január 11., szerda

Haza

Hazament a kisfiam. A kisebbik fiam itthon volt az ünnepekre a feleségével és a kislányával, a legkisebbik unokámmal, aztán hazament. Vitte a családját. Haza, Németországba.
Haza. Nach Hause. Mert ott van otthon. Zu Hause. Vagy inkább Heim. Azaz otthon. A "ház" fogalma nélkül. A "haza", a magasztos, az elárulható németül Heimat. Otthon. Angolul native land vagy native country, azaz születési vidék - de a motherland, fatherland is jó, anyaország, apavidék, ahogy tetszik. A latin nyelvekben a "haza" az "apa" fogalmából származik - patrie franciául, patria olaszul is, spanyolul is. Oroszul is az "apa" a szótő, atyecsesztvo a haza első jelentése (azért írtam át latin betűre, mert már legalább két nemzedék nem tud cirillt olvasni), a második is a családból indul, a rógyina töve azonos a ragyítyeli azaz a "szülők" tövével (a rógyinka például anyajegyet jelent).
Fogalmakból indul ki egy fogalom meghatározása. A mi nyelvünkben egy tárgyból, egy birtokolható holmiból, a "ház"-ból. Csak mondom. Ha valakinek szent a haza fogalma. Nekem nem az. Hazamegyek, az rendben van (hazul, ebből származik a haza különféle nyelvtörténeti események folytán, a hazulról még őrzi ezt a formát), de a hazát mint fogalmat sosem szerettem. A hazaárulásra asszociálok, ha hallom. Meg a nagy öblögetésekre a hazáról olyanoknak a mosdatlan szájából, akiknek erről a szóról akkor is a birtokolandó tárgy jutott, jut eszébe, ha a fenti levezetésről nemcsak nem tud, tízszer kellene elolvasnia, akkor sem értené. Haza az, ami az enyém - ezt jelentette Rákosinak, Kádárnak, Antallnak (Borosnak és Hornnak csak azért nem, mert az előbbi ehhez is hülye, az utóbbit pedig őszintén, igazán nem érdekelte semmiféle tulajdon) és valamennyi közül leginkább a tulajdonolhatóság, birtokolhatóság jut eszébe a hordóhasú szotyolaköpködőnek, és a nép ezért imádja "a vad, csúti bolondot A gyujtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az Idők kiküldöttje S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közösse" - ha tudják, kit idéztem, ha már fennkölt fogalmakról beszélgetünk.
Nincs közöm ahhoz a hazához, amit mifelénk hívnak annak, és semmit, senkit nem szeretek azért, mert magyar (sőt, napról napra mindinkább sőt). Ha szülőföldnek nevezzük, akkor sem érdekel, a születésem pillanatától eltelt néhány nap óta nem voltam a Knézits utcában, nem is vágyom oda (ott születtem). Semmiféle föld nem érdekel, az a néhányszázezer hold sem, amit állítólag örököltem. A Kulipintyót szerettem volna visszakapni Balatonföldváron, nem azért mert oda születtem (a Knézits utcából oda vittek), hanem mert az anyámat jelenti, aki akkor még tényleg az anyám volt, bár nem nagyon emlékszem rá, meg a keresztanyámat, bizonyos Bajor Gizi nevű színésznőt, aki állítólag imádott engem, bár őrá sem nagyon emlékszem. Meg a Balatont jelenti, a balatonságot, ami nem egy víz meg egy táj, hanem minden, ami jó az életben. Amikor először életemben útlevelet kaptam, a Balatonért jöttem vissza ebbe az országba (meg azért, hogy legalább azt ne szabhassa meg senki, mikor jöhetek haza), pedig Ausztriában még megvolt az örökölt vagyonomnak egy töredéke, a saját bérházamban laktam, a Theresianum gasse túloldalán lévő trafikban már kérés nélkül kaptam meg az újságot meg a Gauloise-t (akkor még bagóztam), ismertek a könyvesboltokban, a grabeni lemezboltban félretették azokat a lemezeket, amikről tudták, hogy az ízlésem szerint valók. Sokkal inkább otthon éreztem magam Bécsben, mint Pesten.
Azt tetszik kérdezni, akkor miért idéztem Adyt néhány sorral feljebb. Hát ez az. Ha elmegyek lakni egy másik országba, Adyt oda is elvihetem, divatos szóval élve logisztikai kérdés. Azért mennék el nehezen, mert Ady nem Adyt jelenti, itt van érzésem szerint a nagy tévedés, amikor a haza fogalmát definiálgatjuk mi írni-olvasni tudók. Hanem azt a néhány embert jelenti, akiket nem is ismerek. Hányan lehetnek? Talán százezren is vannak, lehet, hogy valamivel még többen is. Akik tudnak Adyt idézni. Meg József Attilát, Radnótit. Akik ezt a nyelvet tanulták attól kezdve, hogy megszülettek, akik tudják, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, akkor is, ha sosem voltak Kápolnásnyéken.
Még most is meg tudnék tanulni bármilyen nyelven. Amiket beszélek, azokat bármikor életre tudom kelteni (bár - be kell ismernem - a rógyinkának utána néztem, nem voltam biztos benne, hogy jól emlékszem). De a gyerekkoromat - bármilyen szörnyű és gyalázatos volt is - nem tudom együtt kezdeni ezzel a tanulással, és azt a százezer embert nem tudom magammal vinni, akikről tudom, nagyjából ugyanarra a kőre léptek, mint én, hogy ne feleljenek aznap.
Ez volna nagyjából az, amiről beszélünk. A többi közhely. Nem undorító trivialitás, mint a csúti bolond és a hozzá idomult milliók által hazának vélt förtelem, de azért csak közhely.
Hazament a kisfiam. Remélem, ő sosem foglalkozik majd a haza fogalmának tisztázásával. Amit itt föntebb elmondtam erről a fogalomról, már engem sem érdekel különösebben. Az unokáimat annyira sem fogja.
Azt tetszik kérdezni, baj-e, hogy így van.
Azt mondom, baj, hogy eddig nem így volt. És még most sem így van. Egy primitív, buta, beteg alak még mindig azzal a borzalmas hendiatrisszal tartja fogságban ezt a szerencsétlen, visszamaradott, feudális függőségekkel fenyegetett népet, amivel az amerikai hadsereget szorítják vakfegyelemre: isten, haza, család. Az Egyesült Államok katonája ebből talán az utolsót értheti - úgy nagyjából.
A magyar polgár egyelőre annyit lát a család lényegéből, hogy az igazán sikeres família lop, csal és hazudik. A magyar polgár ezt tartja etalonnak.
Isten, haza, család. Csák Máté korában járunk.
Hazament a kisfiam.




2017. január 10., kedd

Názáreti 35.

Na még egy utolsót (mondtam már ilyet, de ez most tényleg). Teszek ide idézeteket, így sorrendben megállnak önmagukban is, azért írok hozzájuk néhány magyarázó mondatot.
Olvasni és kérdezni mindenki tud, de nem mindenkinek jelenti ugyanazt, amit pedig sokan olvasnak, és nem mindenki teszi föl a megfelelő kérdést (talán leginkább egyet sem, akkor sem a kérdésen nem kell gondolkodni, sem a lehetséges válaszokon).
Azt írtam (nem is egyszer), hogy Jézus nem olyan volt, amilyennek ábrázolták. Kérdezhetnék, honnan veszem. Nincs más forrás, csak a Biblia (és a vele kapcsolatos történeti kutatások eredményei, de azok csak az időpontok tisztázásában segítenek, a kérdéseket a legkiválóbb munkák sem teszik föl).
Mutatok egy mondatot azok közül, amilyenekből sok van. Rengeteg. Nem ismerem mindet, nem vagyok szakértője a Bibliának, nem is akarok az lenni, alkalmatlan vagyok rá.
Az alant látható mondatnak az első két szava fontos, a többi a kor természetéből fakad, valamint az evangélisták szellemi képességeinek lenyomatai (de épp ezért fontosak).
Kicsoda ez? Azt kérdezik. Kicsoda, aki olyanokat mond például, hogy nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, midőn kérdőre vonják, hogy miért vacsorázik együtt a vámszedővel és más bűnözőkkel.
Azt mégsem írhatja a Máténak nevezett szerző, hogy a nép azért kérdezi, kicsoda ez, mert nem érti, miért nem az egészségeseknek van szükségük orvosra. Pedig a kérdés nyilván elhangzott, és a nép nyilván azért kérdezte. Azt nem kérdezhette, ami itt áll, mert ez nyilvánvaló ostobaság, a szelek és a tenger ott és akkor sem engedelmeskedtek, amikor az evangélista szerint a kérdés elhangzott. 

"Kicsoda ez, hogy mind a szelek, mind a tenger engednek néki."

Kicsoda ez? Aki próbálja nekünk megmagyarázni, hogy aki más, mint amilyen én vagyok, az is ember. Ilyen vagy olyan, amíg nem ismerem, nem ítélkezhetem róla. És ha megismertem, már tudni fogom, hogy nem ítéletet vár, hanem törődést. Jó szót, megértést.
Kicsoda, aki ilyeneket beszél?

30. Tőlük távol pedig egy nagy disznónyáj legelészik vala.
31. Az ördögök pedig kérik vala őt mondván: Ha kiűzesz minket, engedd meg nékünk, hogy ama disznónyájba mehessünk!
32. És monda nékik: Menjetek. Azok pedig kimenvén, menének a disznónyájba: és ímé az egész disznónyáj a meredekről a tengerbe rohana, és oda vesze a vízben.
33. A pásztorok pedig elfutának, és bemenvén a városba hírré adának mindent, azokat is, a mik az ördöngősökkel történtek vala.
34. És ímé az egész város kiméne Jézus elébe; és mihelyt meglátták, kérék őt, hogy távozzék az ő határukból.
(Mt 8-9.)

Távozzék az ő határukból. Arra "kérék őt". Dehogyis kérték. Nyilván elzavarták. Nyilván sok helyről elzavarták, ahol nem értették. Gadarában valami történhetett. Az is lehet, hogy egy konda tényleg beleveszett a Genezáreti-tóba. Kellett gyorsan egy csoda, amivel persze a názáreti ismét jót tett, csak most éppen nem értették. Véletlenül.
Nem tudom, mi történhetett. Nem is fontos. De lehet, hogy akkor valamiért fontos volt, fennmaradt egy anekdota a vízbe veszett disznókról, kellett róla beszélni. Kellett hozzá egy baromi, érthetetlen "magyarázat". Jó, értem.
Csak azt nem értem, miért kellett a 20. században olyanokat írni, mint ami itt következik. Szándékosan választottam egy kedves, jó szándékú öregasszony "megfejtését", hogy el tudják képzelni, milyenek lehetnek a többiek (például egy rémületes alak, akinél a Biblia történetei egy földön kívüli összeesküvés által válnak "valóságossá", mely összeesküvésnek Jézus a földi ügynöke - ha jól értem, bár akarja a fene érteni).

Azt a tényt, hogy egyes embereket démonok szálltak meg, az Újtestamentum világosan kijelenti. Az így meggyötört emberek nemcsak betegségekben szenvedtek. Krisztus jól tudta, hogy mivel van dolga, felismerte a gonosz lelkek közvetlen jelenlétét és működését. 170 Számukról, hatalmukról és gonoszságukról, valamint Krisztus hatalmáról és irgalmáról ékesen beszél a gadarai ördöngösök meggyógyításáról szóló szentírási történet. Azok a szerencsétlen megszállottak, lerázva minden korlátot, vonaglottak, tajtékzottak. Kiáltásuk messze elhallatszott. Megsebezték önmagukat, veszélyt jelentettek környezetüknek. Vérző, eltorzult testük és tébolyultságuk olyan látványt nyújtott, amiben a sötétség fejedelme gyönyörködött. E szenvedőket fogva tartó démonok egyike ezt mondta: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” (Mt 5,9) A római hadseregben egy légió három-ötezer emberből állt. Sátán seregei is csapatokba rendeződtek. Egyetlen csapat, amelyhez ezek a démonok tartoztak, nem kevesebb, mint egy légiót számlált. Jézus parancsára a gonosz lelkek eltávoztak áldozatukból, és a megszabadított emberek nyugodtan, csendben, józanul, szelíden ültek a Megváltó lábánál. GC 515 De a démonoknak Jézus megengedte, hogy egy disznónyájat besodorjanak a tengerbe. Gadara lakóit ez a veszteség érzékenyebben érintette, mint a Krisztus nyújtotta áldás, és könyörögtek a mennyei Orvosnak, hogy hagyja el őket. Sátán éppen ezt akarta elérni. A veszteségért Jézusra hárítva a felelősséget, felébresztette a nép önző félelmét, és gátat emelt, hogy ne hallhassák Jézus szavait. Sátán a veszteségekért, csapásokért és szenvedésekért mindig a keresztényeket okolja, hogy a vád ne azokat érje, akiket illet – őt magát és képviselőit. Krisztus szándéka azonban nem hiúsult meg. Hagyta, hogy a gonosz lelkek elpusztítsák a disznónyájat, tanulságul azoknak a zsidóknak, akik a nyerészkedés kedvéért tenyésztették e tisztátalan állatokat. Ha Krisztus nem fékezte volna meg a démonokat, akkor nemcsak a disznókat fojtották volna a tengerbe, hanem őrzőiket és tulajdonosaikat is. Az őrzők és a tulajdonosok egyedül Krisztus hatalmának és irgalmának köszönhették, hogy életben maradtak. A történteket Isten azért engedte meg, hogy a tanítványok tanúi legyenek Sátán kegyetlen hatalmának, amit az emberek és az állatok felett gyakorol. A Megváltó azt akarta, hogy követői tudják meg, milyen az az ellenség, akivel szembe kell szállniuk, hogy ne essenek áldozatul cselfogásainak. A környék lakóinak is meg akarta mutatni hatalmát, amellyel széttépi Sátán bilincseit, és megszabadítja foglyait. És bár maga Jézus eltávozott, az oly csodálatosan megszabadított emberek ott maradtak, hogy hirdessék jótevőjük könyörületét.
(Ellen Gould White: A nagy küzdelem)

A négy evangélista sűrűn ejtett el olyan mondatokat, amiknek volt értelmük, akkor  a szájuk elé kapták a kezüket, és gyorsan odaírtak valami "csodát".

"És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország."

Ezt például Márknál lehet olvasni, abban az írásban, amit forrásnak használt, véletlenül megmaradt a mondat, vagy valaki mesélt valamit, és aközben hangzott el. Viszont még mielőtt el kellett volna gondolkodni rajta, miért és mivel kapcsolatban mondhatta ezt a názáreti, máris jön a következő:

"És ha a Sátán önmaga ellen támadt és meghasonlott, nem maradhat meg, hanem vége van."

(Mk 3. 24,26.)

Aztán itt van Belzebub, "az ördögök fejedelme" (még mindig a megunhatatlan disznókról szól a szöveg):

34. A farizeusok pedig ezt mondják vala: Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket.
35. És körüljárja vala Jézus a városokat mind, és a falvakat, tanítván azoknak zsinagógáiban, és hirdetvén az Isten országának evangyéliomát, és gyógyítván mindenféle betegséget és mindenféle erőtelenséget a nép között.


Ezen a ponton már tényleg sok, az ember (ha hajlamos az indulatosság bűnébe esni, mint például én) már odavágná a könyvet, de akkor egyszer csak ott áll a világító mondat, amiből lehet következtetni:


36. Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok.
(Mt 9.)

És így tovább.
Nem állítom, hogy a názáreti pontosan olyan volt, amilyennek én leírtam.
Csak azt állítom, hogy olyan biztosan nem volt, amilyennek az Újszövetség ábrázolja. Valamint azt állítom, hogy a veritas duplex (kettős igazság), a skolasztika egyik vadhajtása a sok közül (talán a legvadabb) ugyancsak rémületes károkat okoz a jelen pillanatig a magukat értelmesnek érző, olvasni tudó emberek tudatában. (Természetesen elismerem, amikor William Ockham a 14. században ennek az elvnek az alapján elválasztotta a természettudományokat a vallás "igazságaitól", akkor ez még egy gyönyörű gondolat volt, ennek a kiváló embernek a tiszta filozófiáját viszont nyomban elkezdték szétkenni, és máig úgy él a "köz"tudatban, hogy kétféle igazság létezik, az egyik a tudományos, a másik a vallási. Ha most tehetetlen dühöt éreznek a "valóság" és az "igazság" aljas indokból elkövetett összemosása miatt, azon kicsit sem csodálkozom.)
És nyilvánvalóan azt állítom, hogy valamelyest lehetett más a názáreti, mint amilyennek én leírtam. De lényegében csak olyan lehetett, amilyennek én leírtam.
Különben a Názáreti című könyv csak egy regény volna.
Azt azért nem szeretném.


Nincs senki, aki megmondaná, mit kell tenni. Hillél meghalt. Szedekiás azt mondja, ő erre alkalmatlan. De mind a ketten azt mondták, van egy kisfiú Názáretből.



2017. január 6., péntek

Názáreti 34.

Ott tartottunk, hogy miért éppen ő. Miért éppen Jézus lett a messiás, az isten fia, a kereszténység megalapítója? Hiszen minden ellene szólt - látszólag. És ezt a látszatot az Újszövetség csak erősíti.
Jézust gyűlölték a papok és gyűlölte a tömeg. Az egyszerű nép. Még egyszer (sokadszor) kérdezem, miért? Semmi nincs a négy evangéliumban, ami bárki számára gyűlöletes volna. Talán a kufárok kiűzése, bár az is elég vékonyka történet, ha jól emlékszem, János nem is említi, de különben? A három szinoptikusnál le van írva egy példabeszéd, amiről a papok állítólag magukra ismertek. Nem lehetett könnyű. Nemcsak a példabeszédnek nincs füle-farka, az sem egészen világos, miért hangzik el.
Hárman azt írják (János ebben sincs benne), hogy a papok utálták Jézust, mert gyógyított és feltámasztotta a halottakat.
Azt most hagyjuk, hogy ez az egész csodadoktorság milyen szánalmas ostobaság, játsszuk azt, hogy tényleg. Gyógyított meg támasztott. És? A papokat ez mennyiben érintette volna? Ezenkívül honnan tudták? Ha egy harmincéves ács, aki egyszer csak előkerül a semmiből, elkezdi járni az országot, és a lába nyomában tömegestül gyógyulnak és támadnak fel az emberek, az a papokat miért zavarná? Több kuncsaft lesz az állatvásárban meg a pénzváltóknál, Kajafás takácsbolt hálózatában fellendül az üzlet, mi itt a baj?
És a nép? Lábra kap a sánta sógor, újra lát öregapánk, feltámad a szomszéd.
Ezért senkit sem gyűlölnek.
Ha mégis, akkor hogyan lesz belőle messiás?
Keresztre feszítették és harmadnapra feltámadott. Ezért? Hirtelen kiderült, hogy a feltámasztások nem voltak véletlenek, saját magát is fel tudja támasztani? Ezért volt az egész? Hogy ezt is lássa a nép?
Sok hithűnek nagyon ellenszenves lesz a következő kérdésem. Ha úgy is feltámad valaki, minek meghalni? Mire jó az egész szemfényvesztés? Ha eddig gyűlölték, ettől nem fogják megszeretni.
És miért éppen három nap múlva? Miért nem három óra vagy három perc? Ha már ragaszkodunk a hármas számhoz. Esetleg három ezred másodperc. Meghalt és hopp, már él is. Aki fel tud támadni, annak mindegy, nem? De jó, legyen, valamiért ez is hozzátartozik a korabeli bulvárhoz, így érdekesebb.
Ha jól tudom, a sírhoz követ hengerítettek, és még őrizték is, de jött egy angyal, és az elhengerítette a követ, és még mindenféle módon meg is félemlítette a körülállókat. Tessék mondani, az angyal korábban hol volt? Mondjuk úgy három nappal korábban. Most ki küldte? És milyen megbízással?
Ez mind maszatolás. Az eredő ellentmondások korábbiak, és máshol keresendők. Az igazi kérdés még mindig lebeg: miért éppen ő? A harmincéves ács, aki a mindenkori világi és papi hatalomnak aláfekvő szövegeket "tanít", népszerű kuruzsló és illuzionista?
Az egyik kulcs a válaszra nyitáshoz nem a gyűlölet, hanem az érdektelenség. Heródes Antipász és a rómaiak értetlensége, hogy ugyanis mit akarnak ettől az embertől, nem bánt ez senkit.
Miért lettek volna okosabbak, mint a papok?
A másik kulcs egy Saul nevű sátorkészítő. Aki átkozódik, fenyegetődzik és minden második mondata úgy kezdődik, hogy a mi urunk Jézus Krisztus nevében. Valamint hogy meghalt érettünk. Ezekkel a mondatokkal vélte leplezni a saját fontosságának és csalhatatlanságának feltűnő jeleit - sikertelenül. Egy bizonyos, hozzájárult ahhoz, hogy Jézus neve fennmaradjon. Hogy milyen áron, azt már leírtam.
A legfontosabbat egy alig bővített, egyszerű mondattal tudom leírni: Jézus nem olyan volt, amilyennek ábrázolták. Azért éppen ő, mert ő volt az egyetlen a történelemben, akiről hihették azt, amilyennek az evangéliumok ábrázolták.
Hogy miért? Erről szól a könyvem.


- Róma az ellenség, nem?
- Nem. A félelem és a megalázkodás. A kiválasztottság és a megbánás. Az értelmetlen és hazug bűnbánat, ami nem az igazán elkövetett bűnöket bánja, hanem az Úr haragját engesztelné. Az Úr nem haragszik az ő kiválasztott népére, mert sohasem választotta ki, mert az Úr, a haragvó és félelmetes Isten nem létezik. Minden nép minden ostoba királya és császára, papja és hadvezére azt hirdeti, hogy ő és az ő népe kiválasztott, és ezt minden nép elhiszi, mert kiválasztottnak lenni jó. A görög meg a káldeus földműves is azt képzeli, hogy ő különb, a görög a káldeusnál, a káldeus a görögnél. A zsidó is különbnek képzeli magát mindenkinél. Jeremiás próféta azt mondta, hogy szolgák uralkodnak rajtunk. A káldeusok felégették a földünket, lerombolták a Templomot, és a babilóni fogság első évében azt írta Jeremiás, hogy atyáink, akik vétkeztek, már nem élnek, nekünk kell hordanunk bűneik terhét. Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből. Nem Cidkija és nem Jeremiás vétkezett, hanem az ő atyáik. Cidkija és Jeremiás vétlen, nekik csak a szenvedés jutott. Mindig valaki más a bűnös. És nem a káldeusok uralkodnak, hanem szolgák. Jeremiásnak még mindig jobban esik szolgának nevezvén lenézni a káldeusokat, mint arra gondolni, mennyire megalázó, ha ezek a szolgák uralkodnak. Isten kiválasztott népén. Nagy méltatlanság ért minket, hatszáz éve sírunk miatta. Állj meg, Tiámá, mert megfulladok.

2017. január 3., kedd

Názáreti 33.

Tegnap már sok lett volna, most azért valamit fontos rögzíteni - talán a legszembetűnőbb ellentmondást: ha az Újszövetség "Krisztusa" annyi csodát tett, ha annyi beteget meggyógyított, annyi halottat föltámasztott, halat sokszorosított, bort csinált, akkor miért gyűlölték? Miért nem volt jó messiásnak? Nem felelt meg az előírásnak? A nép tudta, mit vár, Ézsaiás próféta megadta a receptet, mik az összetevői egy messiásnak:

4. Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Ímé, Istenetek bosszúra jő, az Isten, a ki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!
5. Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak,
6. Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben.
7. És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek forrásivá; a sakálok lakhelyén, a hol feküsznek, fű, nád és káka terem.
8. És lesz ott ösvény és út, és szentség útának hívatik: tisztátalan nem megy át rajta; hisz csak az övék az; a ki ez úton jár, még a bolond se téved el;
9. Nem lesz ott oroszlán, és a kegyetlen vad nem jő fel reá, nem is található ott, hanem a megváltottak járnak rajta!
10. Hisz az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejökön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj.

(Ézs 35. 4-10.)

Vakok, süketek megvoltak, sánták, némák ugyancsak. Víz túlteljesítve, még bor is lett belőle. Akkor? Csak nem az volt a baj, hogy ez a messiásjelölt elmulasztott füvet, nádat és kákát termeszteni a sakálok lakhelyén? Hát bizony arról nem szól az Újszövetség, mi lett a sakálok lakhelyével. A nép igényes. Nem lehet csak úgy átabotában, hogy fű van, nád még valamelyest, de például káka sehol.
Bocsánat, de tényleg nem értem.
Na jó, hagyjuk az iróniát, senkit sem akarok megbántani. Viszont tényként kell elfogadnunk, hogy a nép nagyobb és hangosabb része gyűlölte a názáretit. Az igazán nehéz kérdés az, ez a tény miért van benne az evangéliumokban.
Szándékos manipuláció vagy egyszerű ügyetlenség? Nem elég drámai a történet, az még lehet. Jó, a bulvár tényleg úgy teljes, hogy meg kell halnia. Nem bánom, legyen úgy, hogy az emberekért kell meghalnia, de akkor legyenek csak a papok az okai a halálának... oppardon, azt persze nem lehet, hiszen ők a megrendelők, sőt övék az "archívum" is, amiből az adatok származnak. Akkor legyen a nép... az sem jó.
Attól tartok, dramaturgiai problémák vannak az Újszövetséggel. Mert az kétségtelen, a tragikai vétségnek meg kell jelennie ahhoz, hogy a halál indokolt legyen, de az nagyon nem mindegy, milyen természetű a tragikai vétség. Nem jó, ha hihetetlen, mert akkor hiteltelen is. Így vagy úgy, sérül a történet. Esetünkben vagy csodadoktor valaki az Izráel nevű vidám cirkuszban vagy gyűlölik. A kettő együtt nem megy. Akkor - bármennyire tilos kérdéseket föltenni egy szent írásról - egyszer csak jön egy tiszteletlen dramaturg, és kimutatja a képtelenségeket.
Tetszik érteni? Az én alapvető problémám az, hogy a Biblia-hívők százmilliói mit gondolhatnak?
Hogy volt egy messiás, akit a gonosz emberek megöltek? Vagy volt egy messiás, akit a gonosz papok öltek meg? Netán volt egy keresztény Krisztus, akit a rohadt zsidók megöltek? Vagy nem kérdeznek semmit?
Hát persze, hogy nem. Ha képesek volnának, ha mernének is kérdezni, akkor az első kérdés nem az volna, miért ölték meg, még csak az sem, miért gyűlölték a názáretit. Hanem hogy miért éppen ő? Sok nagyszerű szent ember van a Bibliában, nincs is velük semmi baj, mégis a "Krisztus", akihez imádkoznak, akiről a "hívők" legnagyobb része úgy tudja, hogy ő az isten.
Miért tartják szentnek és sérthetetlennek a Szentírást? 
Egyáltalán, mi a Szentírás? Néhány megszállott Biblia-olvasón kívül ki hallott Márdokeusról? Esetleg Nehémiásról? Pedig Ahasvérus király után a második legfontosabb Márdokeus többet tett a zsidókért, mint Dávid és Salamon együttvéve. Nehémiás megépítette a falat Jeruzsálem köré. Aztán még gyászba is öltözött, és vallást tett az atyák, valamint a fiúk hamisságairól. És leborult az Úr előtt és megköszönte neki a falat (pedig ő építette, nem az Úr). Őket mégsem idézik. Pedig elvileg ők is a Szentírás szereplői.
Akkor mi a Szentírás és miért sérthetetlen?
A Szentírás az Újszövetség, benne a borzalmas Jézus-életrajzzal. Amiről a papok azt mondják, minden úgy volt, ahogyan írva vagyon. És attól a pillanattól fogva mindegy, hogyan volt valójában.


A te arcod isten arca. Az előbb mondtad, vallást tesznek isten nevéről, amit különben nem tudnak. Már tudják.