Keresés ebben a blogban

2017. május 22., hétfő

Egy filmről

A végtelenségig jellemtelen magyar miniszterelnök mindent megtesz, hogy az országot ezúttal önként a nagy Szovjetunió vazallusává tegye. Szegényes és színtelen az én szókincsem, hogy ezt minősítsem. Egy pocsolyagerincű tömeggyilkos rabol és öl, ez szinte természetes velejárója egy torz személyiségnek, de a nagy orosz medve seggének az ő körkörös, hangos nyelvcsattogással való nyalása bőven túl van a gusztustalanság határán is.
Viszont ez nem ok arra, hogy egy büdös bunkó "Andrey Rublev"-nek írja az Andrej Rubljovot. És a világ filmművészetének egyik legjelentősebb rendezőjét "Andrei Tarkovsky"-nak, a másik zsenit, aki ugyanúgy Andrej, mint Tarkovszkij, "Andrey Konchalovskiy"-nak. "Anatoliy Solonitsyn"-ről így valószínűleg az sem tudja, ki lehet, aki különben már hallott Anatolij Szolonyicinről.
Kicsit szégyelltem magam, amikor a Bölcsészkarról értesítést kaptam, hogy az a két szak, amire felvételt nyertem (olasz-spanyol), nem indul, mert nincs elég hallgató, válasszak valami mást, és én végül az oroszt jelöltem meg (az értesítésen azt is közölték, hogy a nyelvszakok közül az angol, a francia és a német viszont betelt, választhatom a latint, a görögöt és az arabot - a két utóbbi nyelven alig tudtam néhány szót, a latinhoz meg semmi kedvet nem éreztem). Hagyján, de pótfelvételiznem kellett, és a nyelvtudásomat jónak találták. Nem szerettem, hogy oroszul beszélek, rosszul voltam a megszállók nyelvétől. Mentségemre azt tudom felhozni, hogy 18 éves koromban az indulataim általában elsöpörték a finom distinkciókat eredményező gondolkodást, nem érdekelt, hogy az orosz Dosztojevszkij nyelve, hogy az Emberi sorsot akárki írta is (Solohovról mindenféle pletykák jártak), Bondarcsuk filmje zseniális és oroszul beszél. Mindenki szovjet volt, még Tolsztoj és Turgenyev is, Szvjatoszláv Rihterről nem is beszélve, és hiába tudtam, hogy ők a világ művészetének a csúcsát jelentik, tönkreteszik az életemet, ők ítéltek halálra '56 decemberében, és ők zárnak be ebbe az országba úgy, hogy tudom, én sosem kaphatok útlevelet.
Hosszú ideje sajnálom, hogy dühödten el akartam felejteni oroszul, és ez majdnem teljesen sikerült is. De annyira nem, hogy ne forrjon bennem a méreg, amikor a fenti írásmódot meglátom a mai tévéműsorban. Ha alaposabban belegondolok, nem annyira az háborít fel, hogy egy ostoba alak semmibe veszi (nyilván nem is ismeri) a helyesírás szabályait, hanem hogy fogalma nincs róla, kik ezek az emberek. Mentsége nincs, a szovjet csapatok 27 évvel ezelőtt elmentek innen.
Aki azzal ámította magát és a hülye népet, hogy ő küldte haza a megszállókat, még csak most készül arra, hogy visszahívja őket. 

2017. május 21., vasárnap

Kis konyhaetimológia

Olvasom, hogy hol állunk a korrupt országok sorában. Előkelő helyen. Csak hát nem erről van szó.
Ezt az országuraló bűnszövetkezetet korruptnak nyilvánítani valami olyasmi, mint egy inkvizítorról azt mondani, hogy ő a vallás védelmezője.
A korrupció leegyszerűsített, éppen a lényeget fel nem fedő jelentése a különféle szótárakban és enciklopédiákban romlás, rontás. Remélem, idejében szólok, eredetileg nem ezt jelenti (nem tudom, ez a romlás így egyszerűen hogyan keletkezett, de ez most nem is érdekel). Az alapszó a ruptus, - ruptio (az orvosi nyelvben ma is ismert) törés, szakadás. A régi szép időkben alapforrásként használt Ballagi Nagyszótár ennél messzebbre megy, átvitt értelemben is megjelöli a fogalmat, a történések, folyamatok erőszakkal való megtörését, szétszakítását is fölveszi. Azért teszi ezt, mert az eredeti latin ugyanígy használta ezt a szót. A con-ból (együtt, közös) hangváltással, ha tetszik, hasonulással keletkezett cor- (kor-) jelzi ennek a bűnfajtának azt a lényegét, ami a torzított jelentésből kimarad, hogy ugyanis ez egy társulással elkövetett bűncselekmény, egy ember egyedül nem lehet korrupt - ahhoz kellenek társak is. Azaz a korrupció olyan ténykedés, ami eltöri, szétszakítja a történések normális, természetes, ha tetszik, törvényes menetét. A korrupció voltaképpen kettő vagy több ember által szövetségben elkövetett lopás. Arról most nem beszélek, ennek a tevékenységnek mi a következménye, sem a meggazdagodás mértékét nem taglalom, sem a törés nyomán szétszakadó gazdasági folyamatokat. 
Mert mint mondtam, nem erről van szó. Ez a banda ugyanis, élén a vidéki dagadt futballistával nem korrupt, hanem rablógyilkos, lévén pedig az áldozatok száma százezres nagyságrendben mérhető, a rablógyilkosság áldozatai tömegek, azaz egy tömeggyilkos rablóbandát nevezünk kislányos lágysággal korruptnak. Azért ez a förtelmes valóságnak egy olyasfajta túlfinomkodása, aminek a végeredménye az Európai Unió fontolgatása, indítson-e eljárást bizonyos emberi jogok áttételes megsértéséért, azaz végülis bolti lopást akar megtárgyalni emberiesség elleni bűntettek helyett.
A lényeg megértéséhez még egy szófejtésbe bele kell mennünk. Lépten-nyomon azt hallom, hogy ezek lopnak. Nem! A lopás az a tevékenység, ami bizonyos értéktárgyak birtokbavételével végződik az értéktárgyak tulajdonosának tudta és beleegyezése nélkül. Azaz titokban. Ezek, azaz pártunk és kormányunk, élén a hordóformájúra hízott elmeháborodottal rabolnak. Az más. A rablás nem titokban folyik le, a rablás erőszakos cselekménysorozat, aminek eredménye nemcsak az, hogy az eredeti tulajdonosnak a javait veszik el, hanem az életét is, de legalább a testi épségét. A rabol,- rablás- etimológiáján még ma is vitatkoznak a nyelvészek, az egyik iskola a rab szláv eredetű főnévből (szolga, rabszolga) származtatja, a másik a német rauben (erőszakkal elvesz, fosztogat) igéből. Igazat adni bármelyiknek nehéz, mert én például hiába hajlanék az első változat elfogadására, ha - emlékeim szerint - az sem tisztázott, a szláv rab,- rob- nem éppen német jövevényszó-e.
A lényeg mindenesetre az, hogy ez a mi országunk nem korrupt. Itt nem is a tulajdonos tudta nélkül való lopásról van szó, az is teljesen mindegy, milyen tételben, hanem az a tragikus helyzet állott elő, hogy Magyarországon rablógyilkosok garázdálkodnak. Semmilyen hivatal nem vizsgálja, ennélfogva nincs statisztikai megjelenése annak az embertömegnek, ami ennek a rablógyilkosságnak a következtében előbb a létminimum alá szegényedik, majd ennek természetes következményeképpen nyomorultul elpusztul. De attól, hogy nincs ilyesfajta felmérés, még a tény, mely szerint 2017-ben nagyjából négy millió ember él a létminimum alatt, tény marad, a következmény, azaz a korai halál  a maga természete szerint bekövetkezik.
Nem hiszem, hogy lehetetlen vagy akár csak körülményes volna annak büntetőjogilag korrekt bizonyítása, amit fentebb leírtam. Ilyenformán nem értem, hogy néhány tisztességes jogász, aki valamelyest ismeri az emberi jogok dekrétumát, miért nem szól: itt már régen nem arról van szó, hol helyezkedik el Magyarország a korrupciós listán.




2017. május 20., szombat

Számok

"Eddig egymillió-ötszázhatvanezren küldték vissza a nemzeti konzultációs kérdőívet, ami minden eddiginél magasabb részvételt jelent, „ilyen még nem volt”. Ez sokkal több, mint amennyien a baloldalra szavaztak 2014-ben, és sokszorosa annak, amivel a Momentum „megfúrta az olimpiai pályázatot” – mondta a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára pénteken Sopronban."

Ezt mondta egy parlamenti államtitkár, egy olyan párt katonája, amelyik párt évtizedek óta többet hazudik, mint ahányszor levegőt vesz, amelyiknek a kérdései is hazugságok, például ebben a bizonyos levelezésben.
De én most abból indulok ki, hogy ez igaz. Elvégeztem egy számítást, ideírom az eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen tévedhetek a számokban, de nem nagyságrendileg. Azaz majdnem pontosak az adataim.
Ez a papírmennyiség nagyjából 32 tonna. Ha egymásra helyeznénk az összes levelet, az körülbelül 3150 méter magas tornyot képezne. Lévén ez képtelenség, el kell osztani, mondjuk 3 méter magas oszlopokra, ez 1050 ilyen oszlopot jelent. Préselve.
Megnézhetném azokat a visszaküldött leveleket?

2017. május 19., péntek

Erkölcsi óbégatások

Azt olvasom mindenhol, hogy a Momentum nem tette jól. Hiba volt. Ártottak. Mármint azzal, hogy "betörtek" az Origo szerkesztőségébe.
Hát nem is tudom. Megnéztem a videót, nem láttam "betörésre" utaló jeleket. Fogalmam sincs, miképpen jutott be Fekete-Győr András a szerkesztőségbe, de vannak emlékeim, dolgoztam néhányban, némelyiket még vezettem is, egyikbe sem kellett betörni. Csak azért mondom, mert azt én is hibának tartanám, ha plafonba eresztett géppisztoly sorozattal félemlítették volna meg az Origo személyzetét. Semmi egyebet nem tartok hibának. A jónevű portál különben tisztességes újságírója szerint "...Ennek eldöntése, hogy mi számít kórháznak vagy kaszárnyának – azaz propagandának vagy médiának – azonban nem a Momentum feladata. Pontosabban: egyik pártnak sem feladata." Ez aztán a szentencia. Hanem kinek a feladata? Jó, persze, én szoktam mondani, egy pártnak egyáltalán nem volna szabad, hogy bármi feladata legyen, de amíg nem valósul meg az ideális társadalom, amiből eltűnnek a politikusok és a pártok, addig a pártoknak mennyivel kevésbé a feladata egy ilyen kérdés eldöntése, mint bárki másnak? Tessék nekem megmondani, kinek a feladata? Ki van erre felhatalmazva? Miért tetszik kinyilatkoztatási szinten beledumálni valamibe, ami még bölcs öreg embereket is elgondolkodtat? Miért tetszik adni a lovat a fasiszta kommunizmus alá, miért tetszik megerősíteni őket abban, hogy ezúttal nekik van igazuk, mikor ezúttal sem azért nincs igazuk, mert az eleve lehetetlen, hogy bármikor igazuk legyen, hanem mert a Momentum helyesen cselekedett! Ebben a pipogya, beszari közéletben, ahol magukat liberálisnak képzelő, gyáva nullák képzelik úgy, hogy ők megmondhatják, mi a teendő (mint tudjuk, szerintük egyáltalán nincs teendő), végre valaki tett valamit. Egyedül (egy operatőr kíséretében) bement egy náci bagázs odújába, és föltett kérdéseket. Egy, a liberálisoknál is gyávább, hebegő, sápadt gerinchúrosnak.
A fene egye meg az úgynevezett véleményformálókat. Akik hülyeségeket írnak, hülye mondatokat mindenféle ostoba klisé alapján, ismételgetik a baromi közhelyeiket, pedig csak egy pillanatra kellene elgondolkodni: tényleg mindennek úgy kell működnie, ahogyan hülye véleményformálók azt évtizedek óta meghatározzák? És aminek a csúti rablógyilkos a szapora következménye? Nem kellene végre befogni? Hátha ezek a gyerekek végre tesznek valamit.

2017. május 18., csütörtök

A nevekről és istenről

Ilyet eddig még nem tettem, most kipróbálom, mennyien veszik a fáradságot, hogy elolvassanak egy négyoldalas novellát.
Tegnap elmélkedtem kicsit a névről. Arról például, miért olyan fontos az ember neve, holott nem is tud róla, hogy fontos volna. Hogy miért tartjuk szinte állandó szókapcsolatnak a "becsületes nevem" jelzős szerkezetet? Miért a nevét gyalázzák meg valakinek, akinek a becsületébe gázolnak?
Mondtam már tegnap (vagy csak akartam), szép hosszú tanulmányt lehetne írni az ember nevéről.
Azután, hogy közzé tettem a bejegyzést, jutott eszembe ifjúkorom egyik kedvenc novellája. Arthur C. Clarke írta, az egyik legokosabb ember, aki valaha született (ez nagyon lényeges, kiemelendő tulajdonsága). Finom angol humorral megírt könyvéből, A jövő körvonalaiból (1962) még ma is hosszan tudok szó szerint idézni. 1945-ben írta le a geostacionárius pályákról szóló tanulmányát, amiben a műholdak alkalmazásának praktikumát és szükségességét taglalja. Minthogy Clarke mérnök volt, természetesen pontos adatokkal is szolgált, milyen magasságban, hogyan, hányat kell pályára állítani a megfelelően működtethető navigáció és távközlés eléréséhez. 1970-ben meg is valósult a terv, a geostacionárius pálya neve azóta is The Clarke Orbit. Ha ezeket nem tudták is róla, a 2001. Űrodüsszeia című könyvéről és a belőle készült filmekről bizonyára hallottak már.
Miért emeltem ki, hogy a világ egyik legokosabb embere volt? Az istenhithez való viszonya miatt. Amiért alapműnek tartom egy másik hihetetlenül okos ember, az ugyancsak angol Fred Hoyle csillagásznak, a brit Királyi Csillagászati Társaság elnökének a könyvét, A fekete felhőt. Amiért idézni szoktam egy harmadik, a világról való képzeteimet ugyancsak meghatározó, fantasztikus ember, a Nobel-díjas fizikus Werner Heisenberg mondatát, akit a kvantummechanika részleteiről kérdeztek egy tudományos folyóiratban, és aki egy kérdés után (amire a kvantummechanika már nem tud válaszolni) azt mondta: "ahol a tudomány lehetőségei véget érnek, ott kezdődik az isten".
Ezek az emberek mindig elbizonytalanodtak, ha istenről (nem a vallásról) kérdezték őket. Nem akarom magamat hozzájuk hasonlítani, nagyon kicsi vagyok én ahhoz, de a Názáreti című könyvem azért íródott, mert én is erre a kérdésre keresem a választ.
Ők sem tudták pontosan, mit mondjanak, én is 320 oldalon át teszek föl újabb kérdéseket.
Most pedig veselkedjenek neki (ígérem, nem lesz fárasztó) és olvassák el Arthur C. Clarke-nak Az isten kilencmilliárd neve című novelláját. Hogy világos legyen, amit a névről és az istenről próbáltam összehozni.

– A kérés kissé szokatlan – mondta Wagner doktor, úgy vélte, példás önuralommal. – Tudomásom szerint ez az első eset, hogy egy tibeti kolostor automata számítógépet kér valakitől. Nem szándékom firtatni, de sose hittem volna, hogy az önök... ö... rendje sok hasznát venné egy ilyen masinának. Meg tudná mondani, hogy tulajdonképpen mire óhajtják használni? – Örömmel – felelte a Láma, miközben megigazította selyemtalárját, és gondosan eltette a logarlécet, melyet valutaátszámításoknál használt. – Az önök Mark-5 számítógépe minden szokványos matematikai műveletet elvégez, egészen a tízjegyűekig. Munkánk természete folytán bennünket a betűk érdekelnek, és nem a számok. Szeretnénk, ha megváltoztatnák a kimenő áramköröket, s a gép számoszlopok helyett betűket nyomna. – Nem egészen értem... – Egy tervről van szó, amelyen három évszázada dolgozunk, lényegében a lámakolostor alapítása óta. Az ön szemében bizonyára érthetetlen, de kérem, hallgasson elfogulatlanul, míg megmagyarázom. – Kérem. – Voltaképpen igen egyszerű. Egy kimutatást szerkesztünk, amely Isten összes lehetséges nevét tartalmazza majd. – Hogyan? – Jó okkal hisszük – folytatta rendületlenül a Láma -, hogy saját konstrukciójú ábécénk nem több mint kilenc betűje elegendő mindezen nevek leírására. – És ezt csinálják három évszázada? – Ezt. Számításaink szerint a feladat elvégzéséhez körülbelül tizenötezer év szükséges. – Ó! – Wagner doktor mintha kissé elképedt volna. – Most már értem, miért akart egy gépet bérelni tőlünk. De végül is mi ennek a tervnek a célja? A Láma habozott egy rövid pillanatig, Wagner pedig azon tűnődött, hogy talán megsértette. Lehet, de a válaszban nyoma sem volt neheztelésnek. – Legyen rítus, ha tetszik, de hitünk sarkalatos eleme. A Legfőbb Lény tenger sok neve – Isten, Jehova, Allah és a többi – mind csak ember alkotta címke. Meglehetősen nehéz filozófiai probléma rejlik itt, amit ne feszegessünk, de valahol a számításba jövő betűk összes lehető kombinációja között vannak azok, amelyeket Isten igazi neveinek mondhatunk. A betűk szisztematikus permutációjával próbáljuk valamennyit összeírni. – Értem. Az AAAAAAAAA-nál kezdték... és a ZZZZZZZZZ-ig mennek... – Pontosan, csak éppen saját speciális ábécénkkel dolgozunk. Az elektronikus írógépeket erre átállítani természetesen csekélység. Jóval érdekesebb probléma az áramköröket úgy megszerkeszteni, hogy kizárjuk a nevetséges kombinációkat. Egy betű sem fordulhat elő például háromnál többször egymás után. – Háromnál? Bizonyára kettőt gondol. – Háromnál. Ez a helyes. Sajnos, azt hiszem, túl soká tartana, míg megmagyaráznám önnek, miért, akkor is, ha beszélné a nyelvünket. – Én is azt hiszem... – vágta rá gyorsan Wagner. – Folytassa csak. – Szerencsére az önök automata számítógépét nem lesz nehéz erre a munkára alkalmazni. Ha már egyszer a programozás megfelelő, sorban permutálni fog minden betűt, és nyomtatásban adja az eredményt. Ami nekünk tizenötezer évig tartott volna, a gép elvégezheti száz nap alatt. Wagner doktor aligha vett tudomást az elhalkuló hangokról, melyek a mélyből, Manhattan utcáiról jöttek. Más világban volt, a természetes, és nem az ember alkotta hegyek világában. Magasan, távoli sziklafészkeikben türelmesen dolgoztak ezek a szerzetesek, nemzedék nemzedék után, értelmetlen szavak jegyzékét szerkesztették. Van-e határa az emberiség ostobaságainak? Mindenesetre sejtetnie sem szabad legbensőbb gondolatait. A vevőnek mindig igaza van... – Semmi kétség – felelt a doktor –, a Mark-5-ön elvégezhetők az átalakítások úgy, hogy efféle jegyzékeket nyomtasson. Sokkal aggasztóbb kérdés a gép felszerelése és kezelése. Tibetbe eljutni, éppen most, nem lesz könnyű. – Ez a mi dolgunk. Az alkatrészek elég kicsik, repülővel szállíthatók, ez volt az egyik szempont abban, hogy az önök gépét választottuk. Ha Indiáig elhozzák őket, majdgondoskodunk a továbbszállításról. – És két mérnökünket kívánja szerződtetni? – Igen, három hónapra, amíg a terv tartana. – Ezt a személyzeti osztály el tudja intézni, az kétségtelen. – Wagner doktor néhány sort firkantott az írómappájába. – Most már csak két dolog marad hátra... Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a Láma kis papírdarabot húzott elő. – Hiteles követelésegyenlegem az Ázsiai Banknál. – Köszönöm. Úgy látszik, ez... öö... rendben van. A másik dolog olyan semmiség, hogy nem is tudom, megemlítsem-e, de meglepően gyakran hanyagol el az ember valamit, mert evidens. Milyen elektromos energiaforrásuk van? – Egy dízelgenerátor, 110 volton 50 kilowattot termel. Mintegy öt évvel ezelőtt állítottuk be, teljesen megbízható. Sokkal kényelmesebbé tette a kolostor életét, természetesen valójában az imamalom motorjainak a meghajtására szereltük fel. – Természetesen – visszhangozta Wagner doktor. – Gondolhattam volna. — A párkányról szédítő volt a kilátás, de idővel mindenütt megszokik az ember. Három hónap után George Hanleyt hidegen hagyta a hatszázötven méteres szakadék vagy az alant húzódó völgy mezőinek messzi tarkasága. A szél gyalulta köveknek támaszkodott, s komoran meredt a távoli hegyekre, melyeknek a neve sem érdekelte soha. George arra gondolt, hogy ekkora őrültségben még soha nem volt része. A „Shangri-La Terv”, ahogy valaki a laborokban elkeresztelte. A Mark-5 hetek óta hektárszámra ontotta magából a szózagyvalékos íveket. A számítógép szívósan, kérlelhetetlenül átcsoportosította a betűket, minden osztályt kimerítve, mielőtt rátért a következőre. Amint a papírívek kibújtak az elektronikus írógépekből, a szerzetesek gondosan felszabdalták és óriási könyvekbe ragasztották őket. Még egy hét – hála az égnek! –, és befejezik. De milyen titokzatos számítások győzték meg a szerzeteseket arról, hogy a százbetűs szavakkal már szükségtelen vesződniük, azt George nem tudta. Gyakori lidérces álmai közé tartozott, hogy a terv valahogyan megváltozik, és a Nagy Láma (akit persze Sam Jaffe-nek hívtak, bár egy csöppet sem hasonlított rá)* hirtelen be fogja jelenteni, hogy a tervet meghosszabbítják, előreláthatóan 2060-ig. Képesek rá. George hallotta, hogy csapódik a szélben a nehéz ajtó. Chuck jött ki, odalépett mellé a párkányhoz. Chuck azon szivarok egyikét szívta, amelyek nagy népszerűséget biztosítottak neki a szerzetesek körében: a fráterek láthatóan igen szívesen hódoltak az élet kisebb-nagyobb gyönyöreinek. Ez legalább mellettük szólt: lehet, hogy ütődöttek, de nem erénycsőszök. Azok a gyakori leruccanások a faluba, például... – Ide figyelj, George! – mondta Chuck jelentőségteljesen. – Megtudtam valamit. Baj van! * S.J. amerikai színész (1891-1984) a Lost Horizon című 1937-es filmben játszotta a Shangri-La kolostor Nagy Lámáját (James Hilton: A Kék Hold völgye, Kozmosz F.K., 1984) – Micsoda?! Csak nem a gép döglött be? – Ez volt a legrosszabb, amit George el tudott képzelni. A hazatérését késleltethette, aminél borzasztóbb semmi sem lehetett. Ott tartott már, hogy egy tévéreklámot is mennyei mannának vélt volna, mert az otthont jelentette. – Nem... egész másról van szó. – Chuck letelepedett a párkányra, ami szokatlan volt nála, mert egyébként mindig félt, hogy leesik. – Most végre rájöttem, hogy mire megy az egész. – Nem értem... azt hittem, tudjuk. – Persze... tudjuk, miért törik magukat a szerzetesek. De nem tudtuk, miben törik a fejüket. Őrült hülyeség... – Na, mondj valami újat! – mordult rá George. – ...de az öreg Sam épp most adta le az egészet. Tudod, hogy minden délután beugrik, és figyeli, hogy hullanak a kész papírok. Szóval ez egyszer elég izgatottnak látszott, már amennyire izgulni képes. Mikor mondtam neki, hogy az utolsó szakaszban vagyunk, azt kérdezi azzal a pazar angol akcentusával: gondolkodtam-e már rajta, hogy miben törik a fejüket. Vonogattam a vállam, erre megmondta. – Te vagy a fej! Folytasd! – Szóval azt hiszik, hogy ha belajstromozzuk az összes nevét – éspedig körülbelül kilencmilliárdra számítanak –, azzal Isten rendelését teljesítették. Az emberi nem véghezvitte, amiért megteremtették, és nincs értelme tovább létezni. Sőt a puszta gondolata is majdhogy istenkáromlás. – Akkor mit várnak tőlünk? Legyünk öngyilkosok? – Arra nincs szükség. Mihelyt kész a lista, színre lép az Isten, és egyszerűen becsukja a boltot... Remek! – Ahá, értem. Munkánk befejezése a világ végét jelenti. Chuck ideges, kurta nevetést hallatott. – Éppen ezt mondtam Samnek. És tudod, mit felelt? Rám nézett, eszelősen, mint a hülyére, és azt mondta: „Nem ilyen semmiségről van szó.” George elgondolkozott egy pillanatig. – Ezt nevezem széles látókörnek – jelentette ki azután. – De szerinted mit kellene tenni? Nem értem, miért zavarna ez egy csöppet is bennünket. Elvégre eddig is tudtuk, hogy hülyék. – Az ám, de nem látod, mi lehet belőle? Ha a lista teljes, és nem szólal meg a Végítélet Harsonája, vagy akármi, amire várnak, minket vádolhatnak. A mi gépünket használták. Nekem egy csöppet sem tetszik a helyzet. – Értem – mondta George lassan. – Ebben van valami. De, tudod, ilyesmi már máskor is történt. Kölyökkoromban, lent Louisianában, volt egy tökfej prédikátorunk, aki azt mondta, hogy jövő vasárnap vége a világnak. Emberek százai hittek neki, a házukat is eladták. Semmi sem történt, de azért nem vadultak meg, mint várni lehetne. Egyszerűen úgy vették, hogy elszámította magát, és változatlanul hittek neki. Néhányan mind a mai napig hisznek neki. – Jó, jó, de ez nem Louisiana, ha még nem vetted volna észre. Csak ketten vagyunk, ezek a papok meg százával. Tetszenek nekem, és őszintén fogom sajnálni az öreg Samet, mikor életműve fordítva sül el, de szívesebben lennék valahol másutt. – Én is, mégpedig hetek óta. De nem tehetünk semmit, amíg a szerződésünk le nem jár, és meg nem érkezik a gép, hogy elrepítsen bennünket. – Persze – mondta Chuck elgondolkozva -, de azért egy kis szabotázst bármikor megpróbálhatnánk. – Próbálhatnánk a fenét! Sokkal rosszabb lenne. – Nem, kigondoltam valami jót. Figyelj rám! A számítógép négy nap múlva végez, a mostani napi húszórás menetben. A repülő egy hét múlva ér ide. Oké, akkor egyszerű a dolgunk. Valamelyik gépvizsgálatnál ráakadunk valamire, amit ki kell cserélni, valamire, ami néhány napra feltartja a munkát. Persze kijavítjuk, de nem túl gyorsan. Ha jól időzítjük a dolgokat, mikor az utolsó név kiugrik a regiszterből, lent lehetünk a repülőtéren. Akkor már nem kaphatnak el bennünket. – Nekem ez nem tetszik. Életemben először lécelek le egy munkától. Különben is gyanússá válnánk. Nem. Én egy tapodtat se mozdulok innen, jöjjön, aminek jönnie kell! — – Nekem még mindig nem tetszik a dolog – mondta egy hét múlva, amikor a szilaj kis hegyi pónik lefelé vitték őket a szerpentinen. – És ne hidd, hogy azért lépek meg, mert beijedtem. Csak éppen sajnálom azokat a kopott ürgéket odafenn, és nincs kedvem körülöttük lenni, amikor rájönnek, hogy milyen szédült balekok voltak. Vajon Sam hogy viseli majd? – Különös – felelt Chuck –, amikor elköszöntem tőle, az villant át az agyamon: tudja, hogy átrázzuk, de nem bánja, mert azt is tudja, hogy a gép szabályosan működik, és a munkának nemsokára vége. Azután... de persze neki nincs azután... George megfordult a nyeregben, és végigpásztázta a hegyi utat. Ez volt az utolsó pont, ahonnan még tisztán kivehető volt a lámák kolostora. A zömök, szögletes épületeket sötét árnyéktömbbé rajzolta a naplemente hunyó izzása; itt-ott fények csillogtak, mint kabinablakok egy óceánjáró oldalán. Természetesen elektromos fények, s ezek közös áramkörön osztoztak a Mark-5-tel. „De meddig osztoznak még? – tűnődött George. – Pozdorjává törik-e a szerzetesek a számítógépet dühükben és csalódásukban? Vagy nyugodtan leülnek, és újra kezdik számításaikat?” Pontosan tudta, mi történik fenn a hegyen ebben a pillanatban. A Nagy Láma segédletével feltehetően ezüsttalárban körül ülik az íveket, melyeket a fiatalabb szerzetesek odahordtak az írógépektől, és a nagy kötetekbe ragasztottak. Senki nem szól egy szót sem. Csak a papírra csapódó billentyűk kopognak szakadatlan, véget nem érő záporozással, mert maga a Mark-5 teljes csendben suhant át a másodpercenként több ezer műveleten. „Három hónap ebből – gondolta George –, s bárki a falra mászna tőle.” – Ott van! – kiáltott Chuck, s a völgybe mutatott. – Hát nem szép? „De mennyire!” – gondolta George. A viharvert, öreg DC-3 úgy feküdt a kifutópálya végén, mint egy parányi ezüstkereszt. Két óra múlva a szabadság és az épelméjűség felé fogja repíteni őket. A gondolat gyönyörűséggel töltötte el, miközben a póni békésen baktatott a lejtőn lefelé. A Himalája gyorsan leszálló éjszakája már majdnem beborította őket. Szerencsére nagyon jó volt az országút – mert kiépített országutak haladtak erre –, és mindkettőjüknél volt zseblámpa. A legkisebb veszély sem mutatkozott, csupán a metsző hideg volt kellemetlen. Felettük tisztán tündöklött az ég, az ismerős, barátságos csillagokkal. Legalább nem kell félni, gondolta George, hogy a pilóta a légköri viszonyok miatt nem tud majd felszállni. Egyedül ez aggasztotta még. Dudorászni kezdett, de mindjárt abbahagyta. Ez a sok roppant hegycsúcs, amely köröskörül úgy villogott, mint egy fehér csuklyás szellemhad, nem kedvezett a túláradó érzelmeknek. George az órájára pillantott. – Egy órán belül oda kell érnünk! – kiáltott hátra a válla fölött Chucknak. Aztán eszébe jutott még valami: – Vajon végzett-e a számítógép? Körülbelül most van itt az ideje. De mert Chuck nem válaszolt, George gyorsan hátrafordult a nyeregben. Alig látta Chuck arcát, egy fehér oválist, amint a mennybolt felé fordult. – Nézd! – suttogta Chuck, és George felpillantott az égre. (Mert mindenben elérkezik egyszer az utoljára.) Odafenn szépen, sorban kialudtak a csillagok. 

2017. május 17., szerda

Betyárok

"Én egy olyan cégnél dolgozom, akiknek elvileg lehet, hogy van valami közük valamilyen politikához, de én a fizetésem egy olyan embertől kapom, akinek ha megnézzük a szakmai útját például, akkor nagyon sok embernek Magyarországon előre kellene köszönnie csókolómmal neki.”


Ha nem bánják, inkább nem írom ide, kitől származik ez a mondatszörnyeteg. Nemcsak a lényétől irtózom ugyanis, hanem a sötét prolibecézésétől is. Mondtam néhányszor, a papír (ez néhány éve már a monitor képernyője) nem bír el bizonyos betűcsoportokat, például bizonyos neveket. Tetszik emlékezni A Pál utcai fiúkra? Nemecsek csupa kisbetűvel írt nevére? Abban a törvénykönyvben, amivel adós a világ jogalkotása, szerepelnie kellene egy olyan paragrafusnak, ami meghatározza, mely bűncselekményeknek volna az induló büntetési tétele, hogy az elkövetőnek elveszik a nevét. A VII-VIII-IX. kerületi nyomornegyedekben sokaknak van egy olyan nevük, amit a környezetüktől kaptak, ami akkor is inkább gúnynév, ha becéző a külalakja. A slum névadási szokása a primitív ember ösztöneit jeleníti meg - a zsigeri érzést, amivel képes elválasztani a jót a rossztól, és ami alapszinten abban nyilvánul meg, hogy a rossznak elveszik a nevét. Ez a "rossz" természetesen nem kriminalisztikai meghatározás, még csak nem is erkölcsi, mindössze azt jelenti, hogy az illetőt a környezete valami módon átformálandónak tartja. (A világtörténelem borzasztó neveinek leírása egy másik szempont, azt egyelőre inkább nem taglalom, hadd intézzem el itt annyival, hogy a Hitler és a Sztálin a múlt és nem egy ember neve.)
A gönci hordó formájú szotyolaköpködőről mindenki tudja, kit jelölök ezzel a betűcsoporttal, ha a rajongói közül bárki olvasná ezt a blogot, az is tudná. A Szerdahelyi utcai Sunyi Sanyit szerették a Teleki téri lányok, de ők is csak Sunyinak hívták. A csúti futballistáról is tudja Bözsi néni, hogy lop, talán még azt is tudja, hogy a magyar miniszterelnök egy gazember, de éppen az tetszik neki. A betyárromantika nemcsak a magyar falusi öregasszonyokat kábítja el, működik az mindenhol, csak Amerikában például Sundance Kidnek nevezték meg Bonnie és Clydnak, és Bözsi néni helyében ott például Robert Redford található, aki a filmfesztiválját egy bűnözőről keresztelte el (jó, persze, a Sundance Kölyök egy szerep volt, Redford egyik legjobb szerepe, a fesztiválnévben ott van a szentimentális nosztalgia, de a Sundance akkor is csak egy sorozatgyilkos). A különbség mindössze annyi, hogy Amerikában nem a Sundance Kölyök az erkölcsi mérce. Ha hajlamos vagyok is arra, hogy lefejlődőországozzam az Egyesült Államokat, azért azt jó tudni, egy elnöküket már elzavarták a szó szoros értelmében (most érik a következő), és az alapító atyák alkotmánya többszáz éve jóformán érintetlen.
Ennek a mi országunknak az egyik alapvető, torz tulajdonsága az általános értékficam. A nép a bűnözőkre néz fel. Kossuthra például. Ráday gróf százötven éve gyűlölet tárgya, mert felszámolta Rózsa Sándor bűnbandáját. Amikor Jancsó a Nehézéletűek (végül Szegénylegények címmel készült el) forgatását tervezte, próbáltam meggyőzni őt is, Hernádi Gyulát is, hogy az általuk félelmetessé formált sötét oldal a törvényesség, ha tetszik, a világos és természetes igazságszolgáltatás pártja, és az elfojtott, elveszejtett szabadságvágyat rablók és gyilkosok testesítik meg, azt mondták, az nem számít, a magyar nép szerint az úgy van jól, ahogy ők akarják. Igazuk lett, a magyar népnek tetszett. Azt tartottam elgondolkodtatónak, hogy a kétségtelenül zseniális elbeszélési mód, a később iskolát teremtő, világhírűvé vált, ebben a filmben kezdődő Jancsó-formanyelv miért nem volt elég ahhoz, hogy taroljon a nagydíjakban. Nem kellett lexikonokat lapozgatni, anélkül is kiderült a filmből, kicsoda Veszelka Imre, kicsoda "Sándor" és az ő betyárserege. De mondom, ez csak elgondolkodtató. Mint ahogyan az is, miért a Nincs bocsánat volt az első és mindmáig egyetlen western, ami minden megnyerhetőt megnyert. A hét mesterlövész pedig piffpuffnak jobb volt, és különben is, a filmtörténet egyik  legkiválóbban megcsinált mozija, és majdnem mindenki meg is hal, akinek meg kell halnia, de hárman megdicsőülnek. Ami dramaturgiailag rendben is van, de a jó és a rossz etikai szétválasztásában használhatatlan. Mellesleg szinte kizárt, hogy például az Amerikai Filmakadémia tagjai ilyen meggondolásokat figyelembe vennének, de a tudatalatti azért még működhet.
Csak azt akartam mondani, nincs semmi változás a torzmagyarban. A primitív, rosszarcú, tanulatlan lumpen továbbra is népszerű lesz, senkit nem érdekel, hogy egy nemzetiszocialista televízióban ágál. Mint ahogyan a vidéki segédszínész is tartja rajongótáborát, legutóbb ismét magához intette a cigánybandát és nótára fakadt, Kínából is megüzenve, ő ugyanolyan primitív és ostoba gazember, mint analfabéta társa a fasiszta kommunizmust dünnyögő televízióban.




2017. május 15., hétfő

Egy fajhoz tartozunk?



18449417 10155146711526093 9102412554829465988 o



Itt végre igazán jól érezheti magát. Rosszarcú, hatalommániás elmebetegek között (ha nem ismernék őket, balról jobbra Erdogan, a török, háttal a kínai, nem tudom a nevét, aztán Lukasenko, a fehérorosz, alul a mélynövésű Putyin, aztán háttal a hordóhasú csúti futballista.
Ezek ott fönt azon a képen vajon mit tartanak egymásról? És az a dagadt szotyolaköpködő vajon tudja, hogy ő kicsi a többiekhez? Á, nem hiszem. Ő világuralomra tör, majd akkor megmutatja. Most még csak ő tudja, hogy ő a legnagyobb.